My babes - Babáim (Hu)

Eleven

-Szia Rozi! - lépett be ebéd után a kávézó ajtaján Krisz - milyen volt a tegnapi csajos délután? - kérdezte arra utalva, hogy tegnap Gigivel ebéd után beültünk az Abyval megbeszélt kávézóba.

-Nagyon jó volt. Képzeld, Aby kapott egy felkérést - meséltem izgatottan.

-Aby… fotós, ugye? - kérdezte egy kis gondolkodás után.

-Igen. Tegnap délután kapott egy emailt, hogy elvállalna e egy címlapfotózást Magyarország egyik legismertebb együttesével.

-Azta, ez nagyon menőnek hangzik - bólintott elismerően.

-Jaja, az is. Végül is nagyon ismeretek a srácok, tinilányok ezrei fogják várni azt a cikket.

-De… Az újságoknak nem szokott saját fotósunk lenni? - kérdezte elgondolkodva a velem szemben a pultnak támaszkodó srác.

-Igazad van, ezen először mi is meglepődtünk. Azért szeretnének saját fotóssal fotózkodni, ahogy egyébként a cikket is a saját újságírójuk fogja írni, mert túl sok negatív tapasztalatuk van a médiával. Ráadásul nem akármi a cikk apropója, az egyikük most coming out-olt.

-Aha. Így már értem - bólintott.

-Egy szelet meggyes tortát vagy egy kakaós csigát adhatok a forró csoki mellé? - tettem fel a mára már szokássá vált kérdést.

-Kakaóscsigát - válaszolta Krisz, így már tettem is elé a forró csokoládét és egy tányéron egy kakaós csigát. A zárásig hátralévő időt egy a pult előtt elhelyezett bárszéken ülve töltötte. Miután megette a kakaós csigát a maradék forró csokit kortyolgatva a füzetébe kezdett rajzolgatni. Mivel nem volt sok vendég (ahogy azt már megszokhattam), unalmamban néha megpróbáltam belepillantani a füzetbe, de ilyenkor Krisz mindig ügyesen megoldotta, hogy még véletlenül se lássam, mit rajzol. Ez persze csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet.

Kb. egy órával zárás előtt elégeltem meg, hogy nem láthatom mit rajzol. Vele szembe a pultra könyököltem és addig szuggeráltam a szememmel, míg fel nem tűnt neki, hogy őt figyelem. Felvont szemöldökkel fordította felém a tekintetét.

-Megnézhetem? - tértem a tárgyra a füzetbe mutatva.

-Nem - rázta meg a fejét.

-Ne már! Miért nem? - kérdeztem úgy, mint egy hisztis öt éves.

-Mert még nincs kész - felelte nyugodtan vállatvonva.

-És? Hagy nézzem meg! - kérleltem.

-Majd ha kész lesz - intett nemet a fejével.

-Ne már! Kérlek! - szinte már könyörögtem, de őt nem hatottam meg.

-Mire zársz, addigra ígérem kész lesz és nem csak megnézheted, de neked is adom, jó? - próbált meggyőzni.

-Jó, legyen - egyeztem bele rövid töprengés után.

Tűkön ülve vártam, hogy leteljen az utolsó óra és végre zárhassak. Mikor az utolsó vendégek is elmentek, letöröltem az asztalokat, lezártam a kasszát és várakozás teljesen néztem Kriszre.

-Minden kész? - nézett rám egy huncut mosoly kíséretében. Pontosan tudta, mennyire kíváncsi vagyok és élvezte a helyzetet.

-Minden - bólintottam, majd izgatottan kérdeztem - Most már megnézhetem?

-Tessék itt van - adta oda a füzetéből kitépett lapot - Nem húzom tovább az agyad, mert még a végén belehalsz a kíváncsiságba.

Ahogy megláttam a rajzot elállt a szavam. Piszkálódására sem reagáltam, hiszen már csak fél füllel hallottam, nem igazán figyeltem rá, pedig azelőtt egyetlen alkalmat sem hagytam ki, amikor vissza szólhattam egy-egy beszólására.

