My babes - Babáim (Hu)

Forty-three

-Szia! Te vagy Rozi, ugye? - lépett oda hozzám vasárnap egy körül-belül a harmincas évei elején járó hölgy, amikor abban a kávézóban ültem ahova megbeszéltünk a találkozót. A biztonság kedvéért egy kicsit korábban érkeztem, semmiképp nem szerettem volna rossz benyomást kelteni azzal, hogy kések.

-Szia! Igen, Simon Rozi vagyok - álltam fel, hogy bemutatkozzak. A nő elfogadta a felé nyújtott kezem és ő is bemutatkozott.

-Én Szalai Annamária vagyok, velem beszéltél telefonon. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek.

-Úgyszintén - válaszoltam, miközben leültünk az asztalhoz. Az egyik pincér szinte azonnal ott termett mellettünk. Már akkor is járt az asztalnál, amikor megérkeztem, de mondtam neki, hogy várok valakit ezért még nem szeretnék rendelni.

-Jó napot! Mit hozhatok? - kérdezte meg másodszorra is kedvesen.

-Jó napot! Én egy eszpresszót fogok kérni - viszonozta a mosolyát Annamária.

-Én pedig egy limonádét - válaszoltam. Szeretem ezt a helyet és legfőképpen a limonádéjuk miatt, mert nem mindenféle édes szirupokból készítik, hanem valódi citromból, narancsból és lime-ból.

-Máris hozom őket - bólintott a pincérnő, majd ellépve az asztalunktól egy másik asztalhoz ment, ahol épp akkor ültek le az újabb vendégek.

-Szóval... - kezdte Annamária pár másodperc gondolkodás után - Nem tudom Luca mondta-e a telefonban, de azért jöttem most erre a... nevezzük ismerkedős beszélgetésnek, szóval azért jözzem ma én, mert én vagyok az alapítvány "PR-osa" - mutatott macskakörmöket a levegőbe -, vagy ahogy ő szokta mondani, a személyzeti részleg. Mivel fizetés nincs, nincsenek bérek amivel foglalkoznom kéne, ezért ez leginkább csak annyit takar, hogy 90 százalékban az én döntésem, hogy kit veszünk fel önkéntesnek és kit nem. Egyébként diplomás pszichológus vagyok, gyermekpszichológiára szakosodva. A szervezet mellett gyermekpszichológusként dolgozom pár másik pszichológussal egy közös vállalkozást vezetve, pontosabban inkább a alapítványt csinálom az mellett, hisz mégiscsak az hoz bevételt. Ha jól tudom, te is pszichológiát tanulsz - mosolygott rám kedvesen, ennek ellenére én egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Számítottam rá, hogy szóba kerül az egyetem, de arra nem, hogy ez lesz rögtön az első kérdése, így egy nagy levegőt véve próbáltam összeszedni magam és válaszolni a kérdésre beavatva őt közben abba a bizonytalanságba, ami körbe lengi jelenleg életen ezen részét.

-Igen, két szemesztert végeztem el eddig az egyetemen, de jelenleg még nem tudom biztosra, hogy ősztől mit kezdek a tanulmányaimmal a baba miatt.

-Baba? - kérdezte egy kicsit összezavarodva, majd a hasamra pillantva, mint aki megvilágosodott, folytatta - Ó, gratulálok! Bocsáss meg, észre sem vettem, egy kicsit szétszórt vagyok. Bár el kell ismerni, hogy szemből nézve nem is feltűnő, olyan vékony derekad van.

-Köszönöm - fogadtam egy őszinte mosollyal a bókot.

-Ebben az esetben gondolom halasztasz egy-két évet.

-Igen, azt hiszem az lenne a legésszerűbb - bólintottam.

Ezután még körül-belül két órán keresztül ültünk a kávézóban, miközben Annamária megivott egy újabb kávét - állítása szerint lételeme a kávé és hiába próbálja a vőlegénye leszoktatni, naponta 3-4 kávét mindig megiszik - én pedig egy újabb limonádét. Miután rögtön az első kérdése az egyetemre vonatkozott, ami magával hozta a baba témát és a jövővel kapcsolatos bizonytalanságom és félelmeim, az utána felmerülő témák már nekem is sokkal kényelmesebbek voltak és a beszélgetés végére kimondottan barátias lett a hangulat köztünk. Bár gyakran jöttek szóba a gyerekek, mégsem éreztem azt, hogy kimondottan csak is erre fókuszálva irányítja a beszélgetést, inkább úgy tűnt valóban az a célja, hogy minél jobban megismerjen.

