AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

TEMETÉS

Talán egy szomorúbb dolog van egy szülő elvesztésénél, ha valaki a gyermekét veszti el. Hálás voltam, hogy az utóbbi - minden hülyeségem ellenére - nem következett be, viszont én nem vagyok egy erős ember. Hiába tűnhettem annak, anya hiányának fájdalma évek múltán sem csillapodott.
Nem hittem, hogy valaha készen fogok állni arra a napra, amivel most szembe kellett néznem. Az anyukám temetésének napja. Már a gondolatától is sírva fakadtam.

-Jól vagy? - kérdezte halkan Dávid, mikor odaért mellém.

A hálószobai tükör előtt álltam. Talpig fekete, elegáns ruhában, sok sminkkel és besütött hajjal. Egészen jól festettem, ahhoz képest, hogy mit éreztem belül, az álarc alatt. Teljesen más ember nézett vissza rám a tükörből.

-Jól vagyok. - mondtam bólintva. - Jól vagyok.

Elkaptam a tekintetem a tükörről, nem bírtam tovább nézni. Helyette Dávidra pillantottam és szinte elakadt a lélegzetem. Ott állt előttem, fekete öltönyben, fekete inggel és fekete nyakkendővel. Olyan komoly, tiszteletparancsoló, mégis hihetetlenül szexi volt. Még nem láttam őt öltönyben, és nem is tudtam eddig, hogy mit hagytam ki. Főleg feketében... nagyon jól nézett ki.

-Szép öltöny. - mosolyodtam el halványan, ennyi tellett tőlem. - Hordhatnál többet ilyet. Jól áll.

-Köszönöm. - mosolygott ő is, majd odalépett hozzám, és megölelt. - Minden rendben lesz.

-Úgy kell lennie. - suttogtam.

Egy puha csókot nyomtam a szájára.

-Induljunk. - kértem, mire bólintott.

Némán telt az út. Először a templomi szertartásra mentünk, onnan meg majd a temetőire fogunk.

-Készen állsz? - pillantott rám, mikor leparkolt a templom bejárata előtt, ahol már sok-sok fekete ruhás ember ácsorgott.

-Erre nem lehet készen állni. - ingattam a fejem, nagyot nyelve, hogy visszafojtsam az előtörni készülő sírást. - Menjünk...

Dávid gyorsan kiszállt az autóból, hogy kinyithassa nekem az ajtót. Felém nyújtotta a kezét, mire megfogtam azt. Szorosan belé kapaszkodva indultam el a templomba. Szaggatott sóhaj kíséretében létem be a díszes kapun. Orgona szólt. Halk, szomorú zsoltárokat játszottak. Szépen fel volt díszítve az egész templom. A padsorok szélén fehér virágcsokrok voltak, az oltárnál pedig egy fekete, zárt koporsó feküdt, számtalan virággal körülötte. Ekkor jött el az, hogy nem bírtam tovább erős maradni, a könnyek lassan potyogni kezdtek a szememből, le az arcomon.

-Hé... - suttogta Dávid. - Nézz rám. - mondta halkan, mire így tettem. - Minden rendben lesz.

Bólintottam, majd megláttam Gerit, és Milánt. Az első sorban ültek.
Még úgy tíz perc volt a kezdésig, így sok hely üresen állt.

-Odamegyek hozzájuk. - néztem Dávidra.

-Menj csak.

A bátyáimhoz siettem, már amennyire egy magassarkúban lehet sietni. Mikor látták, hogy jövök, felálltak, és felém fordultak. Az ő arcuk is könnyes volt. Gerié még talán jobban, mint Miláné.

-Öleljetek meg. - suttogtam, és rögtön a nyakukba borultam. A könnyeim egyre sűrűbben hullottak az arcomra.

Lassan elváltam tőlük, és megtöröltem az arcom.

-Hogy vagytok? - kérdeztem szipogva.

-Hogy lennénk... - sóhajtott Geri.

-Apa? - kérdeztem.