Ez volt a mi ki nem mondott "játékunk". Ő beszólt valamit, azzal az ellenállhatatlan kisfiús mosolyával, aminek köszönhetően akkor sem lettem volna képes megsértődni, ha nem tudom, hogy nem gondolja komolyan. Mert természetesen nem véresen komoly beszólásokról volt ilyenkor szó. Csak egy-két játékos piszkálódásról, amire én minden egyes alkalommal (kivéve a mostanit, hisz ezt a beszólását tulajdonképpen nem is tudatosítottam, annyira lefoglalt a kezemben fogott lap) visszaszóltam valamit. Amit szintén nem gondoltam komolyan, és ezt ő is pontosan tudta, így nem vette magára, csak elnevettük magunkat.
És vele ez az egész piszkálódás, beszólogatás valahogy olyan természetes, olyan magától értetődő volt. Mint szinte minden más. Ezért szerettem annyira vele tölteni az időmet. Pont olyan volt mint Gigivel és Abyval. Azzal a különbséggel, hogy a lányokkal ez az évek során alakult ki, Krisszel viszont pár nap után olyan természetes volt a kapcsolatunk, mintha ezer éve ismernénk egymást.

-Na, milyen lett? - szakított ki gondolat menetemből a velem szemben ülő fiú hangja. Nemtörődöm stílussal, amolyan "tessék, megmutattam, most már mehetünk?" hangon kérdezte, mintha nem is lenne fontos, hogy mit gondolok róla. Vagyis csak próbálta ilyen hangon kérdezni, de tisztán hallottam rajta a feszültséget. Meglepett, hogy attól fél, nekem esetleg nem tetszik a rajza. Pedig gyönyörű volt.

-Arra nincsenek szavak - mondtam, miközben szememet továbbra sem vettem le az alkotásról - Ez… gyönyörű… elképesztő… eszméletlenül szép - kerestem a megfelelő szavát, de az volt az érzésem, hogy egyik sem fejezi ki megfelelően, hogy milyen varázslatosan szép amit rajzolt.

-Örülök, hogy tetszik. A tiéd lehet - ahogy felpillantottam rá, egy tőle szokatlan, szerény mosolyt láttam az arcán. Szinte már elpirult, de azt azért mégsem, hiszen még is csak Kriszről beszélünk. Ő ahhoz túlságosan macsó, hogy elpiruljon.

-Komolyan? - kérdeztem elragadtatva.

-Megígértem - rántotta meg a vállát. Kezdte kínosan érezni magát a szituációban, ezért egy beszólással próbáltam oldani a hangulatot.

-Az igaz. És egyébként is, még jó hogy az enyém lehet, ha már ennyit vártam rá - a hatás kedvéért még a nyelvemet is költöttem rá. Úgy tűnt, ez bejött. Krisz határozottan megkönnyebbültnek és talán egy picit hálásak is tűnt. Aztán egyszerűen megforgatta szemeit és leszállva a bárszékről az ajtó felé indult.

-Na, mehetünk, presszós lány? - a megszólítás a kissé gúnyos hangnem ellenére is megmelemgette a szívemet, de a visszaszólást azért nem hagyhattam ki.

-Igen is, tetkós srác!

Miután bezártam a kávézó ajtaját még egyszer rápillantottam a rajzra, mielőtt vetettem a táskámba. Eszméletlenül jól nézett ki.
Krisz a presszós lânyt rajzolta le. Azaz engem, a pult mögött állva, ahogy épp kávét készítek. Azelőtt még soha nem rajzoltak le, így ez magába nagyon új élmény volt, ráadásul Krisz tényleg hatalmas kézügyességgel lett megáldva, ami a rajzolást illeti. Annak ellenére, hogy a kép fekete-fehér volt, hisz grafittal rajzolta, olyan valóságosan ábrázolt, hogy a lapra pillantva az volt az érzésem, mintha bármelyik pillanatban lesétálhatna onnan egy féket-fehér alteregóm. Az az elgondolkodó arckifejezés az ábrándos mosollyal pedig… azt hiszem tökéletesen jellemez engem. Ez a rajz egyszerűen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha tehettem volna sem változtattam volna meg rajta semmit.

Mire észbe kaptam, azt vettem észre, hogy Krisz eltűnt mellőlem. Már épp kezdtem volna szidni magam a folytonos ábrándozásért, amikor megfordulva észrevettem a keresett személyt egy autó mellett állva. Épp az anyósülés felőli ajtót nyitotta ki nekem, mint egy igazi gavallér - rég tapasztaltam ilyesmit fiútól, ezek az apró gesztusok mindig jól estek, amik Krisznek olyan természetesen jöttek.

-Köszi - szálltam be, majd míg ő átsétál a másik oldalra, hogy beszálljon, becsatoltam az övemet - A te autód?

-Igen. Miért? - nézett rám kérdőn miközben ő is becsatolta a biztonsági övét.

-Csak kérdem. Még soha nem láttalak autóval.

-Igen, az én autóm, de jobb szeretek sétálni, illetve tömegközlekedést használni. Viszont a mozi ahhoz túl messze van, nem érnénk oda időben a filmre - válaszolta, miközben kitolatott a parkolóhelyről és elindultunk a moziba.