AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

ÁRULÁS

Az ajtóban idősebbik bátyám, Milán állt. Tengerkék szeme gyilkosan meredt Dávidra, miután végigmérte. Mondjuk megértem, miért.

-Sziasztok. - vetette oda a bátyám és belépve a lakásba lerakodta a dolgait.

-Azt hiszem én... szóval elmegyek felöltözni. - jelentette ki Dávid és mellettem elhaladva eltűnt a folyosón.

Én nem változtattam a helyzetemen, továbbra is a falat támasztottam és nyugodt pillantással figyeltem, ahogy Milán beljebb sétál és körbenéz a nagy szobában.

-Te is felvehetnél egy nadrágot... meg mondjuk egy melltartót. - jegyezte meg, ahogy rám nézett.

-Mintha még nem láttál volna így. - forgattam a szemem.

-Nem az zavar, hanem hogy elég csak rád pillantanom és már az jut eszembe, hogy az edződ nemrég megdugott. - mondta ki az egyértelműt.

-Örülök, hogy újra láthatlak Milán. - mosolyodtam el féloldalasan. - Kifejezetten hiányoztál.

Eldöntöttem, hogy nem leszek ideges. Nem tudom, miért van itt, de lehet, hogy inkább nem is akarom hallani. Mindenesetre nyugodt fogok maradni.
Szavaim hallatán csak megforgatta a szemét, majd kicsit hangosabban így szólt:

-Menj már el felöltözni!

Tudtam, hogy úgysem száll le rólam, úgyhogy csak egy hangos sóhaj kíséretében sarkon fordultam és én is valami ruha után néztem.
Pár perc múlva Dávid oldalán együtt tértünk vissza Milánhoz a nappaliba. Ő addigra már helyet foglalt a kanapén, mire mi is követtük a példáját.

-Nos, minek köszönhetjük a látogatásodat? - érdeklődtem és Dávid mellkasára döntöttem a fejem.

-Hidd el, nem lennék itt, ha nem lennék kurva jó fej. - ingatta a fejét.

-Akkor tehát kedvességből állítottál be? - vonta fel a szemöldökét Dávid.

-Akár hiszed akár nem, de valójában igen. - sóhajtott, majd komolyra fordította a szót. - Az a helyzet, hogy apám megbolondult. A szó szoros értelmében. Nem alszik és egész nap csak néz maga elé, ha pedig bárki hozzá akarna szólni, annak leüvölti a fejét.

Itt egy kis szünetet tart és szomorúan a szemembe néz.

-Amikor vasárnap ott voltatok és elmondtatok mindent, ő összetört. - folytatta. - Nem is tudod mennyire, még sírt is. Sírt! El tudod te képzelni apát sírni?

Megingattam a fejem, mire folytatta.

-Szóval azóta nem ment sehova, csak az ágyában fekszik és senkit sem enged be oda. Aztán ma reggel, hallottam, ahogy anyával beszélt. - halkabbra fogta a hangját, mintha csak meghallhatnák a szüleim. - Azt mondta anyának, hogy kitalálta, hogy mit fog csinálni azért, hogy elhagyd Dávidot.

-Hogy mi? - szakadt ki belőlem és idegesen felemeltem a fejem. Dávid karja megfeszült.

-Az lett az ötlet, amit nem kétlek, hogy meg is valósít, hogy... - bizonytalanodott el, hogy elmondja-e. - Hogy bíróság elég viszi az ügyet.

Idegesen pattantam föl a kanapéról és fel-alá kezdtem járkálni.

-Hogyan? - kérdeztem és tanácstalanul a hajamba túrtam.

-Véleménye szerint, csakis erőszak lehetett. - mondta ki halkan. - Kiskorún alkalmazott nemi erőszakként akarja elítéltetni Dávidot. - Milán úgy beszélt, mint egy vérbeli ügyvéd.

Szavai olyan súllyal nehezedtek rám, hogy azt hittem összeroppanok. A saját apám ilyenre vetemedik? Bíróság? Talán valóban megbolondult.