My babes - Babáim (Hu)

Forty-one

*Krisz szemszöge*

-Helló, két sört kérek – hallottam ugyanazt a mondatot ma már vagy századszorra ezúttal egy rövid hajú, kigyúrt sráctól dögcédulával a nyakában.

-Azonnal – bólintottam, miközben már nyúltam is két pohárért. Nem telt bele két perc, már tettem is le a srác elé a két sört. Elvettem tőle a pénzt, betettem a pénztárgépbe, a visszajárót pedig visszaadtam neki.

-Kilenc óraaa – énekelte túl a zenét Nati, aki épp a raktárból jött elő. Szeretem benne, hogy így képes lelkesedni bármiért, akár olyan dolgokért is, amik őt nem is érintik. Most épp attól volt ilyen lelkes, hogy végre vége a munkaidőmnek, mivel megengedte, hogy ma egy órával hamarabb lelépjek, hogy elmehessünk Rozival a második randinkra. Ez számára semmilyen előnnyel nem jár, sőt, tízig egyedül lesz a pultban és egyedül kell zárnia is, mégis borzasztóan lelkesen emlékeztetett, hogy itt az idő, hazamehetek.

-Végre – tettem le a pultra a rongyot a vállamról. Összeszedtem a cuccaim a pult alól, és egy gyors köszönés után, már indultam is ki a füstös, részeg emberekkel teli bárból.

-Hétfőn minden részletet hallani akarok – kiabált még utánam a főnököm.

Felszállva a villamosra átnézem az értesítéseimet, amik az idő alatt érkeztek, amíg dolgoztam és futólag felnéztem a közösségi oldalakra is, de semmi említésre méltót nem találtam.

-Hali! Hát te? – kérdezte meglepődve Barni, akit a nappaliba belépve a kanapén találtam, ahogy egy pizsamaként funkcionáló rövidujjú és boxer összeállításban olvasott. Meglepődése teljesen jogos volt, hiszen amióta a bárban dolgozom még nem volt rá példa, hogy a munkaidőm lejárata előtt eljöttem volna.

-Randim lesz, Nati elengedett hamarabb – válaszoltam miközben átszelve a nappalit a saját szobámba igyekeztem, hogy összeszedjek valami váltóruhát. Egy egyszerű világos farmer és egy fekete rövidujjú mellett döntöttem, és a szükséges ruhadarabokat magamhoz véve bementem a fürdőszobába, hogy egy gyors zuhany és a biztonság kedvéért egy fogmosás után elindulhassak Rozihoz. Magamhoz vettem még egy pokrócot, egy kapucnis pulcsit és egy farmer kabátot, amiket beletettem egy hátizsákba. A nyári éjszakák nem kimondottan hűvösek, de jobb félni mint megijedni, és így ha szükség van rá valamelyiket kölcsön is adhatom Rozinak. A telefonomat, a pénztárcámat, a kulcsaimat és az összekészített hátizsákot magamhoz véve már az előszobában voltam, mire Barninak feltűnt, hogy már megyek is el.

-Érezzétek jól magatokat, üdvözlöm Rozit – mondta a normális hangerőnél egy fokkal hangosabban, hogy biztosan meghalljam a másik szobában is.

-Meglesz, köszi, és átadom. Szia! – köszöntem el, de válaszát meg sem várva már léptem is ki a bejárati ajtón.

Útközben még írtam egy gyors üzenetet Rozinak, hogy most indultam el otthonról, amire ő egy "okés, várlak"-kal válaszolt. Mire odaértem a lakásához ő már a ház előtt állt.

-Szia – hagytam egy leheletnyi puszit az arca jobb oldalán – Sokat vártál rám?

-Nem, dehogy is, csak nemrég értem le. Úgysem volt már semmi dolgom, szóval amikor írtál, gondoltam lejövök, hogy ne kelljen várnod rám – elmosolyodtam a gondolatra, hogy nem volt semmi dolga, mert ez azt jelenti, hogy már rég készen volt, amikor az üzenetet írtam, amiből azt a következtetést vontam le, hogy ő is legalább annyira várta a ma estét, mint én.

Először egy McDonald’s esett útba a park felé, ahol az estét szerettük volna tölteni. Már sorban álltunk, hogy a pénztárnál felvegyék a rendelésünket, amikor Rozinak eszébe jutott, hogy mégsem rendel salátát, ha mindent én akarok fizetni, mert nem szeretné, hogy ennyi mindent kelljen fizetnem.