My babes - Babáim (Hu)

Eighteen

*Rozi szemszöge*

-Hogy mi történt? - nézett rám két ilyet szempár a telefonomból, amin az előbb indítottam csoportos videohívást, hogy elmeséljem a lányoknak a balesetet. 

-Nyugi, nem sérültünk meg. Krisznek van egy apró fejsérülése, de szinte csak egy horzsolás. Rajtam egy karcolás sincs. De kérlek, Gigi ne szorítsd ilyen erősen szegény Aby kezét, még kamerán keresztül is látom, hogy nem jut elég vér a kézfejébe - próbáltam megnyugtatni őket. 

-Oppá, bocsi Aby. De minek vittek be a kórházba, ha nincs semmi bajod?

-Csak a biztonság kedvéért - mosolyogtam rájuk (remélhetőleg) megnyugtatóan. Jól esett, hogy aggódnak értem, de nem szerettem volna, hogy feleslegesen idegeskedjenek - A baleset közben elájultam, valószínűleg a sokk, meg persze közrejátszhatott a megnövekedett hormonszintem is, ezért elvégeztek pár rutin vizsgálatot. Csak a biztonság kedvéért, és hogy lássuk, a babával is minden rendben van. 

-Akkor minden oké? Jól vagytok te is és a baba is? - kérdezte már egy fokkal nyugodtabban Aby. 

-Igen, jól vagyunk. A vizsgálatok is rendben voltak. 

-Menjünk érted? Gondolom Krisz autójával most egy ideig nem mentek sehova - gondolkodott Gigi. 

-Nem vagyok biztos benne, hogy fogok én még bárhová is menni vele… - csúszott ki a számon. 

-Ezt hogy érted? 

-Hogy mi? Miért? - kapták fel a fejüket barátnőim szinte egyszerre. 

-Mindegy, majd elmesélem. Nem kell értem jönnötök, Krisz írt Barninak, már úton van. Ha gondoljátok megvárhattok a lakásomon. 

-Nagyon összetört a kocsija? 

-Ne már Gigi, most tényleg ez a legfontosabb? - fordult felé hitetlenkedve Aby - A barátnőnk átélt egy tömegkarambolt és te arra vagy kíváncsi, hogy mennyire tört össze az autó? 

-Csajok! Nem kell összeveszni - próbáltam felhívni a vonal másik végén lévő két lány figyelmét - Nem tudom pontosan mennyire lett káros a kocsi, Krisz annyit mondott, hogy most egy ideig biztos nem fogja tudni használni. 

-Na jó, akkor mi átmegyünk a lakásodra - jelentette ki Aby. Amikor megkaptam a lakást anyuéktól a fősuli előtti nyáron, természetes volt, hogy a két pótkulcsot Abynek és Giginek adom - Vigyázzatok hazafelé, üdvözlöm a fiúkat. Puszi csajszi! 

-Szia Bibi! - köszönt el Gigi is. 

-Sziasztok csajok! - ahogy a piros ikonra simítva ujjam befejeztem a videóhívást, a kórterem ajtaján Krisz sétált be nyomában Barnival. 

-Szia! Hogy vagy? - Jól esett az őszinte törődést hallani a hangjában, pláne, hogy nincs két napja, hogy először találkoztunk. 

-Szia! Jól vagyok, köszi. 

-Krisznek tudtam hozni váltás ruhát, neked viszont csak a saját pólóim közül tudtam egyet hozni, mást nem nagyon tudunk kölcsön adni.

-Ó, de rendes vagy. A ruha eszembe sem jutott, de szerencsére úgyis egyből haza mehetek. Köszönöm szépen, hogy hoztál nekem egy váltás pólót - vettem át a felém nyújtott egyszerű fehér rövidujjút. Barni nem volt, csak pár centivel magasabb nálam, ráadásul a vállai sem olyan szélesek mint Krisznek, így az ő pólója nem lógott rajtam túlságosan - Igazán nem kellett volna. 

-Ez semmiség. Mi akkor kimegyünk míg felöltözöl. Ha kész vagy, itt leszünk az ajtó előtt. 

-Rendben, köszönöm.

 Már az autóban ültünk, amikor újra egymáshoz szóltunk. 

-Nem vesztek ki pár nap szabadságot, hogy kipihenjétek magatokat? - kérdezte Barni. 

