AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

HIRTELEN

-Nem, nem, nem kapsz el! - nevettem. - Sosem kapsz el. 

Hangosan kacagva futottam a nappaliból a háló irányába, Dorka pedig vészesen közeledett felém. Hiába, terhesen nem vagyok a legjobb formámban. 

Rátaláltam a telefonján egy üzenetre, amit még egy réges-régi ex barátjának írt. Valami nagyon béna szöveg volt, amin muszáj volt nevetnem, és ezt meglátva Dorka megpróbálta kikapni a kezemből a telefonját, de nem sikerült neki. Azzal a kezemben indultam el, de ő persze futva - és nem mellesleg nálam sokkal gyorsabban futva - indult utánam. 

-Te is tudod, hogy úgyis elkaplak. sokkal gyorsabb vagyok. - jelentette ki a szín tiszta igazságot. 

Már éppen készültem visszaszólni neki valamit, mikor megcsúsztam a padlón, és hanyatt estem a folyosón. 

-Jézusom, jól vagy?! - guggolt le rögtön mellém Dorka aggodalmas arccal. - Megütötted magad? 

-Aú... - ráncoltam a homlokom. - Azért fáj... de jól vagyok. Minden oké. 

-De mégis hogyan estél el? Miben? - kezdte támogatóan simogatni az arcom. 

-Nem tudom... 

Jobban körbe néztem magam körül,majd realizáltam a dolgokat. Nem csak simán elestem, hanem elcsúsztam valamin. 

-Istenem... - suttogtam hitetlenül. - Elfolyt... elfolyt a magzatvizem... 

Ámultan eszméltem rá az igazságra. 

-Mi? - értetlenkedett. - De hiszen...

-Csak egy hét múlvára vagyok kiírva, igen.  - bólintottam megadva a választ a fel sem tett kérdésre. 

-De most akkor... mi lesz? Be kell menni a kórházba! Be kell mennünk a kórházba! 

Izgatottan pattant fel a padlóról, míg az utolsó mondatát már szinte kiabálta. 

-Igen, igen... - motyogtam. 

Dorka az izgalomtól rengeteg energiával rohangál fel-alá a lakásban, összeszedve mindent, ami kellhet. Ekkor jöttem csak rá, mennyivel okosabb dolog lett volna ezeket mind előre összerakni, de utólag már mindegy is. A rendetlenül összepakolt táskával a kezében indult el felém a barátnőm.

-Persze, pont most nincs itt Dávid. - forgatta a szemét. - Pedig ő aztán nagyon szeret ide-oda cipelni téged a kezében... 

-Tényleg! - eszméltem fel. - Hívd fel kérlek! 

-Nálad van a telefonom. - vonta meg a vállát, mire a kezembe néztem. 

-Ó, persze... - minden körülmény ellenére is elmosolyodtam, ahogy az a béna kis üzenet az eszembe jutott. 

Egy pillanat alatt megtaláltam Dávid nevét Dorka névjegyzékében, és rögtön hívni kezdtem. Dávid hamar felvette, már éppen szóltam volna bele, mikor Dorka kikapta a kezemből a telefonját. 

-Te előbb inkább próbálj meg felállni. - mutatott rám, majd egy pillanat alatt váltott szigorú hangneméről, és kedves hanggal szólt bele a telefonba. - Dávid! Szia! Baj? Miért lenne baj? Nem, semmi baj, csak tudod van itt ez az apróság, hogy elfolyt a magzatvíz. Hogy miért nem ezzel kezdtem? Jó kérdés, mindenesetre nem ez a lényeg. Hogy jól van-e? Persze hogy jól van, csak elesett. Igen. Nyugi, nyugi semmi baja. Oké. Szia! 

A beszélgetés alatt valóban sikerült felállnom, de újra összerogytam, mikor erős fájást éreztem. Hangosan nyögtem fel a fájdalomra,és a falnak dőlve rogytam a földre ismét.

-Nehogy elélvezz itt nekem. - szólt hátra nekem Dorka már a nappaliból.

-Nem azért nyögök te idióta... - sóhajtottam. Reménytelen lány.

Nagy szenvedések árán sikerült eljutnunk Dorka kocsijáig, majd azzal, szinte minden közlekedési szabályt megszegve száguldottunk be abba a magánkórházba, amit már előre kiválasztottunk. Igen, sok előnye van, ha az apádról kiderül, hogy milliárdos.

A hatalmas különbség a magán, és állami kórházak között több színben is megmutatkozott. Például itt mindenki kedves volt velem, egyetlen egy ember se nézett rám rossz szemmel a korom miatt, vagy mert én hülye, nyolc hónapos terhesen eszeveszettül rohangáltam a lakásban... Hát igen, hibáim és baromságaim sora közeledik a végtelenhez. 

Egy gyönyörű, magán szobát kaptam, kényelmes franciaággyal, összehasonlíthatatlan volt ez, a legutóbbi kórház látogatásomhoz képest, mikor ájultan estem össze egy buszmegállóban...

-Eszter! - rontott be a szobába Dávid lihegve, mire minden fájdalmam ellenére egy rövid időre elmosolyodtam. 

-Szia... - mondtam, majd szorosan összeszorítottam a fogam, ahogy egy újabb fájás jött. 

Dávid az ágyamhoz lépett, majd a kezeibe vette az enyémet. Hálás pillantást vetettem rá.

-Tényleg hamar ideértél. - jelentette ki elismerően Dorka, aki egy széken foglalt helyet az ágy mellett. 

-Majdnem elütöttem valakit.

-Hát, nem veszettünk volna sokat, mindjárt pótlod másik kettővel. - vonta meg a vállát a barátnőm, mire mérges pillantást vetettem rá.

-Ne mondj ilyet. - ingattam a fejem, de hamar átvette a fájdalom azt a kevés dühömet. 

Ekkor sürgölődés támadt odakint. És meghallottam jó pár ismerős hangot. 

-Dorka... - ráncolta a homlokát Dávid. - Kiket hívtál még fel?

-Ó, nem sokakat, ne aggódj. - legyintett a lány, majd a körmeit kezdte vizsgálni. Mindketten tudtuk Dáviddal, hogy a "nem sok" alatt, a mindenkit érti. 

-Ó, te jó ég... - suttogtam. Nagyon jól tudtam, hogy innentől nem lesz egyetlenegy nyugodt pillanatom sem.