AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

BEMUTATKOZÁS

A nagy nap. Ezen a napon néztem szembe az egyik legkomolyabb kihívással az eddigi életem során. Eléggé izgultam és vagy ötször visszakérdeztem Dávidtól, hogy jó lesz-e a ruha, amit kiválasztottam. Ezek után nem volt már választásom, belebújtam az elöl gombokkal ellátott farmerszoknyámba és a hozzá kiválasztott bordó kötött pulcsimba. Megigazítottam a nyakláncomat, hogy jól látszódjon a kis kereszt, majd két arany fülbevalót tettem a fülembe, amelyek kis karikák voltak. A fürdőszobában csináltam magamnak egy visszafogott sminket, rövid fekete tusvonallal és besütöttem a hajamat. Fontos az első benyomás, úgyhogy igyekeztem a legjobb formámat nyújtani. Betettem a kontaktlencsém és utoljára megigazítottam a hajamat. Az előszobába mentem és felvettem a fekete magas szárú elegáns csizmámat. Utolsó darabként pedig magamra kaptam a szürke hosszú kabátom. Késznek nyilvánítottam magam és egy köszönés kíséretében kiléptem az ajtón.
A Széll Kálmán téren, ahogy megbeszéltük hatkor várt rám Dávid az autójával. Mosollyal az arcomon nyitottam ki az ajtót és beültem a kocsiba.

-Szia... – leheltem a szájára és megcsókoltam.

-Nagyon izgulsz? – vált el tőlem egy pillanattal később.

-Igen. – vallottam be. – Sose csináltam még ilyet.

-Milyen meglepő, de én se mutattam még be a terhes barátnőmet a szüleimnek. – nevetett halkan, mire én is csatlakoztam.

-Minden rendben lesz. – mondtam nyugtatásképpen, de én se hittem el a szavaimat.

-Reméljük. – tette hozzá Dávid és elindította a kocsit.

Út közben a kivilágított várost figyeltem és próbáltam nyugodt maradni. Bármi is lesz ma este, Dávid akkor is itt lesz nekem. – gondoltam és ezzel a tudattal meg is nyugodtam. Nem sokkal később leparkoltunk egy nagy kertes ház előtt. Régies stílusa volt, de mégis olyan hívogató.

-Nagyon szép ház. – szálltam ki az autóból.

-Szerettem itt lakni. – mosolyodott el és megfogta a kezem. – Mehetünk?

Bólintottam és elindultunk a kertkapu irányába. Dávid megnyomta a kapucsengőt és egy kedves női hang hallatszott belőle.

-Gyertek csak be, drágáim. – szólt és már zörgött is a kapu, hogy kinyílt.

Bementünk a kertbe és végig sétáltunk a kis kikövezett utcán a bejáratig.

-Ne aggódj, gyönyörű vagy. – nyugtatott meg Dávid, mikor látta, hogy a szoknyámat igazgatom.

Hálás mosollyal néztem rá, majd röviden megcsókoltam. Pár pillanattal később kinyílt az ajtó és egy középkorú, körülbelül velem egy magas nő nyitott ajtót sugárzó mosollyal. Ezek szerint Dávid nem mesélt még neki se a koromról, se a babáról.

-Isten hozott titeket! – üdvözölt. – Somogyi Éva, de szólíts nyugodtan csak Évának és tegeződjünk kérlek!

-Kiss Eszter. – fogtam vele kezet.

-Add csak a kabátodat! – nyújtotta a kezét barátságosan.

Így is tettem, majd ő becsukta mögöttünk az ajtót és felakasztotta a kabátom.

-Jaj, kisfiam. – nézett Dávidra. – Milyen régen nem láttalak!

Boldog mosollyal néztem ahogy megöleli a fiát, aki ezt kedvesen viszonozza. Ezek után Éva a konyhába ment, minket magunkra hagyva egy pillanatra. Mi levettük a cipőnket és leraktuk a táskáinkat.

-Nagyon kedves az anyukád! – suttogtam Dávidnak.

-Csak azzal, akit szimpatikusnak talál. – válaszolt.