AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

MEGBOCSÁTHATATLAN

-Na végre, már nem is tudtam, hogy hol... – nézett fel ránk anya, majd Dávidon megakadt a szeme így egyben a mondandója is. – vagytok... – fejezte be halkan, de még mindig meredten bámult a mellettem álló férfira.

Erre apa is felállt a székből és fenyegetően közelebb jött.

-Én... én... – kezdte anya hitetlenkedve. – nem találok szavakat. Mégis, hogy? Te az edzője vagy a lányomnak! – esett le neki. – Tehát ezért szerettél annyira oda járni? Ezért maradtál edzés után mindig sokáig? – kiabálta.

-Nem csak miatta szeretek röplabdázni és nem mindig miatta maradtam tovább. – mondtam az igazat halkan, miközben Milán és Geri az asztalhoz osontak.

-Nem mindig? – tette csípőre a kezét. – Tehát, volt, hogy igen. – ingatta a fejét. – Ez nem helyes! Nem engedem! Nem lehettek együtt! – üvöltött és hozzám indult azzal a szándékkal, hogy arrébb rángat, de Dávid elém lépett így megakadályozva őt.

-Hagyja békén! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő, de mégis nyugodt hangon.

-Hogy mered? Hogy gondolod, hogy te itt bármit is mondhatsz? – háborodott föl anya, gondolkodás nélkül letegezve az edzőmet, akit egyébként máskor magázni szokott.

-Ne kiabálj már vele! – léptem én is vele szembe.

-Ez az én házam kisasszony, azt csinálok, amit akarok! – nézett mélyen a szemembe. – Mégis mit gondoltál, mikor idehoztad?

-Talán jobb lett volna, ha még tovább titkolom? – vontam fel a szemöldököm.

-Tovább? Miért, mióta tart ez kettőtök között? – kérdezte.

-Úgy egy hónapja. – gondolkodtam el. – Kicsit talán kevesebb.

-Egy hónapja?! – ingatta a fejét. – Nem ismerek rád, kislányom! Még egy utolsó esélyed van arra, hogy megbocsátsak. Ha most elküldöd őt, és megígéred, hogy soha többé nem találkozol vele! Kiíratlak edzésről és...

-Mi van? – vágtam közbe. Nem hittem el, amit mondott. – Te elválasztanál életem talán egyetlen igazi szerelmétől, csak mert ez egy olyan valaki, akit te nem látsz szívesen? Elválasztanál a születendő gyerekem apjától?! – üvöltöttem, és az utolsó mondatra mindenki megdermedt a szobába, kivéve a két bátyám, akik a veszekedésből igyekeztek kimaradni és halkan falatoztak a háttérben.

-Gyerek? – ingatta a fejét apa, mint aki nem tudja értelmezni a hallottakat. – Mégis milyen gyerek? Álljon meg a menet, te terhes vagy?

-Igen... – vallottam be a már úgyis egyértelmű információt.

-Én megölöm! – indult apám is Dávid felé. – Te felcsináltad a lányomat?! Könyörgöm egy hónapja vagytok együtt! Ennyi idő alatt örülhetnél, ha egy csókot kapnál tőle!

-De nem így történt, lépjünk túl rajta. – próbáltam sürgetni a dolgokat.

-Lépjünk túl rajta?! – nézett most rám a haragtól vörös arccal apa. – Mégis hogyan lehetne ezen túllépni? És az egy dolog, hogy ennyire korán lefeküdtetek egymással, de a másik, hogy miért nem voltatok képesek védekezni? Nem ilyen felelőtlennek ismertelek. – mondta csalódott tekintettel. – Én nem így neveltelek. – hangzott a szájából, de már nem dühösen, inkább lemondóan. – Ha már egy felnőttel vagy, viselkedhetnél is úgy. Ha már lefekszel valakivel, akkor viseld is a következményeit, de ezt nélkülem kell végig csinálnod. Én ebben nem veszek részt.

