My babes - Babáim (Hu)

Nineteen

-Szia! - Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki áll a pult mögött. A baleset óta nem találkoztunk, azaz három napja, tekintve, hogy pénteken történt és szombatonként ritkán, vasárnap pedig egyáltalán nem dolgozom a kávézóban. Nem tudtam, mire számítsak. Bár a kórházban nem akadt ki teljesen, amikor bevallottam... úgy kb mindent, de azóta volt ideje átgondolni a dolgokat. Gyomoridegem volt a gondolattól, hogy csak azért jött, hogy lemondja, képtelen többet találkozni velem, így inkább egy másik kávézóban fogja ezután elütni az idejét a műszakja előtt vagy épp után. Nem szabadna túlságosan kötődnöm hozzá, mégis azt érzem, hogy egyre fontosabb számomra. Nem tudnám megmondani, ez mennyire a felborult hormonháztartásom eredménye, de végül is nem foghatom minden hülyeségemet a terhességre.

-Szia! - vettem rá magam végül, hogy megforduljak és egy apró mosollyal üdvözöljem - Mit adhatok? - kérdeztem meg még mielőtt kïnos csönd alakult volna ki. Nem tudom, melyiktől féltem jobban, attól, hogy kínos csöndben bámulunk egymásra, vagy attól, amit mondani akar. Vagy legalább is amit azokban a rémképekben mond, amiket az agyam vetít elém.

-A szokásosat - válaszolt egy tipikus "kriszes" félmosoly kíséretében - Hogy vagy?

-Köszi, jól. Te? - válaszoltam az illedelmes sablon kérdésre az illedelmes sablon válasszal, majd ahogy az illem diktálja, visszakérdeztem egy sablon kérdéssel, ami nem is nevezhető igazán kérdésnek, mert még arra sem vettem a fáradságot, hogy végigmondjam a kérdést, hisz "úgyis érti".

-És igazából hogy vagy? - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet. Egy pillanatra lefagytam ettől a kérdésről, egyáltalán nem számítottam rá, hogy valóban kíváncsi a válaszra és nem csak azért kérdezett, hogy elindítsa valahogy a beszélgetést.

-Tényleg jól vagyok - feleltem végül szándékosan nem a lelkállapotomra értelmezve a feltett kérdést, hanem a baleset következte fizikai állapotomra. Péntek este annyiszor kérdezték meg tőlem ugyan ezt a lányok még olyankor is, amikor én azt hittem, hogy már rég sikerült megnyugtatnom őket, hogy minden rendben, hogy végül tényleg átgondoltan, hogy hogy is vagyok valójában. Fizikailag teljesen jól voltam, és ezt a kórházi vizsgálatok is alátámasztották. Lelkileg viszont egy kissé újra szét voltam esve, pedig visszagondolva az utóbbi napokban határozottan jobban voltam, mint azután, hogy kiderült, egy pici élet növekedik a szívem alatt, ráadásul a biológiai apja egy barom, aki csak hasznát, amíg neki kényelmes volt, majd tovább lépett.

Nekem nem ment ilyen könnyen a továbblépés. Nem rajta nem voltam képes továbblépni. Egy idióta, és miután erre végre én is rájöttem, egy perccel sem terveztem több időt rá pazarolni, így arra sem, hogy után a keseregjek. Viszont azon a tényen már nehezebb volt túllépni, hogy időközben sikeresen teherbe ejtett. Na nem mintha ezen a tényen túl szerettem volna lépni. Ezt nem feldolgozni és elfelejteni akartam, hanem feldolgozni és megtanulni együtt élni a ténnyel, hogy várandós vagyok. Kevesebb mint 5 hónap múlva meg fogok szülni egy kisbabát, aki az én gyermekem lesz. És bár ez egy csodálatos dolog és engem is kellemes érzéssel töltött el a gondolat, ugyanakkor hatalmas felelősség is. És nem voltam biztos benne, hogy készen állok erre.

Amikor a kórteremben azt mondtam Krisznek, hogy lassan már látszódni fog a hasamon is, hogy terhes vagyok, azt nem csak úgy mondtam. Sőt, igazából én már látom is a különbséget, habár egy külső szemlélőnek, pláne olyan valakinek aki nem lát naponta, feltehetőleg nem feltűnő. Lényegében annyi látszik, hogy olyan hasam, mint amikor annyira sokat eszek, hogy már ha akarnám sem tudnám behúzni a hasam.

