My babes - Babáim (Hu)

Ten

A koncertet nagyon élveztem. A fiúkkal végig tomboltunk, még ha nem is álltunk az első sorokban. Végtelenül hálás voltam a srácoknak, amiért beállhattunk a hangosító pulthoz, így nem kellett a tömeg löldösődésétől tartanom. Azt hiszem felébrettek az anyai ösztöneim, mert úgy érzem, az életem árán is védenem kell a pocakomban lévő kis életét.

 A bűntudatot több-kevesebb sikerrel próbáltam elnyomni magamban. Hazudtam a fiúknak, pedig ők nagyon nem ezt érdemelték. Ez alatt a rövid idő alatt annyira megkedveltem Barnit, hogy nagyon zavart hazugságom. Úgy éreztem már rögtön az elején elszúrom a barátságunkat, ráadásul nem is akárhogy, hanem egy hazugsággal. Ami azért nem kis dolog. Azt pedig, hogy Krisznek hazudtam… nem is értem hogy gondolom, hogy ezek után még bármi lehet köztünk. Hisz nem lehet hazugságra építeni egy kapcsolatot. De annyira beleéltem magam, hogy már nem vagyok képes kihátrálni belőle. 

-Szerintem én lassan hazamegyek. Holnap korán kelek, délelőttös vagyok. Ki kell szolgálnom a reggeli kávéjukat követelő embereket. 

-Biztos nem maradsz még? - kérdezte Krisz. 

-Nem, tényleg mennem kell. 

-Akkor haza kísérlek - jelentette ki. 

-Nem, dehogy, nem kell. Maradj nyugodtan, ne hagyd itt Marcit. 

-Miattam nem kell izgulni, épp előbb hívott egy haverom, 2 perc múlva itt vannak, úgyhogy nem maradok egyedül. Nyugodtan kísérd haza Rozit - nézett Kriszre és ezzel a dolog eldőlni látszott. Éreztem, hogy eltökélték, Krisz márpedig haza kísér ma. Én sem álltam neki ellenkezni, hisz nem szívesen gyalogoltam volna egyedül haza. 

-Akkor mehetünk? - nézett rám Krisz a végső döntésemre várva. 

-Rendben. Köszönöm, hogy haza kísérsz. 

-Ez természetes - válaszolta olyan magabiztossággal, amiből kiderült, hogy valóban így is gondolja. Nem értettem vele egyet, hisz az általam eddig ismert fiúknak nem lett volna természetes ebben a helyzetben, hogy haza kísérnek, de gondolataimnak nem adtam hangot. 

 A haza felé vezető út beszélgetéssel telt. Krisz először a koncertről kérdezett. Megegyeztünk abban, hogy egy nagyon jó koncert volt, még annak ellenére is, hogy nem tomboltunk az első sorban. Hálás voltam neki, amiért nem kérdezősködött arról, hogy miért féltem bemenni a tömegbe. 

 Az egymásnak mesélt koncert élményei ken keresztül eljutottunk a fesztivál témához. Számomra nem volt meglepő, hogy Krisz nyaranta gyakran eljár fesztiválozni a haverjaival. Én is meséltem neki arról a pár fesztiválról, ahol eddig a csajokkal voltunk, majd még jegyezte, hogy egyszer mindenképpen el kell mennem vele is egy fesztiválra. 

 Az albérletemhez érve Krisz búcsúzásul megölelt. Megnyugtatott a tudat, hogy továbbra is óvatosan, lassan kerülünk egymáshoz egyre közelebb. A múltban történtek után nem gondoltam volna, hogy léteznek még ilyen intelligens velem egykorú pasik is. 

 A lépcsőn felérve épp raktam be a zárba a kulcsomat, amikor csörgött a telefonom. Az ajtón belépve előhalásztam a táskámból, és mivel Gigi hívott, rögtön fel is vettem. 

-Szia Gigi! 

-Szia Rozi! Mizuka? - hallottam meg barátnőm vidám hangját. 

-Koncerten voltam - jelentettem ki. Ahogy arra számítottam, már zápozotak is a kérdések a telefon másik végéről. 

-Hogy hol? Kivel? Milyen koncerten? Na mesélj szépen csajszi! - így elmeséltem neki, hogyan mutatta be Krisz az egyik lakótársát, Barnit, hogy a fiúk ötlete volt a koncert és hogy elintézték, hogy ne kelljen a tömegben állnom, végezetül pedig természetesen azt is, hogyan kísért haza Krisz.