My babes - Babáim (Hu)

Thirty-four

-Nem tudom eldönteni, hogy csak egy salátát egyek vagy egy sajtburgert – gondolkodott hangosan Gigi amíg sorban álltunk a pláza mekijénél. A filmezős délután után végül úgy döntöttünk, hogy nálam alszanak. Másnap reggel pedig Gigi felvetette, hogy tarthatnánk egy csajos napot, mivel úgyis szombat van.

-Én wrap-pet eszek. Megy egy salátát és egy olyan pitét is. Úú, és egy mangós fagyit is, az a legfinomabb – tervezgettem, mire a két lányból egyszerre tört ki a nevetés. Én csak értetlenül néztem rájuk – Most mi az? Min nevettek?

-Semmi drága, semmi – rázta meg a fejét Gigi nevetve, de mivel elég kitartóan néztem rá csúnyán, végül beadta a derekát és engem is beavatott, hogy min szórakoznak olyan jól – Csak… Eddig is jó volt az étvágya, de mostanában tényleg rengeteget vagy képes enni.

Ahogy belegondoltam rájöttem, hogy tényleg rengeteget eszek mostanában.

-Szerintetek… túl sokat eszek? – kérdeztem a lányoktól bizonytalanul.

-Dehogy is! Csajszi, most kettő helyett eszel, normális, hogy többet eszel. Nem eszel túl sokat, pont annyit eszel, ami egy 18 hetes kismamánál normális – próbált megnyugtatni Aby.

Bár egyetértettem vele, egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, ezért a pitét inkább nem mondtam, amikor rám került a sor. Ők viszont ezt nem hagyták annyiban.

-A pitét elfelejtetted – szólalt meg Gigi egy ismeretlenek számára talán ártatlannak tűnő mosollyal én viszont eléggé ismerem ahhoz, hogy tudtam, pontosan tudja hogy nem véletlenül felejtettem ki a pitét.

-Milyen pite legyen? – kérdezte a srác a pénztárgép mögül mit sem sejtve. Nem akartam jelenetet rendezni, így inkább csak válaszoltam neki.

> > >

Már az egyik fehér műanyag asztalnál ültünk, amik sokkal kisebbek, mint hogy az ember kényelmesen elférjen rajtuk a tálcájával, és az egészségtelen gyorskajánkat fogyasztottak, amikor megszólalt a telefonom. Kelletlenül halásztam ki a táskámból, mivel nem tudtam, ki kereshet. Anyuékkal már reggel beszéltem, a csajok itt ültek velem, szóval nem értettem ki keres szombaton.

Mire sikerült előszednem az idő közben a táskám legaljára süllyedt telefonom – pedig biztos vagyok benne, hogy amikor beleraktam még nem volt ilyen mélyen -, a csengőhangom már nem szólt, az illető valószínűleg letette. A kijelzőn egy nem fogadott hívás és pár olvasatlan üzenet várt Krisztől. Ahogy megláttam a nevét, azzal a mozdulattal tettem is volna vissza a telefont a táskámba, ha Aby hangja nem állít meg.

-Ki volt az? Nem hívod vissza? – hangja nem volt számonkérő, egyszerűen csak nem értette, miért nem hívom vissza az illetőt.

-Áh, nem… nem fontos – motyogtam zavartan, de egy óvatos érintés a karomon megállított.

-Rozi, minden oké? – kérdezte ezúttal Gigi – Ki volt az?

-Krisz – adtam meg magam egy nagy sóhaj után.

-Miért hív Krisz? Baj van? – kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában Aby.

-Nem, nincs semmi… vagyis nem tudom – válaszoltam zavartan – Van pár olvasatlan üzenetem is tőle. Valószínűleg csak azért hívott fel, mert nem válaszoltam rájuk.

-De akkor miért nem hívod vissza? – ráncolta a szemöldökét Gigi. Láttam rajtuk, hogy már tényleg nem értik, miért nem szeretném visszahívni a fiút – Szerintem aggódik érted.

-Én nem… én csak… - nem tudtam, mit mondjak a lányoknak. Végül úgy döntöttem, teljesen őszinte leszek velük, hisz megérdemlik – Nem szeretnék most beszélni vele. Azt hiszem… csak szükségem van egy kis időre.