AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

A SZERENCSEHOZÓ FEHÉRNEMŰ

-Hogy ment odalent? - érdeklődtem és átkaroltam Dávid nyakát.

-Hát... - tette a kezeit a derekamra. - hazudnék, ha azt mondanám jól, de azt hiszem a végére sikerült megbékéltetnem őket.

-Akkor már nem utálnak?

-Eddig se veled volt bajuk, csak azzal, hogy én veled vagyok. - javított ki.

-Jó, tehát támogatnak minket... - kezdtem. - és a babát?

-Azért azt nem mondanám, de legalább nem utáltak meg érte. - válaszolt vállat vonva.

-Az is valami! - mondtam biztatóan, majd megcsókoltam.

Folyamatosan a számon tartotta a sajátját és közben a csípőmnél fogva közelebb húzott magához.

-Mutatok valamit. - szakította félbe édes csókunk pár pillanattal később.

-Oké.

Megragadta a csuklóm és elkezdett kifelé húzni a szobából. Végig mentünk a folyosón és Dávid a jobb oldalon lévő utolsó szobába nyitott be. A szoba falai feketére voltak festve és autós újságkivágások voltak a felragasztva rá.

-Ez volt a szobám. - mondta körülnézve.

-Ilyen autód van most, igaz? - simítottam végig az évek alatt kissé porossá vált plakátot.

-Igen, - mosolyodott el ahogy a falra tett papírra nézett. - régen álmodtam már róla, aztán két éve végre meg tudtam venni.

-Szóval itt élted át a gyerekkorod? - néztem körbe a sok kis tárgyra a polcokon, melyek biztosan sok emléket rejtettek.

-Itt. - helyeselt, majd odalépett hozzám, két kezével megragadta az arcom és megcsókolt.

Kezei a pulcsim alá kúsztak és a hasamat kezdték simogatni, miközben egymás ajkát csókoltuk.

-Tényleg itt akarod? - suttogtam. - És most? Dávid, a szüleid és a húgod itt vannak a házban!

-Nem hiszem, hogy még jobban fel tudom őket dühíteni ezek után. - vont vállat és elfordította a kulcsot a zárban. - Csak egy kicsit legyél halkabb, mint szoktál...

Egy mosoly kíséretében estem újra a szájának. Ő levette rólam a pulcsit és földre dobta én pedig a pólója alját megragadva kaptam le róla azt.

-Még egy családi vacsorára is ilyenbe jössz? - ingatta a fejét a fehér csipke melltartómra utalva.

-Ez a szerencsehozó! - vontam vállat és újra megcsókoltam.

Dávid a fenekemnél fogva felemelt és az ágyra fektetett. Elkezdte kigombolni a szoknyámat és lehúzta azt. Ezután a harisnyám következett. Miután már ez sem volt rajtam, fordítottam a helyzetünkön és én kerültem felülre. Ringatózni kezdtem Dávid ölében, amitől mindkettőnk szájából jóleső sóhajok törtek elő, majd lehúztam Dávid nadrágját az alsójával együtt. A kezemet ágaskodó péniszére vezettem és elkezdtem fel-le mozgatni. Ő a lepedőbe markolt és látszott rajta, hogy nagyon igyekszik csöndben maradni. Ezután újra az ölébe ültem, félrehúztam alul a bugyim és beleültem Dávid farkába. A számba haraptam, hogy elfojtsam a feltörni készülő nyögéseimet. Mozogni kezdtem és Dávid a combomat megmarkolva segítette ezt. Nem kellett sok, pár pillanattal később mindketten elélveztünk és kimerülten, levegőért kapkodva feküdtem Dávid mellkasára.

-Szerinted meghallottak? - kérdeztem kicsit később.

-Talán nem, de már onnan is tudni fogják, hogy mit műveltünk itt az imént, hogy ketten bezárkóztunk a szobámba. - nevetett halkan.

-Jézusom... - temettem a fejem a mellkasába. - Én inkább kiszököm az ablakon, de nem fogok ezután lemenni hozzájuk! - mondtam szégyenkezve, de Dávid csak továbbra is nevetett.

-Pedig, jobb lesz, ha most megyünk, megígértettem velük, hogy kedvesek lesznek hozzád. - kezdett velem együtt felülni. - Ezek után nem mondhatnak majd egy rossz szót sem.

Megadóan felálltam az ágyból és felöltöztem. Dávid is így tett, majd velem szembe lépett és átkarolta a derekam.

-Minden rendben lesz. - suttogta és egy rövid csókot nyomott a számra, majd elindultunk a nappaliba.

-Egyébként... - álltam meg egy pillanatra. - Tudtad, hogy ma van az első advent?

-Tényleg?

-Bizony, ideje lesz kitennem otthon a karácsonyi dekorációt. - vidultam fel, mivel mindig is imádtam a karácsonyt. - Hozzád is vihetek majd egy-két égősort, jól mutatnának... mondjuk a hálóban... - rebegtettem meg a szempilláimat ártatlan tekintettel.

-Értem már... - húzódott féloldalas mosolyra a szája és hosszasan megcsókolt. - Szívesen látlak majd.

Bólintottam egyet, jelezve, hogy „ezt megbeszéltük", majd kézen fogva mentünk a nappaliba.

Dávid apja a kanapén ült és elmélyülten tanulmányozott egy autósújságot, az érkezésünkre se emelte fel a fejét. Emma még az asztalnál ült és krumplipürét evett, Éva pedig gondolom a konyhában tevékenykedett.

-Mi nem is zavarnánk tovább... - kezdett búcsúzkodni Dávid.

-Jó, hogy jöttetek, máskor is szívesen látunk. - lépett be a szobába Dávid anyja.

Az ő hangja egész őszintén csengett, de a Csaba szájából hallottak már kevésbé.

-Nagyon örültem, - jött oda hozzánk az újságát a kis asztalra dobva. - Eszter.

-Szintúgy. - fogtam vele kezet diplomatikusan.

-Nem akarom, hogy elmenjetek még! - mondta szomorúan Emma és odasétált elénk.

-Már késő van, mennünk kell és neked is aludnod nemsokára. - guggoltam le vele szembe. - De megígérem, hogy majd még találkozunk.

-Oké. - ölelt meg. - Majd mesélj, hogy van Liza.

-Liza? - érdeklődött az anyja. - Ki az a Liza?

-Eszter babája! - nézett rá Emma.

-Ó, értem... - halkult el a végén Éva hangja. - Na gyere, hagyd elmenni a bátyádékat.

Erre a kislány elvált tőlem és az anyja mellé állt.

-Sziasztok! - köszönt el Dávid és egy gyors felöltözés után kiléptünk az ajtón.