AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

KEZDET

◇BETEKINTŐ◇

"Felnéztem az engem kémlelő arcára. Pár pillanatig a szemét tanulmányoztam, majd egyre-egyre a szájára esett a tekintetem. Elkezdett felém hajolni, én lábujjhegyre álltam, majd összeértek az ajkaink. Lágy csókban forrtunk össze, miközben meleg vízcseppek potyogtak ránk. Dávid keze a derekamról először felfelé tett egy felfedező utat, majd lefelé indult. A fenekembe markolt, felemelt és erősen tartva a falhoz nyomott. A hideg kő és a hátam találkozásakor a testemben bizsergő érzés futott át. A szájam csókolásáról áttért a melleimre. Egyre hangosabb és hangosabb sóhajok hagyták el a számat, majd a nyakamra tévedt a szája. Egy ponton elkezdte szívni, mire újra egy sóhaj tört ki belőlem..."

-Elmentem. - kiáltottam vissza a lépcsőházba.

-Jó röpi edzést, gyere haza gyalog, nem tudok ma érted menni, puszillak! - hallottam anya hangját a dolgozószobából.

-Oké, szia.

Kiléptem az ajtón, majd a kertkapun és a fülhallgatóm a fülembe dugva indultam a villamosmegálló felé. Nem siettem, bőven időben voltam. A szürke kerítéses házból éppen akkor jött ki két kislány, mögöttük az anyjuk.

-Az az enyém! - szólt az egyik.

-Nem, a tiéd a lila, ez az enyém! - csóválta a fejét a másik.

Rájuk mosolyogtam, majd sétáltam tovább. Rövidesen kiértem a megállóba, és megnéztem a menetrendet a telefonomon, ami szerint két perc múlva itt is lesz egy villamos...

Hamarosan meg is érkeztem, bementem, majd a öltözők felé vettem az irányt. Már a folyosó végéről meg lehetett jósolni, hogy senki sincsen bent, hiszen néma csend volt az egész épületben. És igazam is lett, mikor beléptem az ajtón valóban senki nem ült az ütött-kopott padokon. Lettem a táskám, majd a kabátomat felakasztottam a kampóra. Levettem a cipőm, majd a nadrágom és a pólóm. Örültem, hogy ilyen korán jöttem így nyugodtam átöltözhettem a csipke fehérneműm mutogatása nélkül. Mivel az aznapi csak egy órás edzés volt, ezért úgy döntöttem nem veszem át a sportmelltartót, így jóval hamarabb elkészültem, mint általában. A szokásos edzésfelszerelésemben voltam, fekete rövid sort, fehér bővebb póló, hosszú zokni, térdvédő és persze cipő. Miután mindkét fűzőt bekötöttem, összefogtam a hosszú hajam. Először kifésültem, majd fél-kontyban felfogtam. Megtöltöttem a kulacsom és már indultam is fel a terembe. Szeretek korán jönni, amikor senki sincs még itt, ilyenkor tudok még nyújtani kicsit, vagy alapérintéseket gyakorolni a falnál.

Vidáman sétáltam fel a lépcsőn, dúdolva az egyik kedvenc dalom, amit idefele jövet is hallgattam. Beléptem a teremben, és meglepetésemre nem én voltam az első. Dávid, az edzőm ült az egyik oldalsó padon, hátizsákja mellette, épp a kabátját vette le.

-Öhm, szia! - néztem rá bizonytalanul, és letettem a kulacsom a legközelebbi padra.

-Szia, Eszter! - állt fel, és elkezdett felém sétálni.

-Azt hittem én leszek az első. - mondtam kicsit meglepetten.

-Én is reméltem. - mondta halkan. - Nem szoktam ilyen korán jönni.

Egy sötétkék farmer volt rajta egy pulcsival és a szokásos tornacipő helyett, egy sportos, de utcai cipő, pontosan olyan, mint amilyen az egyik bátyámnak van.

-Akkor most hogy hogy itt vagy? - kérdeztem, és nem értettem mi az hogy ő is remélte? Micsoda? Talán akar velem valamit külön gyakoroltatni?

-Csak akartam mondani neked valamit. - ért oda hozzám. Szinte csak fél méterre álltunk egymástól. 

Már több, mint egy éve hétről hétre többször látom, beszélek vele, az ilyen közelsége mégis mindig zavarba hoz. Ahogy megcsapott jellegzetes illata, rögtön gyorsabban kezdett el verni a szívem, holott teljes mértékben tisztában voltam a ténnyel, hogy helytelen, amit érzek iránta. De ezt nem lehet irányítani. Nem tudod megválogatni, kibe szeretsz bele. Pedig mennyivel megkönnyítené az életet!