AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

CSODA

Hosszú, nagyon hosszú órákkal később, mikor már rég lement a nap, mikor már az álmukból felkelt családtagjaim annyit magyaráztak, hogy nehezen fogtam fel, megszülettek az ikrek.

Elsőként Kerekes Bence Máté, aki 3100 grammal, és mély, zöld szemekkel pillantott vissza rám, a mellkasomról. Őt alig húsz perccel követte egy apró kislány, Kerekes Sophie Lara. Ő kicsit soványabban jött a világra, mint bátyja, de a szeme... a szemük az pontosan ugyanolyan. Mintha Dávidot látnám visszanézni rám, pont ugyanolyan a tekintetük.

Potyogtak a könnyeim, eláztatva az egész arcomat. Végre sikerült! Ott feküdt a mellkasomon két, apró kisbaba, ökölbe szorított kis kezekkel, csukott szemmel, apró, fehér sapkákkal a fejükön. Pont ugyanúgy néztek ki. Apró, tökéletes arcuk, a szájuk formája, a szemük színe, a kis talpaik... mind ugyanolyanok voltak. Mindketten gyönyörűek és tökéletesek.

Már kimentek az orvosok, már a családom összes gratulációján és kedves szaván, vagy tanácsán túl voltunk, már csak mi ketten maradtunk. Dávid lábai között ültem a puha, széles franciaágyon, hátamat a mellkasának támasztva, az ikrekkel a mellkasomon. Dávid keze szorosan, mégis gyengéden ölelt magához. Ez volt maga a tökéletes pillanat. Mikor minden rendben volt, mikor semmi másra nem volt már szükség, mikor már szavak nélkül megértettünk mindent, mikor csak élveztük a pillanatot.

Leírhatatlan érzés a kezedbe fogni a saját gyerekeidet. Ez egy olyan dolog, amit senki sem tud elmagyarázni, amit senki sem tud megérteni, csak ha már átélte.

Ámulattal néztük minden egyes lélegzetvételüket, apró moccanásaikat. Egy pillanatra mégis elszakítottam róluk a tekintetem, és felnéztem Dávid sugárzó arcára. Megérezhette, hogy nézem, mert ő is lenézett rám. Egyszerre húzódott halvány mosolyra a szánk. Ajka közeledni kezdett az enyém felé, majd egy lágy, minden érzelemmel teli, igazi szerelmes csókot adott a számra.

-Nagyon szeretlek. - suttogta halkan az ajkaimra.

-Én is. - mondtam alig hallhatóan. - Én is nagyon szeretlek.

És ennél többet nem is kellett mondanunk. Csak élveztük a pillanatot, mert mindketten tudtuk, hogy nem tarthat sokáig.

◇♡◇

-Szerinted melyiket adjam rá? - mutattam fel két kis rugdalózót, Sophie számára.

-Nem hiszem, hogy ez túl sokat számít. - ráncolta a homlokát félmosollyal az arcán Dávid, miközben felém közeledett. Átkarolta a derekam, magához húzott, majd egy hosszú csókot nyomott a számra. - De ha nagyon érdekel a véleményem... inkább a zöldet.

-Oké. - mosolyodtam el.

Az alatt a pár nap alatt, amit még a kórházban töltöttünk, az egyik kedves nővértől minden fontosat megtanultam. Igaz, még mindig úgy nyúlok mindkettőjükhöz, mintha cukorból lennének, de azért lényegesen bátrabb vagyok már, mint az első alkalmakkor. Már tudom, hogy hogyan kell jól kézbe fogni, felemelni, vagy éppen szoptatni őket. Igen, ettől a résztől kifejezetten féltem, de kellemes csalódás volt, nagyon hamar ráéreztem.

Ma már a cuccainkat pakoltuk össze Dáviddal, aki minden nap itt volt velem, ahogy itt is aludt, így legalább tudtam valóban pihenni. Amióta csak egyszer összevesztünk, nem tudtam nélküle aludni.

