My babes - Babáim (Hu)

Twenty-eight

*Krisz szemszöge*

-Te is szoktál rajzolni a kezedre? Én is – mutatott az ölemben ülő kislány az egyik tetoválásomra, majd feljebb húzta a pizsamája ujját, hogy megmutassa a karját, amin az esti mosakodásnak hála már csak halványan látszottak a kék tollal írt kacskaringós minták.

-Igazából ezeket valaki más rajzolta rám – hirtelen nem tudtam, mit kéne mondanom, egy négyéves kislánynak a tetoválásaimról.

-De ugye megengedted neki? – kérdezte a kislány nagyra nyílt szemekkel.

-Igen, persze, hogy megengedtem neki. Miért?

-A nevelő nénik nem szeretik, ha rajzolok valakinek a kezére. Mindig meg akarnak büntetni, de ha megengedte a másik, hogy rajzoljak rá, olyankor nem büntetnek meg, csak leszidnak, hogy legközelebb ne rajzoljak rá.

-Nagyon szeretsz rajzolni, ugye?

-Igen. De sajnos nincs túl sok papírunk. Gyakran elfogy – mondta szomorúan – Most megyek, Rozi fog nekünk estimesét olvasni. Szeretem ha olvas nekünk, olyankor nem álmodok rosszat.

Segítettem neki leszállni az ölemből, ahova körül-belül 10 perccel ezelőtt kérezkedett fel. Körbe nézve láttam, hogy már több gyerek is odagyűlt Rozi köré, aki az egyik fotelben ült. Megvárta míg mind odaérjenek és kényelmesen elhelyezkedtek a szőnyegen párnáikkal a kezükben, majd fellapozta a kezében lévő mesekönyvet.

A mese egy kismanóról szólt, aki az erdőben élt. Kalandjai során megismerkedett a bölcs medvével és a mese végén a medve befogadta magához, így már egyikük sem volt magányos. Olyan beleéléssel olvasta fel a történetet, hogy még én is megbabonázva hallgattam, nem hogy a körülötte ülő gyerekek.

Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül választotta ezt a mesét, hanem szándékosan olvasott az árva gyerekeknek egy manóról, aki egyedül él, ám kalandjai során megismerkedik valakivel, aki később betöltheti számára a család szerepét. Mert ezeknek a gyerekeknek szükségük van a reményre, hogy valaki betölti majd ezt az űrt az életükben. Egy örökbe fogadó család, vagy ha az nem is, legalább egy kedves nevelő néni, vagy egy olyan önkéntes, mint Rozi, aki néha ellátogat hozzájuk. Már értem, miért mondta, hogy jobb ha nem csak egyszer-kétszer látogat el hozzájuk az ember, hanem rendszeresen tud jönni. Ezek a gyerekek elvesztették a családjukat. Ha nem is ismerték őket, a hiányérzet akkor is ott van bennük, hogy nekik nincs anyukájuk és apukájuk. Az évek során testvérekké válhatnak egymás számára az intézetben, hisz együtt élnek és szükségük van egymás szeretetére. De nem bíznak meg könnyen az emberben. Hisz ott van bennük a félelem, hogy mi van, ha az illető is elhagyja őket. A szüleimnek sem kellettem, egy idegennek miért kellenék? Vagy épp a szüleimet is minden előzmény nélkül veszítettem el, ő is bármikor meghalhat egy balesetben vagy eltűnhet az életemből. Idővel ki tudja érdemelni az ember a bizalmukat, ha megvan a kölcsönös szimpátia. Viszont ha a bizalom kialakulása után valamilyen oknál fogva hirtelen nem jön többet az illető, a gyerekek életében újabb törés keletkezik és ezentúl még nehezebben bíznak majd meg az emberekben.

-Gyere Panni, beviszlek az ágyadba, rendben? Ott kényelmesebb lesz aludni – vett a karjaiba egy körül-belül 3 éves kislányt Rozi, aki a mese végére majdnem elaludt.  Végighallgatta még ugyan a mesét, de a szemei már le-lecsukódtak, fejét is az ölében lévő párnáján pihentette. A kisebbek a mese után szép lassan elindultak a szobáikba, hogy elmenjenek aludni, a közös teremben már csak az idősebbek maradtak, akik még nem voltak fáradtak.

Az egyik kislány odasétált hozzám és óvatosan meghúzogatta kicsit a pólóm alját, hogy odafigyeljek rá. Lehajoltam hozzá, megkérdezni, hogy mit szeretne.