Krisz már épp készült mondani valamit, amikor az ajtó felett lévő kis csengő csilingelt egyet. Az ajtón két lány lépett be, feltehetőleg barátnők, legalább is a úgy tűntek, mint akik már régebb óta ismerik egymást. A két lány leült az egyik ablak melletti asztalhoz, és az itallapot kezdték tanulmányozni, ezért egy bocsánatkérő bólintással magára hagytam Kriszt.

-Sziasztok, sikerült választani? Mit hozhatok? - öltötte magamra egy udvarias mosolyt.

-Szia! Én egy jegeskávét fogok kérni és egy... - nézte át mégegyszer a süteményes részt az étlapon - egy puncsos sütit.

-Rendben. Neked mit hozhatok? - fordultam a másik lány felé.

-Egy erdei gyümölcsös teát kérek, és lehet egy kérdésem?

-Természetesen - mosolyogtam rá. Pontosan ezt szeretem a munkámban. Amíg kiszolgálom a vendégeket, nem kell a saját életemmel, a saját problémáim al foglalkoznom. Felöltök egy udvarias mosolyt, és kedélyesen társalgó a vendégekkel süteményekről, kávéról és forró csokoládéról. Azt mondják, emberekkel dolgozni azért fárasztó mert az idegeidre megy a "sok hülye". De én pont ezért szeretnék pszichológus is lenni, mert engem kikalcsol, ha másokkal foglalkozhatok. Nem mondom, hogy soha nem akasztanak ki a bunkó vagy értetlen emberek, de a legtöbb esetben tudom kezelni az ilyeneket.

Abban a percben is, ahogy a két lány rendelését vettem fel, nem kellett azzal foglalkoznom, hogy mi lesz, ha kénytelen leszek vissza menni a pulthoz. Ahhoz a pulthoz, aminél ott a fiú, aki már most sokkal többet jelent számomra, mint a legtöbben, és a fiú, akinek hazudtam. Vagyis ha pontos akarok lenni, nem hazudtam, csupán elhallgattam az igazságot, ami véleményem szerint ugyanaz, de ezen Gigi mindig veszekszik velem. Viszont azzal már ő sem tud veszekedni, hogy egy elég lényeges dolgot hallgattam el, és így tekinthető ugyan olyan mértékűnek a bűnöm, mintha hazudtam volna. De akkor és ott, a két lány asztala mellett állva nem számított mindez, csak az, hogy kiszolgáljam a vendégeket, és ők a végén majd elégedetlen távozzanak. Nem a borravaló miatt. Persze mindenki szereti, ha sok borravalót kap, de én nem ezért csinálom. Egyrészt anyagilag sem vagyok rá szorulva, hogy annyira számítson, hogy mennyi borravalót kapok, vagy hogy kapok e egyáltalán. Másrészt pedig egyszerűen jó érzéssel tölt el, ha a vendégek elégedetlen távoznak. Ilyenkor az az érzésem, hogy én is hozzáadtam egy keveset, hogy boldogabb legyen a napjuk.

-Vannak gluté mentes sütijeitek is?

-Igen, itt vannak - mutattam rá a kezében tartott étlepnak arra a részére, ahol a gluténmentes sütiket találja.

-Jaj, köszi, nem láttam - nevetett egy picit zavartan a lány.

-Semmi gond, jól el lettek rejtve - kacsintott ám rá, reményeim szerint kedvesen és megnyugtatóan. Nem a legjobb az étlap elrendezése, ezt már többször is megállapítottam, legközelebb mindenképp meg szeretném említeni Leának, hogy szívesen újra tervezném, hogy áttekinthetőbb legyen, ha szeretné.

-Akkor lesz még egy szelet glutén mentes eper torta is.

-Redben. A puncsos sütit és az eper tortán mindjárt hozom, az italokra egy picit várni kell majd míg elkészítem - mondtam el a szokásos szöveget.

-Oké, köszi - válaszolták a lányok, így egy mosoly és egy apró biccentés kíséretében megfordultam, majd vettem egy mély levegőt és elindultam vissza a pulthoz.

Ahogy ígértem, itt a következő rész.
Tudom, nem történik benne semmi izgalmas, de kicsit jobban megismerjük Rozi gondolkodásmódját és azt hiszem erre szükségünk van ahhoz, hogy igazán megértsük a döntéseit - az eddigieket is és a jövőbelieket is.

Írjátok meg a véleményeteket, ha van kedvetek. Az előző részhez írt kommenteitekért pedig kimomdhatatlanul hálás vagyok, rendesen feldoptátok a napom.

🌻

Oh, és majd el felejtettem - áldott húsvéti ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! 🐣