AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

"CSÖNDESEBBEN!"

-Shh... - csitítgattam Bencét. - Csak egy kicsit... kérlek...

Zsinórban az ötödik éjszakámon keltem fel hajnalban üvöltő, szakadatlan sírásra. Ha valaki azt mondja, az anyaság csupa boldogság, minden szép és jó, a világ legnagyobb hazugságát ejti ki a száján. Az anyaság igenis egy embert próbáló feladat, ahol aztán nem vehetsz ki csak egyszerűen egy kis szabadságot, nem, ez egy állandó, örökre szóló munka.

-Eszter? - nyögte elgyötörten Dávid, félig felemelve a fejét az ágyról.

-Bocsánat... bocsánat... - álltam fel az ágyból, hogy ne zavarjam őt az alvásban.

Az azóta is kíméletlenül síró Bencével a karomban siettem ki a nappaliba. Fel-alá járkáltam a szobába, ringattam a kezemben, hátha megnyugszik. Pár perc múlva Dávid jelent meg a szobában Sophieval a kezében.

-Megetetted már? - ásította és lassan leült a kanapéra.

Dávid kezében Sophie már egészen megnyugodott. Egyre lassabbakat pislogott, úgy tűnt még Bence sírása sem zavarja igazán.

-Pár órája... nem is tudom már hánykor... - gondolkoztam el. - Szerinted éhes?

-Egy próbát megér. - vonta meg a vállát. - Ha más nem, legalább én vethetek egy pillantást a gyönyörű melledre. - tette hozzá, miközben az ajkába harapott.

Megjegyzésére csak megingattam a fejem, majd lehuppantam Dávid mellé a kanapéra. Fél kézzel kikapcsoltam a melltartómat - az egyetlen dolgot, ami felül takart - és magam mellé dobtam.

-Be kéne szereznem egy szoptatós melltartót. Akkor nem kéne levenni mindig az egészet. - jegyeztem meg sóhajtva, de Dávid hamar tiltakozott.

-Még csak az kéne! Nagyon jó ez így.

Halványan elmosolyodtam felháborodásán, miközben Bence azonnal abbahagyta a sírást és szopni kezdte a mellbimbóm. Apró kis keze a mellemet fogta, mintha csak félne, hogy valaki elveszi tőle.

-Végre csönd van. - sóhajtottan egy mélyet, és kényelmesen hátradőltem a kanapén. Lehunytam a szemem.

Dávid felállt, majd kisvártatva visszatért, de Sophie már nem volt a karjaiban.

-Lefektettem. - mondta magyarázatképpen, mire csak lágyat bólintottam, és újra lehunytam a szemem.

Pár perc múlva megéreztem, ahogy Dávid puha csókokat nyom a szabad mellemre, majd nedves ajka egyre feljebb halad. A kulcscsontom következett, majd a nyakam, míg végül már a számat csókolta.

-Fel fogjuk ébreszteni! - váltam el Dávidtól kicsivel később, a már nyugodtan alvó Bencére utalva a karomban.

-Add csak ide, elviszem az ágyába. - nyújtotta a kezét, mire mosolyogva átadtam neki Bencét. Akarva sem kívánhattam volna jobb apát.

Alig egy perc múlva már vissza is tért Dávid.

-Folytathatjuk? - vonta fel a fél szemöldökét.

Az ajkamba harapva bólogattam.

-De halkan! - tettem azért hozzá.

-Ó, ezt inkább magadnak mondd. A te sikolyaidtól szokott hangos lenni a ház... - mondta féloldalas mosollyal, de nem hagyta, hogy bármit is válaszolhassak, ajkát az enyémre tapasztotta.

Meleg kezei a hátamra siklottak, szorosan ölelt magához, majd óvatosan oldalra fordított, és elfektetett a puha kanapén. Ajkaimról áttért a melleimre, nedves lágy csókokkal hintette a szabad bőrt, miközben kezeivel a nadrágomat húzta le rólam.