My babes - Babáim (Hu)

Twelve

-Neked van hajtásid? - kérdezte Krisz úton a moziba. Meglepően biztonságban éreztem magam mellette, egy pillanatig sem jutott eszembe félni. Régen soha nem féltem az autóban, bárki vezetett, de mióta terhes vagyok még az óvatos sofőröknél is eszembe villant egy-két durva baleset emlékképe. Na nem mintha lett volna valaha is balesetem, csak a Tv-ben látott brutális balesetek képei jutottak ilyenkor eszembe. De Krisz mellett nem gondoltam semmi ilyesmire. Határozott sofőr volt. Látszott rajta, hogy annak ellenére, hogy környezet tudatosságból és a saját egészsége végett jobb szeret sétálni, van gyakorlata. Nem száguldott életveszélyesen, de nem is volt bizonytalan, sem túlságosan óvatoskodó. 

-Igen, van. De nagyon ritkán vezetek. Míg otthon laktam Szegeden, ha kellett valami elkértem apu kocsiját, de már akkor sem fordult elő gyakran,ezért saját kocsim soha nem is volt. Ha fent vagyok Pesten egyáltalán nem vezetek, egyrészt hisz nincs autó, mit vezessek, másrészt viszont akkor sem vezeték sokat, ha lenne. Ahogy te is, én is szívesebben sétálok, biciklizem vagy használok tömeg közlekedést. 

-De azért szeretsz vezetni? 

-Tulajdonképpen… Igen, szeretek. Az autósuliban volt egy tök aranyos tanárom, aki megszerettette velem a vezetést. Ha ő nem lett volna, valószínűleg félnék a volán mögé ülni. Neki köszönhetem, hogy ha szükség van rá, magabiztosan tudok vezetni. 

-Én apunak köszönhetem. Egész kicsi korom óta gyakran ültetett a volán mögé parkolókban, hogy gyakoroljunk. Ő nagyon szeret vezetni és ösztönösen ragasztotta át ezt egy kissé rám is - mesélte. 

-Ez volt az apa-fiú program? 

-Többek között. De volt, hogy biciklit szeretünk, vagy barkácsoltunk. Igyekezett mindenbe bevonni, mindent megmutatni. Sok időt töltöttünk együtt míg otthon laktam. 

-Hiányzik? 

-Néha egy kicsit, de azt hiszem már kinőttem az ilyen programokat - nevette el magát. 

-Szerintem a szülő-gyerek programokhoz soha nem lesz elég idős az ember - vontam meg a vállam. 

-Van benne valami. Ti milyen szülő-gyerek programot szoktatok szervezni a szüleiddel? - kérdezte mosolyogva. 

-Anyuval tipikus anya-lánya délutánokat - néha egész napokat - csinálunk még a mai napig is, mikor hazamegyek. Shoppingolunk, kozmetikushoz vagy fodrászhoz megyünk. Apuval nem szoktunk ilyeneket szervezni… 

Azt hiszem, a mi apa-lánya programunk az, ha közösen nézzük meg a filmeket, amiket letölt. Ezen a téren azt hiszem tőle örököltem az ízlésem. Ott egy üres hely - mutattam két autó közé, ahova le tudtunk parkolni, hisz időközben megérkeztünk a mozihoz. 

 Miután nem messze a mozi épületétől leparkoltunk, elsétáltunk a moziba, ahol Krisz kifizette a jegyeket, amiket előre lefoglalt, majd beálltunk a sorba, hogy pattogatott kukoricát és kólát vegyünk. Itt sem engedte, hogy én fizessek, de ezúttal már nem éreztem magam tőle annyira rosszul. Hisz végül is természetes, hogy az első pár randin a fiú fizet… Legalábbis Krisz határozottan meg szeretne erről győzni. 

 A két előre lefoglalt jegy a középső sor, két középső helyére szólt. Még a múltkori mozizásunk alkalmával beszéltük meg, hogy mindkettőnk szerint középről a legélvezetesebb a moziban a filmnézés. Így nem vagyunk sem túl messze a vetítő vászontól, sem túl közel hozzá, és nem is kell sem túl jobbról, sem túl balról néznünk a filmet. Elég időben odaértünk és szerencsére a sor sem volt túl hosszú, így hamar megkaptuk a jegyeinket. Amikor bementünk a mozi terembe, hogy elfoglaljuk a helyünket még csak pár ember volt bent, így kényelmesen le tudtunk ülni, nem kellett senkin átmásznunk.