My babes - Babáim (Hu)

Two

*Rozi szemszöge*

-Ezek szerint a nyarat végig tudnád dolgozni? - kérdezte meglepve Lea, reményeim szerint az új főnököm. Muszáj valami munkát találnom. Anyuék ki fognak dobni, ha megtudják, mi történt. Most viszont inkább Leára kéne figyelnem, ha azt akarom, hogy felvegyen.

-Igen. Teljes munkaidőben. De ha elkezdődik a suli...

-Oké, azt majd megbeszéljük nyár végén. De nyaralni sem mész? Egész nyáron itt akarsz gürizni a kávézóban? Na jó, mi történt? - nézett rám mindentudóan. Látszik rajta, hogy anya. Komolyan, az az érzésem, hogy a vesémbe lát.

-Semmi, tényleg... - próbáltam tagadni, annak ellenére, hogy éreztem, hogy teljesen felesleges, de hamar közbeszólt.

-Édesem. Tudom, hogy történt valami, a kérdés csak az, hogy mi. Nem szeretnéd elmondani?

-Végül is, mit veszíthetek - sóhajtottam lemondóan - Az egyetemen megismerkedtem egy sráccal. Egy jóképű, rendes sráccal, akinek még humora is van. Eleinte minden rendben volt, nem tűnt fel, hogy nem vállalja fel a kapcsolatunkat, nem volt fura, hogy nem hajlandó társaságba menni. Élveztem, hogy meghitten, kettesben töltöttük az időnket. Naiv voltam, és odaadtam magam neki. Nem szedtem fogamzásgátlót, hisz tulajdonképpen még nem terveztem nemi életét élni. Nem tűnt fel, hogy erőszakoskodik velem. Rózsaszín köd volt a szemem előtt. Mikor megtudta, hogy terhes vagyok, kidobott. Azóta nem láttam, nem veszi a telefont sem, egyszerűen felszívódott. Én meg itt maradtam egy kis élettel a szívem alatt.

-Jó ég. És... mikor tudnál kezdeni? - kérdezte, mikor látta rajtam, hogy kezd kellemetlen lenni a téma.

***

Így lettem felvéve a kávézóba teljes munkaidőben egészen a következő szemeszter kezdetéig. Egyébként szeretek a kávézóban dolgozni, jó a légkör és nincs nagy forgalom. A legtöbb vendég rendszeres időközönként jár és gyakran kérik ugyanazt. Pár napja elkezdtek rosszulléteim lenni. Már lassan záróra volt, egyetlen vendég volt már csak a kávézóban, épp a mellette lévő asztalt töröltem meg, amikor hirtelen hányingerem támadt. Kirohantam a WC-re és épp kiadtam magamból az egész napi kajámat, amikor meghallottam, hogy valaki benyit. Ahogy felpillantottam az utolsó vendéget láttam meg, a srácot aki szinte minden hétköznap vagy délelőtt vagy délután benéz. Bevillant az emlékkép, hogy ő volt az egyetlen vendég, aki Leáról kérdezett, ha jól emlékszem a lányait is ismeri.

-Jól vagy? Mi történt? - kérdezte aggódva.

-Minden oké.

-Azt erősen kétlem. Épp az eddig megevett ételeiddel randizol. Hívjak valakit... vagy tudok valahogy segíteni?

-Tényleg semmiség. Megoldom - próbáltam lerázni.

-Ne is reméld, hogy ilyen állapotban magadra hagylak.

-A kassza! - jutott eszembe hirtelen, hogy a kasszát a mai bevétellel őrizetlenül hagytam - Na jó, ha mindenképpen segíteni szeretnél, kérlek zárd be az ajtót, hogy ne lopják ki a kávézót - adtam oda neki a kulcsot, mire ő szó nélkül kimenet és bezárt az ajtót, majd visszajött hozzám.

-Jobban vagy? - kérdezte aggódva.
-Azt hiszem igen.

-De mi történhetett? Valami rosszat ettél?

-Semmi komoly. Szerintem csak elrontottam valamivel a gyomrom - hazudtam. Valamiért nem akartam elmondani neki, hogy terhes vagyok. Valamiért azt éreztem, hogy még nem vagyok képes megosztani valakivel, pláne nem egy idegen sráccal. Egy sráccal, akit bár szinte naponta látok, pontosan tudom, hogy mindig mogyorós forró csokit iszik tejszínhabbal és kakaós csigát eszik hozzá, kivéve körül-belül hónaponta egyszer, mert olyankor a kakaós csiga helyett egy szelet meggyes tortát eszik. Ennek ellenére még a nevét sem tudom, nem tudom hogy hány éves, tanul-e vagy dolgozik, semmit nem tudok róla.