-Dehogy… - válaszoltuk szinte teljesen egyszerre Krisszel. Zavartan elnevettük magunkat, de láttam Kriszen, hogy ő mást nem tervez mondani, így én folytattam gondolatmenetemet. 

-Nem, teljesen felesleges lenne. Nem történt semmi komoly. Az ájulás is csak az idegesség miatt volt, minden rendben van. 

-A kórházban… szóval a nővér, amikor megbeszéltem vele, hogy haza viszlek titeket… ő is azt mondta, hogy minden rendben van veletek… - kezdte nagyon bizonytalanul. 

-Csak? - próbáltam kiszedni belőle, hogy mit akar mondani. 

-Szóval azt mondta, hogy jól vagytok mind a ketten és a… a baba is. 

-Oh, igen… Ez… ezt majd később megmagyarázom, oké? - Nem akartam lerázni őt, csupán ezt a beszélgetést nem egy pár másodperces "jah, terhes vagyok, lassan a hasam is elkezd nőni" beszélgetésnek terveztem. Időközben a lakásomhoz értünk, így kiszálltál az autóból. 

-Oké - fekete még mindig elég bizonytalanul. Biztos vagyok benne, hogy Krisszel ki fogják otthon tárgyalni az egészet, de annyira nem zavar. Igazság szerint ha képes lettem volna elmondani bárkinek, ők ott lettek volna azok között az emberek között, akiknek elmondom. Bár ha jobban belegondolok, ha elmondtam volna bárkinek is, nem valószínű, hogy Krisszel… szóval, hogy Krisz elhív randizni. Valószínűleg egyáltalán nem kezdett volna el érdeklődni irántam. 

 Ilyen és ehhez hasonló borulátó, pesszimista gondolatokkal sétáltam fel a harmadik emeletre. A társasház, ahol az albérletet béreltem - vagyis tulajdonképpen a szüleim, mivel ők fizetik, csak hát… ez így eléggé "a szülők bérletek egy lakást az egyetlen elkényeztetett pici lányuknak" helyzetnek hangzik, ami valahol igaz is, hisz egyke vagyok, így számukra tényleg az egyetlen pici lányuk vagyok, akit előszeretettel óvnak mindentől és néha valóban elkényeztetnek, de azért én igyekszem nem elkényeztetett fruska ként viselkedni (szeretném azt hinni, hogy ez sikerül is) és ettől függetlenül megdolgozni az álmaimért, vagy azért, amit épp szeretnék - egy három emeletes társasház volt és én az egyik felső lakásban éltem. Minden lakáshoz tartozott egy kis kert a ház mögött, ahol a lányokkal sütögetni szoktunk a "tábortűzön" ha jó az idő és tervében volt, hogy jövőre pár zöldséget és fűszernövényt is ültettek a virágok mellé - bár a baba mellett nem tudom mennyire fognak megvalósulni az ehhez hasonló terveim. A társasház igazából tökéletes helyen volt, nem túlságosan a belvárosban, de azért elég közel, hogy ne kelljen sokat utaznom. A környék nem volt túl zajos - nyilván nem olyan csendes mint egy falun, de azért Pesthez képest tényleg nem volt nagy forgalom - és összességében szinte már egy kertvárosra emlékeztette az embert. 

-Sziasztok csajok! - léptem be a lakásba, ahol két barátnőm szinte azonnal a nyakamba ugrott. 

-Hogy vagy? Minden oké? Jól vagy? Krisz is jól van? A baba? Minden rendben van a terhességgel? - rohamoztak meg kérdések kaotikus összességével. 

-Csajok, kérlek, bejöhetek rendesen a saját lakásomba anélkül, hogy az ajtóban letámadnának olyan teljesen felesleges kérdésekkel szeretett barátnőim, amiket már megválaszoltam? - kérdeztem tőlük félig szemrehányóan, félig játékosan. Természetesen nem haragudtam rájuk igazán, hisz csak féltenek, de le kellett őket állítanám, mert túlságosan belelovalták magukat az aggódó barát szerepébe. 

 Miután végre elengedtek és adtak pár lépés helyet, levettem a cipő, majd bementünk a konyhába és elkezdtünk forró csokit főzni,hogy egy igazi csajos estét tartsunk.

Bocsi, hogy ilyen soká jöttem a résszel, ráadásul elég rövid is lett.
Most tényleg megpróbálom hamarabb jönni a következővel.
Írjátok meg a véleményeteket, észrevételeiteket.

🌻