My babes - Babáim (Hu)

Thirty-nine

A kávézóba belépve Rozit az egyik asztal mellett guggolva találtam. Egy 5-6 évesnek tűnő kislánnyal beszélgetett épp, ha jól értettem a kislány rajzáról, bár elég pösze volt, így nem vennék rá mérget.

Nem akartam megzavarni, ezért csak leültem egy bárszékre a pulthoz. Az egyik hölgy, aki a kislánnyal ült az asztalnál, már majdnem szólt Rozinak, de szám elé téve a mutatóujjamat jeleztem neki, hogy ne tegye, feleslegesen ne zavarja meg őket.

Rozi olyan volt, mint aki egy másik világban van épp, ahol csak ők ketten vannak a pálmacopfos barna hajú kislánnyal. A szemeiben olyan csillogást láttam, még ilyen messziről is, amit eddig csak az árvaházban. Volt Roziban valami, talán az anyai ösztön, ami azonnal bekapcsolt, ha gyerekek közelében volt. Fogalmam sincs, hogy ez a terhesség előtt is így volt-e, mivel azelőtt nem ismertem, de biztos vagyok benne, hogy régen is nagyon szerette a gyerekeket. És nem csak azért gondolom így, mert már előtte is járt az árvaházba, hanem mert egyszerűen képtelenség, hogy ez az ösztön, ez a megmagyarázhatatlan valami, ami mintha varázsütésre jönne elő nála ilyenkor, ne lett volna a része korábban is. Nem tudom elképzelni, hogy ez csak most, hogy anya lesz, jött elő belőle. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni őt, ahogy érdektelenül elmegy egy kisgyerek mellett.

-Ó! Szia Krisz! - köszönt egy gyönyörű mosollyal, amikor észrevett. Időm sem volt visszaköszönni, amikor megszólalt a hölgy, aki érkezésemkor majdnem félbeszakította Rozi és a kislány beszélgetését.

-Elnézést kérek, amiért a kisunokám lefoglalta a hölgyet és nem tudott magával törődni - mosolygott rám kedvesen. A hangjában nyoma sem volt iróniának, tényleg szükségét érezte, hogy bocsánatot kérjen, amiért Rozi nem foglalkozott velem azonnal, ahogy beléptem a kávézó ajtaján.

-Ugyan, semmi gond, nem siketek - viszonoztam a mosolyt, majd a lányhoz fordultam, aki időközben visszasétált a pultba, így most annak másik felén épp velem szemben állt - Szia!

-Hogy vagy? - kérdezte, miközben kérés nélkül már hozzá is látott egy forrócsoki készítéséhez (amit feltételeztem, hogy nekem csinál, mivel a kislánnyal egy asztalnál ülő három nagymama korú hölgy mindegyike előtt volt egy-egy csésze tea vagy kávé, a kislány előtt pedig ha jól láttam egy bögre kakaó).

-Hiányoztál - csúszott ki a számon, bár látva, hogy milyen édesen elpirult zavarában nem is bántam, ráadásul ez volt az igazság.

-Te is nekem - suttogta, majd egy apró torokköszörülés után témát váltott - Milyen a tanfolyam?

Így hát meséltem neki a tanfolyamról és az ott megismert emberekről. Aztán amikor én kérdeztem, hogy mi történt vele mióta utoljára találkoztunk elmesélte, hogy tegnap elment egy terhes tornára. Mesélt a lányokról, akiket ott ismert meg, aztán nevetve elmesélte azt is, hogyan tévedt el a torna után.

-Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy először nem is volt fura, hogy kórházi hálóingben sétáló gyerekeket látok magam körül - magyarázta és a vidámság ami a szeméből sugárzott és beragyogta az egész arcát, még annál is gyönyörűbbé tette, mint amilyen általában volt.

-És mikor tűnt fel, hogy eltévedtél? - kérdeztem nevetve.

-Pár perc után kezdett gyanús lenni a dolog és kezdett felrémleni, hogy én tulajdonképpen a kijárat felé indultam. Aztán egy nővér megszólított és azt hitte, hogy az önkéntesektől jöttem.

-Várj, milyen önkéntesek? - ráncoltam a szemöldököm összezavarodva.