-Viszem én. - nyúlt a két babahordozó felé Dávid, mire hálás pillantással néztem rá.

Ekkor Geri lépett be az ajtón. Az egyetlen, aki nem tudott a szülésre idejönni. Boldogan indultam felé, és nevetve ugrottam a karjaiba.

-Szia! - mosolyogtam.

-Szia, te anyuka! - ölelt át szorosan, mire lenevettem magam.

-Igen... anyuka... hát ezt sem fogom egyhamar megszokni. - gondolkodtam el.

Geri kezet fogott Dáviddal és megveregette a hátát gratulációképpen, majd Bence fölé hajolt.

-Istenem... milyen kicsi már! Biztos, hogy ekkorának kell lennie? - simogatta meg óvatosan az kerek szemekkel bámuló baba arcát, mire ő elmosolyodott.

-Pedig még ő a nagyobbik. - nevettem.

-Na és a szeme... - ingatta a fejét. - Nagyon szép.

-Az. - mosolygott Dávid.

-Na és hogy fogjátok őket megkülönböztetni?

-Geri... az egyikük lány, a másik fiú... szerintem menni fog. - ingattam a fejem mosolyogva.

-Jó, ebben van valami. - vont vállat a bátyám.

Kedves mosollyal az arcán figyelte az ikreket, majd felém fordult.

-Vigyek valamit? - ajánlotta fel Geri.

-Hát, ezt a táskát, tessék. - nyújtottam át a ruháimmal teli sporttáskát, aminek a súlyával én rendesen megküzdöttem, viszont Geri kezében pehely könnyűnek látszott.

Így indultunk el hárman hazafelé.

-Kocsival jöttél? - kérdezte Dávid Gerit.

-Nem, taxival, egyenesen a reptérről. - nyitotta ki Geri a kórház ajtaját előttem.

-Akkor hazaviszünk, gyere. - jelentette ki Dávid, mire a napszemüvegemet felvéve elmosolyodtam.

A júliusi meleg szél belekapott hosszú hajamba.

-Hol is vettél lakást? Még nem voltam ott. - pillantottam a bátyámra, miközben a hajamat próbáltam kiszedni az arcomból, hogy lássak is valamit.

-Pesten, a belvárosban. - mondta Geri. - Jól a közepében.

-Az neked való hely. - nyugtáztam.

-Pár perc sétára a legjobb szórakozóhelyektől. - mosolygott a bátyám.

Közben Dávid kinyitotta nekem az anyós ülés ajtaját. Hálásan pillantottam rá, majd beültem a kocsiba. Az ajkamba harapva fojtottam el a mosolyom, miközben Dávidot és Gerit figyeltem, ahogy a lehető legszakszerűbben próbálják betenni a két babahordozót az autóba. Végül pár perc vita után, hogy hogyan is kell ezt igazából jól csinálni, valahogy megoldották.
Leírhatatlanul vicces látványt nyújtott a bátyám a kocsi hátsó ülésén középen, két oldalán az ikrekkel. Széles válla alig fért el, na és az arca! Arról mindent le lehetett olvasni.

-Miért is én ülök hátul? - ráncolta a homlokát.

-Ennek több oka is van. - mosolygott elégedetten Dávid, és elindította a kocsit.

-Például? - döntötte Geri oldalra a fejét.

-Fontosabb a húgod kényelme, mint a tied. - vont vállat Dávid le sem véve a szemét az útról, mire az ajkamba harapva elmosolyodtam.

-Igazán vehetnétek egy nagyobb kocsit. - állapította meg kicsit később Geri.

-Én szeretem ezt az autót. - vontam vállat. - Jó emlékek kötődnek hozzá.

-Jézus, azt ne mondd, hogy itt is dugtatok. - forgatta a szemét a bátyám, mire nevetve megingattam a fejem.

-Itt nem. - néztem rá Dávidra.

-Még nem. - javított ki Dávid kaján vigyorral, mire csak megforgattam a szemem.