My babes - Babáim (Hu)

Nine

-Na és miért pont pszichológia? - kérdezte Barni a bárban ülve, míg az italjainkra vártunk. A két fiú egy-egy sört kért én pedig egy alkoholmentes koktélt. 

-Az mindig is adott volt, hogy orvos szeretnék lenni. Egyrészt azért, mert a szüleim is azok, másrészt pedig vonz a lehetőség, hogy segíthetek másokon. A kérdés csak az volt, hogy milyen. Nem vagyok rosszul a vértől, ha arról van szó beadok egy injekciót, meg ilyesmik, de egész életemben azt csinálni… Nem azért annyi vér már nekem is sok lenne. Úgy döntöttem, a testi betegségek helyett én inkább a mentálisakaz szeretném gyógyítani. 

-Ez logikus magyarázat. Akkor tuti nem vagy pszichiátriai eset, ugye? - kacsintott rám Barni, hogy biztosan értsem, hogy csak vicc elődök és nem gondolta komolyan a kérdést. 

-Nem, egész biztosan nem. A suliban azt is tanuljuk, hogy fontos a gyakori önismeret végzés. Tökéletes ember nyilván nincs, ahogy mentálisan tökéletes sem, mindenkinek vannak olyan területek, ahol egy kicsit gyengébb, de megtanuljuk ezeket kezelni. 

-Ez megnyugtató. Akkor nem kell attól félnem ha elmegyek egy pszichológushoz, hogy rosszabb lesz az elmeállapota, mint az enyém. 

-Normál esetben nem szabadna. Viszont most te jössz. Honnan jött az ötlet, hogy legyen egy saját szórakozó helyed? Egy rosszul sikerült buli? Vagy épp egy nagyon jól sikerült? 

-Az utóbbi. Az általános utolsó évében, amikor már tényleg nagyon el kellett volna dönteni, hogy mi akarok lenn, vagy legalábbis, hogy hol szeretnék tovább tanulni (igazság szerint erre legszívesebben mindig azt válaszoltam volna, hogy sehol), egy péntek esti buli alkalmával a kedvenc szórakozó helyünkön a tulajt figyelve (aki aznap este állt velünk szóba először és azóta is jó barátomnak mondhatom) fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ezt én is szívesen csinálnám - mesélte - Múltkor az is eszembe jutott, hogy Krisszel összefoghatnánk. 

-Hogy érted? - nézett rá meglepetten az említett srác. Ezek szerint Barni most osztja meg először ötletét. 

-Nyithatnánk egy bárt közösen, ahol a helység fele egy tetováló szalon lehetne. És az egész helyiségben a te rajzai díszíthetnék a falat. Brutál jól nézne ki - lelkesedés és az az átélés, amivel ezt mesélte arra ösztönzött, hogy én is elképzeltem, milyen "brutál jól" nézne ki egy ilyen szórakozóhely. De volt egy bökkenő. Én nem tudtam elképzelni Krisz rajzait a falakra, mert akkor jöttem rá, hogy még nem láttam Krisz egyetlen rajzát sem. 

-Mondasz valamit - gondolkodott el Krisz - Ez nem hülyeség. Sőt, tetszik az ötlet. 

