AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

AMIRE SENKI SEM TUD FELKÉSZÍTENI

Két újszülöttel az élet közel sem egyszerű, és még hozzá egy olyan feladat, amire senki sem tud felkészíteni. Valami probléma mindig akad, és ha az egyikük elkezd sírni, onnan már nincs kiút, a másik is rákezdi. De azért mindemellett akadnak nyugisabb napok is.

-Eszter! - suttogta halkan Dávid.

-Hm? - sóhajtottam még mindig csukott szemmel.

-Elaludt Sophie is. Le kéne fektetni. - mondta halkan, miközben lágyan végigsimította egy ujját az arcomon. Elmosolyodtam.

-Máris... azonnal... - motyogtam félálomban, majd nagyot ásítva lassan kinyitottam a szememet.

A kis Sophie Dávid karjában feküdt és valóban már egyenletesen szuszogott, apró kezeivel Dávid pólójába markolva.
Dávid óvatosan kezdte őt felém nyújtani, miközben én felálltam a kanapéról és egy lépéssel közelebb léptem hozzá.

-Shh... - csitítgattam Sophiet, ahogy halkan nyöszörögni kezdett a mozgolódásra.

A mellkasomra fektettem és nyugodt léptekkel indultam a babaszoba felé. Apró kis feje a vállamra nehezedett, és a halk dúdolásomra hamar vissza is aludt. A szobába lépve hangtalanul osontam a puha szőnyegen, nehogy felébresszem Bencét, majd óvatosan a rácsos ágyába fektettem Sophiet is. Megigazítottam a hálózsákjának cipzárját, majd egy lágy puszit nyomtam a homlokára.

-Jó éjt! - suttogtam szinte hangtalanul, majd halkan kimentem a szobából, és becsuktam magam után az ajtót.

Dávidot a konyhában találtam. A pultnak dőlve nézegette a telefonját, de amint meglátott engem, elrakta.

-Hogy ment? - kérdezte, miközben ellökte magát a pulttól és elém lépett.

-Meglepően könnyen. - mosolyodtam el halványan, míg ő átölelte a derekamat.

-Szerintem nagyszerű anya vagy. - suttogta.

-Nélküled nem tudnám ezt végigcsinálni. - ingattam a fejem.

-De itt vagyok.

-Itt.

Meleg tenyere a pólóm alá kúszott, és a bőrömet kezdte simogatni. Aztán erősebben markolt rá a csípőmre, és közelebb rántott magához. A teljes testünk összesimult, míg én a nyaka köré fontam a karom.

-Szeretnél még megnézni egy filmet, vagy valami? - kérdezte suttogva a szememet fürkészve.

-Nem, nagyon álmos vagyok. - döntöttem a homlokom a mellkasára. - Fárasztó ám ilyen nagyszerű anyának lenni.

Halkan nevetett egy picit a kijelentésemen, majd kezei a derekamról lecsúsztak a fenekemre, annál fogva felemelt és az ölébe kapott. Lábaimat a csípője köré kulcsoltam, miközben ő két kezével erősen markolta a fenekemet. Kényelmes helyzet volt ez, bármikor el tudtam volna aludni így a karjaiban. Dávid lassú léptekkel haladt velem a hálószoba felé, ügyelve rá, nehogy bármilyen zajt csapjon, amivel felébresztheti a kicsiket. Gyengéden fektetett az ágyba, majd lassan elkezdett levetkőztetni. Félálomban, csukott szemmel ültem előtte az ágyon, miközben sorban vette a le rólam a ruháimat, majd eltűnt a gardróbban. Egy bő pólót és egy sortot hozott pizsama gyanánt. Óvatosan adta rám a puha, frissen mosott ruhákat, majd elfektetett az ágyon és rám húzta a takarót.

-Jó éjt! - suttogta halkan és lágyan megcsókolt. Visszacsókoltam, miközben a hajába túrtam, majd lassan elengedtem őt.

-Jó éjszakát! - motyogtam, majd végleg elnyomott az álom.

◇♡◇

Nyöszörgésre ébredtem. Nem tudom, hogy melyikük lehetett, de azonnal kipattant a szemem. Ezt is csak olyanok érthetik meg, akik már átélték. Egy anya már megérzésből is tudja, ha valami nem stimmel a gyerekével.