AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

ANYA

Éppen egy hűvös, szeles napon, mikor még mindig nem akart esni az az átkozott hó, a buszmegállóban ácsorogtam. A boltba indultam éppen, bár hamar rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, ahogy a hideg időbe kiléptem. Én mégis kitartóan vártam a buszt, mivel tej nélkül nem megyek sokra holnap reggel. Vacogva pillantottam a táblára, ami jelezte, hogy mikor jön a busz. Még három perc. Annyit csak kibírok.
Ekkor megrezzent a telefonom a zsebembe. Egy e-mailt kaptam, ami elég furcsa, mert hát, ki használja ezt ma még munkán kívül másra?

"Hugi, drága húgom!

Istenem... nem is tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá, ehhez a levélhez. Talán eddigi életem legnehezebb feladata elé kell most álljak. Mielőtt bármit is írnék... tudd, hogy nagyon szeretlek és hozzám bármikor fordulhatsz. Tudom, hogy Dáviddal most nem állnak túl jól a dolgok, de... én itt vagyok neked, oké? Hozzám bármikor jöhetsz, ha valami kéne. Erről jut eszembe, egy jó hírem is van azért. Sikerült megszereznem az apa által a nevedre íratott bankszámla adatait, és elintéztem, hogy ki tudjam róla venni a pénzt, de még egyébként nem néztem meg mennyi van rajta. Ennyit legalább megtettem... És most, azt hiszem, most a nehezebbik része következik. Anyuról van szó. Éppen úton volt Geri egyik meccsére, mikor... a mellette lévő autó sofőrje figyelmetlen volt, és... karamboloztak. Lesodródott az útról, egyenesen bele az árokba... A vezető ülés felőli oldalról ütköztek és... nem élte túl. Megsérült, nagyon megsérült, aztán a kórházba szállították, de már nem tudtak rajta segíteni. Ma, január tizenkettedikén, délután négy órakor leállt a szíve..."

Nem kaptam levegőt. Hirtelen fojtogatni kezdett a meleg sál a nyakamon. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy azt éreztem mindjárt kiugrik a helyéről. Lábaim remegni kezdtek, majd hamar feladták a szolgálatot, és elbicsaklottak. Összetörten hullottam a földre, a fejem nagyot koppant a buszmegálló jeges betonján... majd elsötétült minden.

-Hölgyem! - szólongattak. - Jól van? Fel tud állni? Hall engem?

Hallottam, de mintha valami távoli világból szóltak volna. Minden tompa volt, homályos, bizonytalan. Nem akartam kinyitni a szemem, igazából nem akartam semmit sem csinálni. Hirtelen olyan fáradt lettem... a végtagjaim elnehezedtek, a szemem előtt csak sötét foltot láttam... a fejemben kavarogtak a gondolatok... meghalt... az anyukám meghalt. Nincs többé. Nem, én ezt nem fogom tudni felfogni. Nem létezik számomra olyan világ, amiben ő nem szerepel. Nem mosolyog a háttérben, nem segít, ha bajban vagyok, nem főz nekem valamit, amit szeretek, ha fáradt vagyok, nem... ez nem lehetséges...

-Hívjanak mentőt! Hívjanak mentőt! - kiáltotta egy női hang.

-Haló? Igen, baj van, egy nő elájult...

Nem tudom, meddig fekhettem ott... Egyszer csak meghallottam a mentőautó szirénázó hangját. Összehúztam a szemöldököm.

-Halkabban... túl hangos... hangos... fáj... - suttogtam továbbra is csukott szemmel.

Féltem, hogy ha véletlenül kinyitom, egy olyan világot látok majd, amiben nincs ott anyám. Az én drága édesanyám, akitől még csak el sem búcsúzhattam. Hiszen mikor beszéltem vele utoljára... még Dávid előtt... nagyon régen. Túlságosan lefoglalt az apámmal való küzdelem, az ikreim... az ikreim! És Dávid...

-A babáim... jól vannak... ugye jól vannak a babáim... - nyögtem erőtlenül automatikusan a hasamra téve a kezeim.

Résnyire kinyitottam a szemem, hogy lássam mi történik velem. Éppen a mentő hátuljába toltak be egy ágyon. Egy kifejezetten kényelmetlen ágyon... Sokan álltak körülöttem, csupa kétségbeesett arc...

-Ön terhes? - fordult felém az egyik mentős. - Babái? Ikrei vannak, hölgyem?

Éppen abban az időszakban voltam, hogy nehezen lehetett eldönteni, hogy csak ettem-e egy pár fánkot, vagy valóban terhes vagyok. A nadrágjaimat már nem tudtam begombolni, de még nem volt kifejezetten nagy hasam.