-Meg kell mutatod, hogy rajzolsz - fordultam hirtelen a fiú felé. Egy kicsit meglepődött kérésemen, ezért folytattam - Még nem láttam egyetlen művedet sem - ahogy ezt kiejtettem a számon, megvillant a szeme. Először azt hittem, valami rosszat mondtam, de aztán rájöttem, hogy az érzelem, amit arcán látok, az a hála. Meglepte, hogy nem csak egyszerűen azt mondtam, hogy egy rajzát, hanem hogy egy művét szeretném látni. Első olyan találkozásunkkor, amikor már nem csupán mint vendég és eladó néztünk egymásra (a mosdóban - mit ne mondjak, érdekes kezdet😅) azt mondta, hogy szerinte a tetoválás a karján műalkotások. Azt hiszem ebben egyetértek vele. Nem minden tetoválás az, de a szépen kidolgozottak igenis műalkotások. Pont úgy, ahogy nem minden rajzot sem lehet műalkotásnak nevezni. Ez ugyan olyan, csak épp a tetoválást az ember bőrére várják rá - Néha, ha a kávézóba jössz, szokott lenni nálad egy kis füzet. Abba is rajzolni szoktál, ugye? - jutott hirtelen eszembe a kis fekete notesz, amit magával hoz néha a kávézóba. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy valamit ír, vagy mit csinál, de most mintha megvilágosodtam volna jött az ötlet, hogy valószínűleg rajzol a füzetbe. Azt hiszem, az arcából ítélve, megint sikerült meglepnem. Nem számított rá, hogy feltűnik nekem az a füzet. Egy érdekes érzés kerített hatalmába. Azt akartam, hogy mindig így nézzen rám. Ilyen büszkén, mintha felnézne rám. Tiszteletet láttam a szemében és ez jól esett. Nem go doltam volna, hogy ennyire vágyom rá, de abban a pillanatban nem volt más vágyam csak lenyűgözni ezt a fiút. 

-Igen, abba a füzetbe tényleg rajzolni szoktam. Legközelebb megmutatom. 

-Szavadon foglak. 

-Lassan el kéne indulni, ha nem akarjuk lekésni a koncertet. Az első sorokban valószínűleg már most ott állnak a rajongók. Ha nem akarunk túl hátul állni szerintem menjünk - nézett az órájára Barni. 

-Én nem… Nem szeretnél nagyon előre menni - hirtelen vágott fejbe a gondolat, hogy terhesen nem lenne a legjobb ötlet a tömeg közepén a sok részeg között tombolni. Bár biztos voltam benne, hogy a két fiú vigyáznia rám, de nem várhattam el tőlük, hogy egész koncert alatt csak rám figyeljenek - Nem szeretem a tömeget. 

 Rossz érzés volt a szemünkbe hazudni. Ne ezt érdemelték. Mert bár nyilván nem kedvelem túlságosan a tömeget, mint a legtöbb ember, de egy jó koncerten ez szokott lenni a legkisebb gondom. Krisz olyan átható tekintettel nézett rám, hogy úgy éreztem, a vesémbe lát és biztos voltam benne, hogy tudja, nem mondok igazat. De ha ez így is volt, nem tette szóvá, csak halványan elmosolyodva válaszolt - Akkor majd bekéreckedünk Tomihoz - nem értettem, mire céloz ezzel, de Barni (valószínűleg gondolhatta, hogy ennyiből nem fogom érteni, kire gondol Krisz) már magyarázta is. 

-Tomi egy haverunk és az ottani koncerteken ő a hangosító. A hangosító pult meg ugye körbe van véve korláttal. Ott jó lesz, nem? 

-De, tökéletes - néztem hálásan a srácokra. 

 Krisz elővette a pénztárcáját és intett a pultosnak, hogy fizetni szeretne, így én is elővettem a tárcámat. 

-Mit csinálsz? - nézett rám mosolyogva. Nem értettem mit akar, pláne, hogy láttam rajta, hogy pontosan tudja, mit akarok. 

-Kifizetem a koktélomat - néztem rá értetlenkedve. Ez normális, nem? 

-Hagyd, meghívtalak, én fizetek - azt hiszem nem kéne meglepődnöm azon, hogy neki az a normális, hogy kifizeti az italom, hogy ő hívott meg.

-Dehogy, nem kell, van pénzem…

-Rozi - szólt közbe még mindig mosolyogva - én fizetek és nincs vita, oké? Tudom, hogy van pénzed, nem is azért fizetek, hanem, mert én hívtalak meg és egyébként is pasi vagyok, ez így illik. Kérlek ne vedd el tőlem azt a lehetőséget, hogy játszam egy picit az úriembert - kacsintott rám, miközben a mosolya még szélesebb lett, már az aranyos kis gödröcskéi is látszódtak. 

-Oké. Amúgy meg nem csak játszod az úriember, te tényleg az vagy - tettem még hozzá, amit egy újabb hálás, gödröcskés mosollyal jutalmazott.