-Nekem lassan mennem kell, a vőlegényem vár - pillantott a karórájára a velem szemben ülő lány - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Gondolom nem mondok el nagy titkot azzal, hogy a vezetőség már a telefonálás alapján rábólintott arra, hogy önkéntes legyél. Nagyon szimpatikus voltál nekik már azok alapján is, amit Luca mondott rólad. És mivel nekik nincs kifogások, a végső döntés a kezemben van... - tartott egy kis hatásszünetet - Köszöntelek a GyK, azaz a Gyermekek Kórházban alapítvány önkéntesei között.

-Köszönöm szépen! - fogadtam el boldogan a felém nyújtott kezét.

-A következő gyűlésünk most vasárnap lesz a teázóban 6-tól, ott fogjuk megbeszélni, hogy melyik napokon, mikor fogsz bejárni a kórházba - mondta még Annamária mielőtt felállt, hogy egy öleléssel búcsúzzon el.

A beszélgetésünk során már mesélt róla, hogy az alapítvány egy-két havonta tart gyűlés általában vasárnap este az egyik önkéntes teázójában.

× × ×

-Na, milyen volt? Levetted őket a lábukról? - ez volt Krisz első kérdése, amikor még aznap, vacsora után felhívtam.

-Hivatalosan is önkéntes vagyok - válaszoltam boldogan - Holnap este elmegyek az első alapítványi gyűlésemre, ahol megbeszéljük, hogy mikor fogok járni a kórházba a gyerekekhez.

-Jaj de jó! - válaszolt Krisz hozzám hasonlóan lelkesen - Nagyon örülök neki. Mondtam, hogy imádni fognak! Mesélj, hányan voltatok, ki volt ott a szervezettől, miket kérdeztek?

Miután tápláltam egy kicsit a kíváncsiságát és minden kérdésére válaszoltam, megkérdeztem hogy van az anyukája, mire ő elmesélte, hogy amikor felhívta őt telefonon, akkor is épp az apukáját próbálta győzködni, hogy már kimondottan jól érzi magát, nem kell annyit feküdnie és egyébként is az ablakokat muszáj megmosni. Az ablakmosásról végül közösen sikerült lebeszélniük, de az ebédfőzésről nem, mivel nem volt hajlandó elviselni, ha megint nem esznek főtt ételt, azt meg mégannyira sem hogy Krisz édesapja netalántán rendelni merészeljen egy vendéglőből, mert az ő házába ugyan nem fognak éttermi kaját hozni, amíg ő mozogni bír.

-Akkor hétfőn találkozunk? - kérdezte, amikor már több mint két órája telefonáltunk.

-Igen, hétfőn találkozunk - bólintottam még úgy is, hogy tudtam, teljesen felesleges hisz úgy sem látja. Ez egyszerűen csak szokásom volt, hiába nem látott az illető, akivel telefonálok, én akkor is ugyan úgy gesztikuláltam és mutogattam, mintha látna, mert így kevésbé frusztrált, hogy telefonálnom kell. Valamiért mindig szorongással töltött el, ha telefonálnom kellett, csak az könnyítette meg egy kissé a helyzetet, ha olyasvalaki volt a vonal másik végén, akivel régóta ismertük egymást és jó volt a kapcsolatunk. Persze a Krisszel való hívások az elejétől kezdve könnyebbek voltak mint egy majdnem idegennel, hisz volt valami a fiúban, ami még telefonon keresztül is képes volt megnyugtatni.

-Alig várom - a hangszíne egy egész kicsit mélyebb lett és ebből pontosan tudtam, hogy komolyan gondolja és nem csak egy illedelmesen frázisként mondta - 10-től dolgozom, úgyhogy utána megyek a kávézóba és ha bezártál mehetünk a pékségbe, amit említettél.

-Jól hangzik - válaszoltam fülig érő mosollyal, ami egész biztosan hallatszott a hangomon is, mivel a telefonon keresztül hallottam egy apró kuncogást.

-Akkor... További szép estét és jó éjszakát Rose! - mondta pár pillanat hezitálás után.

-Köszönöm, neked is! Aludj jól! Szia!

-Szia! - miután meghallottam a jellegzetes hangot, ami azt jelzi, hogy a másik befejezte a hívás, még percekig vigyorogtam a falat bámulva a telefonommal a kezemben, mint valami eszelős. De nem érdekelt, mert boldog voltam.

🦋

Tudom, rövid lett és különösebben nem is izgalmas, de azért remélem élveztétek. A következőt megpróbálom izgalmasabbá tenni, ígérem.
A véleményetekre természetesen most is kíváncsi vagyok, bármi is jutott eszetekbe olvasás közben, ne féljetek leírni. ❤️

🌻