AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

BÚCSÚ

Az ébresztő embertelenül korán csörgött. De olyan hangosan, hogy szerintem az alattunk lakók is felkeltek rá.

-Mi ez... - kérdeztem rekedtes hangon. - Kapcsold ki, kérlek.

-Hat óra. Mennem kell. - ült fel Dávid a szemét dörzsölve.

-Mégis hova? - motyogtam félálomba.

-A válogatottba, édesem. Hiszen te küldtél oda, nem emlékszel? - kérdezte viccesen.

Erre kinyitottam a szemem. Dávid édes mosolyával találtam szembe magam.

-Jó reggelt. - suttogta az ajkaimra, majd lágyan megcsókolt. - Ha nem akarsz, neked nem kell felkelned, de nekem nyolcra Székesfehérváron kell lennem.

-Felkelek én, semmi probléma... - nyugtattam meg megpróbálva felülni az ágyon, de olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen nem nem működtek az izmaim.

-Segítek. - ajánlkozott, de nem várta meg, míg válaszolhatnék, két kézzel alám nyúlt, és egy könnyed mozdulattal a konyha felé kezdett velem sétálni.

-Várj... fázom, had vegyek ki egy pulcsit. - suttogtam, mikor a gardrób mellett haladtunk el éppen.

Dávid így megfordult, és a gardróbszobában leültetett a kis padra, amihez egy oly szép emlékem fűződik...

-Melyiket szeretnéd felvenni? - kérdezte a pulcsijaimat nézegetve.

-A tiédet. - jelentettem ki gondolkodás nélkül.

-Jól van... - nevetett halkan.

Kivette az egyik melegítő felsőjét és óvatosan rám adta. Úgy mozgatta a karjaim, mintha valami rongybaba lennék. Miután kész voltunk ezzel, újra az ölébe kapott és most már tényleg a konyhába vitt.
Megszoktam már, hogy ide olyan szépen besüt a nap reggelente. Nagyon szeretem a napot. De reggel hat, és december vége lévén még korom sötét volt odakint. Így Dávid felkapcsolta a lámpákat. Inkább este hangulatom volt, mint reggel. Pontosabban éjszaka hangulatom. Mondjuk mivel az is volt. A reggel hat, egy kíméletlen időpont.

-Kérsz kávét? Vagy még visszafekszel, mikor elmegyek? - kérdezte kedvesen Dávid, miután a kanapéra ültetett.

-Attól függ... - gondolkoztam. - Milyen nap van? - ráncoltam a homlokom.

-Hétfő. - válaszolta halk nevetés kíséretében.

-Ó, tényleg, persze... - ráztam a fejem. Kezdtek visszatérni a gondolataim. - Jaj, de várj, már nincs sulim. Szünet van. Karácsonyi szünet.

-Végül is csütörtökön karácsony, szóval indokolt. - vont vállat. - Akkor alszol még majd?

-Igen, azt hiszem igen. - bólogattam.

-Akkor nem kapsz kávét. - mosolygott.

Kényelmesen hátradőltem a kanapén. Hallottam a kávéfőző jellegzetes zúgását, majd kicsit később Dávid leült mellém a forró itallal a kezében.

-Gyere ide. - intett, mire elmosolyodtam, majd az ölébe ültem és féloldalasan a mellkasára feküdtem.

Nyugodt pillanat volt ez. Csendes és csodálatos.

-Ügyes leszel. - suttogtam.

-Igyekszem.

-Tudom.

Sok dolgot mondhattunk volna még, de nekünk már nincs szükségünk szavakra. Pillantásokból megértjük egymást. És ez egy olyan helyzet volt, amikor inkább csak élveztük egymás társaságát.
Dávid ezután még megreggelizett, majd egy bőröndbe összepakolta a cuccait. Nagyrészt edző felszerelést vitt, de elrakta az egyik másolatot is az ultrahang képről.
Az orvos, aki mint kiderült nem is olyan érzéketlen, egészen kedves volt, és három ultrahang felvételt is nekünk adott. Való igaz, hogy nem látszik rajta sok, csak két apró pont, de ez akkor is rengeteget jelent. Mert azok az apró kis pontok a gyerekeink. A közös gyerekeink.