-Jó, akkor hívj fel valakit, aki ide jön érted, én meg megvárom veled - rántott ki gondolatmenetemből a srác hangja.

-Nem szükséges - próbálkoztam, bár láttam rajta, hogy hajthatatlan, így végül beadtam a derekam és felhívtam Abyt, aki biztosított, hogy siet. Nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak, majd hátam neki döntve lecsúsztam a földre. Kezemmel átkaroltam a térdem és fejemet is térde Imre hajtottam.

-Amúgy Krisz vagyok - ült le mellém a srác.

-Rozi - mutatkoztam be én is.

-Suli mellett dolgozol a kávézóban? - kérdezte Krisz. Rendes volt tőle, hogy próbálta oldani a feszültséget.

-Igen. Pszichológusnak tanulok. Te tanulsz még?

-Nem. A gimi után nem tanultam tovább.

-Gimi?

-Igen. Miért? Nem néznéd ki belőlem?

-Dehogynem. Nem erre gondoltam. Csak a gimi után álltalában tovább tanulnak az emberek - próbáltam megmahyarázni, hogy miért furcsálltam, hogy gimi után nem ment sem egyetemre sem fősulira. Nekem valahogy természetes volt, hogy aki nem akar a középsulis után tovább tanulni, egyértelműen szakközépbe megy. Ahol szakmát tanulhat, amivel el tud helyezkedni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szakközépbe után nem lehet tovább tanulni. De én mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki gimibe megy, az vagy orvosra esetleg jogra vagy valami olyan egyetemre szeretne menni, amihez gimnázium szükséges és nem szakközép. Vagy azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy mik szeretnének lenni. De ezek nagy része mire leéretségizik talál valamit. Ha nem is feltétlenül azt, amitvélete végéig csinálni szeretne, de valamit, amivel el tud helyezkedni. Mert hogy egy gimnazista érettségivel ez a mai világban nem könnyű.

-Sokáig nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Vagyis inkább nem mertem vállalni. Jó fejem van a tanuláshoz, így a szüleim és a tanáraim is azt javasolták, hogy menjek gimibe, ott majd kitalálom, mi leszek. Valamiért mindenki természetesnek vette, hogy majd elmegyek valamilyen főiskolába. Csak épp engem felejtettek el megkérdezi erről. Hogy mi az amit igazán szeretnék csinálni.

-És mi az amit igazán szeretnél? - kérdeztem mosolyogva. Valamiért nagyon könnyű volt ezzel a sráccal beszélgetni.

-Tetoválóművész szeretnék lenni. Nagyon szeretek rajzolni, és tízéves korom óta vonzanak a tetoválások.

-Komoly? Ez... menőnek hangzik - nevettem saját magamon, hogy ennél találóbb szót nem sikerült találnom. Válasza csak egy mosoly volt - Látom már vannak tetkóid.

-Igen, van pár - nézett ő is karjára, amin jól látszódtak tetoválásai rövidujjújának köszönhetően.

-És jelentenek is valamit, vagy csak random minták?

-Tulajdonképpen én úgy gondolom, hogy ezek a bőrömön műalkotások. Csak épp nem egy rajzlapra vagy egy vászonra festették őket, hanem a bőrömre, tetoválás formájában.

-Érdekes elképzelés - néztem a srácra csodálva őt. Mert volt benne valami, amitől nem tudtam levenni róla a szemem, de azt éreztem, ő megérdemli a figyelmemet.

-Egyébként, ahogy azt gondolom már kitaláltak a farkas a kedvenc állatom, szeretek utazni és úgy érzem, van valami varázslatos az erdőkben - utalt a farkas fej tetoválásra a jobb felkarján a vállától a könyökéig és a farkas alakra bévül a bicepszén, valamint az belső alkarján lévő iránytűre a háttérben egy földgömbbel és a bal alkarján az erdőt mintázó tetoválásra. Ezek a tetkók tényleg műalkotások voltak. Gyönyörűen meg voltak rajzolva és tökéletes összképet alkottak kidolgozott karján. Nem volt túlságosan kigyúrva, úgy értem nem egy izomagy, hanem szálkásan izmos, az a fajta, amitől biztonságban érzed magad a közelében.