-Na ez az, amiről fogalmam sem volt, így szóltam neki, hogy én csak eltévedtem és a kijáratot keresem. Ő kedvesen elkísért a folyosó végéig és megmutatta, hogy merre menjek. Persze nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá, milyen önkénteseket várnak a gyerekekhez. Képzeld - mesélte izgatottan, a szeme pont úgy csillogott, mint Barninak szokott, amikor valami olyanról beszél, ami közel áll a szívéhez -, van egy szervezet, akiktől minden nap bemegy a kórházba a gyerekosztályra egy-két önkéntes. Játszanak a gyerekekkel, beszélgetnek velük, a nagyobbaknak segítenek tanulni, ilyesmik. Lényegében olyasmit csinálnak, mint amikor mi bemegyünk az árvaházba - nem tudnám mivel magyarázni azt a melegséget, amit akkor éreztem a szívem környékén, amikor Rozi nem úgy fogalmazott, hogy bemegy az árvaházba, hanem automatikusan többesszámot használt. Tudtam, hogy ezzel magára és rám céloz, mivel előttem mindig egyedül ment az otthonba.

-Ez nagyon rendes tőlük - mondtam, amikor úgy tűnt, Rozi elmondta amit akart. Aztán megváltozott az arckifejezése és rájöttem, hogy valamit bizony még mondani szeretne, ezért egyik szemöldökömet felhúzva öltöttem magamra kérdő tekintetet.

-Megkérdeztem a nővért, hogy tudna-e adni rájuk valami elérhetőséget, ő pedig megadta a szervezet telefonszámát - hadarta el az eddigieknél is izgatottabban, pont úgy, mint aki maga sem hiszi el, hogy ezt tette. Én csak nevetve megcsóváltam a fejem és vártam, hogy tovább mondja - Még nem hívtam fel őket, de arra gondoltam, hogy hetente egyszer én is bemehetnék hozzájuk. Hogy ne menjek túl későn este, mehetnék mondjuk hétvégén, mert hétközben estig dolgozom, vagy nem tudom... - bizonytalanodott el egy kissé.

-Csodálatos ötlet - mondtam neki őszintén, de valami ott motoszkált bennem, egy kétely, amit meg kellett osztanod vele, bármennyire is nem akartam elrontani az örömét - Hidd el, én borzasztóan felnézek rád, amiért ott segítesz, ahol csak tudsz, és ennyire a szíveden viseled a gyerekek sorsát. De ugye tudod, hogy ott nem csak olyan gyerekek lesznek, akik bent vannak egy törött végtaggal, vagy egy mandula műtéttel?

-Igen, tudom, hogy olyan gyerekek is vannak, akik hosszabb időre vannak a kórházban egy egy kezelés miatt, de nekik talán még nagyobb szükségük van valakire aki ott van velük, és elterelni a figyelmüket arról, hogy miért és hol vannak.

-Teljesen igazad van, én nem is erre gondoltam, hanem azokra a gyerekekre, akiken... akiken az orvosok már nem tudnak segíteni. És tudom, hogy ők is épp úgy megérdemlik, hogy valaki ott legyen velük, sőt! Én csak arra gondoltam, hogy... nem lenne ez túl... Hogy is mondjam? Nem lenne túl megterhelő lelkileg? Főleg most, hogy terhes vagy, és még érzékenyebb vagy a dolgokra.

-Igen, igazad van - motyogta elbizonytalanodva, de pár pillanattal később összeszedte magát és újra magabiztosan nézett a szemembe - De szeretném ezt. Tudom, hogy képes vagyok rá. Ha nagyon sok lenne, ha túlságosan megterhel lelkileg, abbahagyom. Feltéve persze, ha igent mondanak a szervezetnél, mert még semmi nem biztos. Pszichológusnak tanulok, még ha csak két szemeszteren vagyok is túl, bőven tanultam már arról, hogyan ismerjem fel a saját testem és az lelkem jelzéseit, ha valami nem oké.

-Rendben, meggyőztél, nincs több kifogásom - mosolyodtam el játékosan - De ígérd meg, hogy beszélni fogsz róla, ha valami lelkileg megterhelő és nem tartod magadban. Nem mintha bármivel is tartoznál nekem, én csak szeretnék itt lenni neked, ha... - tettem hozzá gyorsan. Ezúttal én bizonytalanodtam el, amikor rájöttem, mennyire birtoklóan hangozhatott amit mondtam. Rozi azonban belém fojtotta zavart magyarázkodásomat.

-Tudom. És köszönöm. Megígérem, hogy nem fogok magamban tartani semmit.

🦋

Sziasztoook!
Itt is vagyok a következő résszel. Mint mindig, most is nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval kérlek, bármi is jut eszetekbe, ne tartsátok magatokban! Építő jellegű kritikát is szívesen fogadok, szóval tényleg bármi is motoszkál bennetek, ne habozzatok leírni! ❤️

🌻