My babes - Babáim (Hu)

Seventeen

-Az előző volt az első évem az egyetemen - kezdett bele egy hosszú és fájdalmas sóhajtás után a "mesélésbe" - és egyben az első huzamosabb időszak, amit nem otthon, Szegeden töltöttem, hanem távol a szüleimtől és kb minden megszokottól (kivéve a barátnőmet, Abyt és Gigit) itt Pesten. A szabadidőmet (már ami maradt belőle az egyetem mellett) elinte a csajokkal töltöttem, élveztük a nagyváros előnyeit. Gigivel ellentétben én vagyok az a fajta ember, aki könnyen ismerkedik. Ő szinte bárkivel képes megtalálni a közös hangot, néha azt érzem bármiről tud beszélgetni. Én ezen a téren szöges ellentéte vagyok, bár gondolom az màr feltűnt, hogy nem nyílok meg egy könnyen. Eleinte az egyetemen sem voltak barátaim, sőt szinte senkivel nem beszélgettem. Aztán egy véletlen folytán megismerkedtem egy sráccal. 

 Éreztem, hogy kritikus ponthoz érkeztünk a "történet" szempontjából, Rozi hangulata érezhetően egyre komorabb lett, de azért folytatta. 

-Igazából a szokásos szerencsétlenségemnek köszönhetően az egyik szünetben egyenesen nekimentem a folyosón a srácnak. Végzős volt, ráadásul amolyan nagymenő. Ráadásul jóképű is volt, bár nem kimondottan az én "zsánerem". Azt hiszem nem is Ő maga fogott meg, hanem az, hogy érdekeltem. Előtte nem igazán foglalkoztam a fiúkkal és ők sem velem. 

-Őszintén… Nehezen tudom elképzelni, hogy ne akadjon meg minimum minden második fiú tekintete rajtad - próbáltam oldani egy kicsit a feszült hangulatot. Azt hiszem sikerrel jártam, egy apró mosoly jelent meg szája sarkában, mielőtt folytatta. 

-Az lehet, hogy a külsőmmel nem volt gondjuk, viszont túl okos és unalmas voltam nekik. Igazából azt hiszem Neki is - hangsúlyozta ki, hogy értsem, most arról a fiúról van szó, akiről elkezdett mesélni - Csakhogy nekem ez akkor még nem tűnt fel. Nem vettem észre, hogy csak addig voltam érdekes számára, míg sikerült megszereznie, hogy csak arra kellek, hogy legyen kivel elütnie az idejét az ágyában - ennél a pontnál egyszerre éreztem szégyent és undort (saját magától) a hangjában - Borzasztóan naiv voltam. Azt hittem, tényleg érdeklem. A legnagyobb hibám valószínűleg az volt, hogy amikor éreztem, hogy már nem elég amit adok neki - az, hogy szinte már csodáltam őt, minden szavát éltető nedűként szívtam magamba -, hajlandó voltam neki adni magam. Lefeküdtem vele, csak hogy érezzem még azt, hogy valaki szemében, hogy egy fiú szemében érdekes vagyok. Bár azt hiszem ott rontottam el az egészet, hogy egyáltalán szóba álltam vele, de a legnagyobb hülyeségem egyértelműen az volt, hogy le is feküdtem vele - ráadásul fogamzásgátló nélkül. Mert nem csak hogy hülye voltam és naiv, még gyerekes is és nem gondoltam a következményekre. Mert Ő természetesen nem használt gumit. Az ilyenekre gondoljon a lány, az nem az ő dolga. Nekem meg még ott sem volt gyanús a dolog, hogy soha, de tényleg soha nem mentünk el sehova. Nem hogy az én barátaimmal nem, de még az övéivel sem. Soha nem találkoztunk a lakásán, illetve később szinte már az ágyán kívül sem nagyon. Aztán a tanév vége előtt nem sokkal… késett. Amikor egy héttel később sem jött meg, kezdtem kétségbe esni. Elmondtam neki, mire teljesen begőzölt, óriásit veszekedtünk, aztán lelépett. És onnantól kezdve hiába kerestem, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az sms-ekre sem. 

-Idióta - csúszott ki a számon, bár gondolatban sokkal cifrábbak is eszembe jutottak. A kezem önkéntelenül szorul ökölbe a tehetetlen dühtől. Rozi mesélte egyszer - akkor is épp lehetetlenül szexinek tartottam azt, ahogy magyaráz az egyetemen tanult dolgokról. El nem tudom képzelni, hogy tarthatja valaki unalmasnak ezt az okos, intelligens és észveszejtő lányt -, hogy a dühre az úgynevezett érzelmi agyunk (azaz az emotional mind) reakciója, hogy a vérünk egy részét a kézfejünkbe irányítja, ezzel elősegítve, hogy cselekedni tudjunk, ha arra van szükség. Ezt a késztetés éreztem most én is, hogy te nem kell valamit. Legszívesebben leültöttem volna azt az "IQ-bajnok" faszfejet, aki így kihasználta, teherbe ejtette, majd egyszerűen magára hagyta a mellettem ülő lányt. De mivel ő nem volt a közelben (szerencséjére), kénytelen voltam visszafogni magamban, hiszen ok nélkül nem akartam senkit bántani. Még akkor sem, ha most tökéletesen le tudtam volna vezetni a bennem lévő rengeteg feszültséget azzal, ha még érek valakit. De amilyen szerencsétlen suttyó vagyok, ha egy "ártatlan" (vagy legalább is valaki olyat, aki nekem vagy a számomra fontos személyeknek nem ártott) embert vernék meg, attól csak bűntudatom lenne.