AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

GERI "SEGÍTSÉGE" II.

Már órák óta csak a tömeg kellős közepén ringattam a csípőm a zene ritmusára. Fáradhatatlanul az újabb és újabb számokra. Nem igazán figyeltem a körülöttem lévőkre, de talán Dávid mosolygó arcát véltem felfedezni néha magam körül. Tényleg kitartó volt. Nagyon kitartó.

-Azt hiszem, kimegyek a mosdóba... - kiabáltam kifulladva Dávidnak, aki velem szemben állt. - Igen, pisilnem kell... - nevettem.

-Elkísérlek. - jelentette ki.

-Nem! Nem kell! Meg tudom oldani egyedül is. - tartottam fel a kezem, majd újra elnevettem magam. - Tudok egyedül pisilni...

Nem foglalkozva mással, a wc felé vettem az irányt, átverekedve magam az embereken. De Dávid követett. Hát persze, hogy követett.
A szememet forgatva léptem be a női mosdóba és a csapra támaszkodtam. Hasogatott a fejem. Mintha ittam volna... teljesen olyan érzésem volt. Kicsit homályosabban láttam...

-Jól vagy? - lépett mögém Dávid. De nem a jó Dávid. Nem az, akire vágytam.

-Persze, minden oké... csak hagyj egyedül. Miért követsz mindenhova? - túrtam a hajamba.

-Mert...

-Nehogy azt mondd, hogy mert gyönyörű vagyok. - tettem karba a kezem és a hideg falnak dőltem.

-Kivételesen nem azt akartam. - lépett egy lépéssel közelebb.

-Akkor mit? - forgattam a szemem.

-Mert féltelek.

-Hogyne. - sóhajtottam a fejemet ingatva, majd meghallottam a hangos visszaszámlálás odakintről. - Mindjárt éjfél.

-Igen...

-Tíz... kilenc... - hallatszott az egybefüggő kiáltás.

-Ki kéne mennünk. - mondtam, kicsit megdörzsölve a karom. Fáztam.

-Lehet... de tudod éjfélkor azzal kell lenni, akit szeretsz... - lépett még közelebb hozzám. Alig pár centi választott csak el minket egymástól.

-Na és te kit szeretsz? - néztem fel, a szemébe.

-Téged. - jelentette ki egyszerűen.

-Persze. - ingattam a fejem. - Újabb sikertelen próbálkozás. Ez nem jön be. Csak ha valaki őszintén mondja.

-Én őszintén mondtam.

-Hiába mondod. Ha nem látom.

-Megmutassam? - vonta fel a szemöldökét, miközben megnyalta az alsó ajkát. Pont mint Dávid... olyan hasonló... pont ugyanolyan, mint Dávid... Dávid, akit szeretek...

-Dávid...? - kérdeztem elhaló hangon.

-Igen, én vagyok. - suttogta az előttem álló férfi.

Ekkor elvesztettem minden önuralmamat, minden gátlásomat, minden... türelmemet.

-Kettő... egy! - hallatszott a hangos visítás.

Megcsókoltam. Megcsókoltam Dávidot. A fejemben... az szemeim előtt az én Dávidom állt ott. Nem holmi másolat, akivel egy buliban találkoztam, nem... ő az eredeti volt. Akit szeretek. Nagyon szeretek.
A keze a mellemre csúszott... mire összeráncoltam a homlokom. Nem. Ez nem Dávid. Ő mindig a csípőmre, majd a fenekemre...

-Állj! - toltam el magamtól hirtelen. - Hagyj békén!

-Te csókoltál meg. - tette fel a kezét megadóan.

-De ez nem azt jelenti, hogy fogdoshatod már a melleimet is! - néztem rá szigorúan, majd a hideg csempének döntöttem a fejem.

Nagyon fájt. Fájt a fejem, fájt, hogy eddigi életem legnagyobb hibáját követtem el. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nem mondom el neki. Nem látott minket senki, nem tudná meg... de nem. Az nem megoldás. Sosem tudnék lelkiismeret furdalás nélkül mellette lenni, ha ezt eltitkolom.