-Ne ítélj el, mielőtt nem tudod, hogy pontosan mi történt! – kiabáltam már sírva.

-Mi? Miért, mi történt? Azt állítod, hogy éppen csak megölelted és hopp, teherbe estél? – kérdezte cinikusan.

-Igen, lefeküdtünk, de védekeztünk. – próbáltam magyarázni, miközben csak potyogtak a könnyeim. – De így is... így is... ez lett...

Zokogva rogytam össze, mire Dávid elkapott, megtartott és szorosan magához húzott, nehogy eleshessek. Én a mellkasára fektettem a fejemet és szüntelenül csak sírtam.

-Ezt akarta elérni?! – kiabálta Dávid az apámnak. – Nem az ő hibája! És most tessék! Boldog? Teljesen összetörte őt!

-Ó, sajnálom. – mondta apa ironikusan. – De vállalnia kell a felelősséget és következményeket bármi is történt pontosan! – üvöltötte. – És mellesleg igazad van, nem teljesen az ő hibája, mert a tiéd is! Mégis mit gondoltál mikor egy kiskorút vittél haza?! Ezek után azt várod, hogy majd boldogan kihordja a gyereked? Könyörgöm tizennégy éves!

-Pontosan tudom, hogy hány éves! – engedett el és szembe állt apámmal. – És nem fogja elvetetni a gyereket! Úgy döntöttünk, közösen, hogy felneveljük és egy szerető otthont adunk neki! És nem fog számítani, hogy mit tesz, mi ugyanúgy fogjuk szeretni!

-Hohó, nézzenek oda! – nevetett. – A minta szülő!

-Hagyjátok... hagyjátok... – kezdtem halkan, de egyre jobban kezdtem szédülni a sok kiabálástól és sírástól. – hagyjátok már abba... – mondtam ki az utolsó szót, majd minden elsötétült körülöttem.

 ◇♡◇

A szobámban ébredtem, az ágyamban. Oldalra néztem és Dávidot láttam, aki kicsit idegesen pakolt be egy adag ruhát a szekrényemből egy sporttáskába.

-Mit csinálsz? – kérdeztem halkan és lassan felültem. – Mi történt?

-Elájultál lent, felhoztalak, és most pedig elmegyünk. – magyarázta.

-Hozzád?

-Igen. – mondta és odajött elém. – Jobban vagy?

Bólogattam, mire halvány mosoly jelent meg az arcán.

-És mi van a többiekkel? – érdeklődtem. – Megbarátkoztak veled és a babával?

-Hát... – vakarta meg tanácstalanul a tarkóját. – nem igazán.

-Ó...

-Apád szó szerint azt mondta, hogy nem akar többé látni. – vallotta be az igazságot. – És hogy...

-Hogy? – tettem a kezem az arcára. – Elmondhatod nyugodtan.

-Hogy nem vagy már a lánya többé. – jelentette ki halkan, mire újra sírva fakadtam.

-Miért? – dőltem Dávid vállára miközben folyamatosan hullottak a könnyeim. – Miért nem szorul bele egy parányi együttérzés sem?

-Shhh... – ölelt át. – Megoldjuk oké? Minden rendben lesz. 

-Nem akarok tovább itt lenni. – mondtam határozottan. - Menjünk!

-Jól van. – állt föl Dávid velem együtt. – Remélem mindent bepakoltam.

-A ruhák kevésbé fontosak, majd öltözködöm a te szekrényedből, csak a fehérneműk hiányoznának.

-Ne aggódj, abból is eltettem jó párat. – húzódott mosolyra a szája.

-Akkor indulhatunk is. – kaptam föl a sporttáskát. – Ó, egy pillanat, a kedvenc zoknim!

Kihúztam az egyik fiókom és kivettem belőle a világosbarna kötött, combig érő darabot.

-Mindig fázik a lábam. – magyaráztam Dávid értetlen arcát látva, majd elindultunk hazafelé.