AMIT NEM LENNE SZABAD | BEFEJEZETT

AZ IGAZI CSALÁD

"Hallottam, ahogy hirtelen nagy hangzavar támad odakint, majd közeledő lépteket, végül megpillantottam őket. Valaki könnyes szemmel, valaki már széles mosollyal rontott be a szobába."

-A frászt hoztad rám, te hülye! - ölelt át szorosan egyik unokatesóm, Lilla.

Talán hozzá állok a legközelebb a nagy családban. Korban, és minden másban is. Az összes unokatesóm idősebb nálam. Néhányan elég sokkal is, de Lilla csak másfél évvel. A bátyáim mellett, velük voltam a legtöbbet régen. Mellettük nőttem fel. És csodálatos volt.

-Már jól vagyok... vagyis jobban. - nyugtattam meg.

-Lesz mit kimagyaráznod ám. - ingatta a fejét hitetlenkedve. - Ki ez a szívdöglesztő férfi, aki itt bőgött érted? Hm? Na és az ikreid? Terhes vagy! Erről mikor akartál értesíteni? Amikor már fel alá rohangálnak körülöttem?

-Sajnálom. Bocsánat, tényleg. Csak tudod, nagyon összegyűlt minden mostanság... és azzal a szívdöglesztő férfival - idéztem a szavait. - nem ment minden rendben...

-Megcsalt? Mert akkor kitöröm a nyakát!

-Nem, nem... én tettem. - suttogtam halkan, hogy csak ő hallja.

-Te... te... nem hiszlek el... ezért még számolunk! - intett, majd hamar elmosolyodott. - De most mások is itt vannak, szóval velük is beszélj!

Felállt az ágyamról, közelebb engedve a többieket. Sorban mindenki odajött köszönni, esetleg átölelni. Utolsóként Dorka vont szorosan a karjai közé.

-Óvatosan! Agyrázkódása van. - húzta arrébb tőlem a vörös lányt Milán.

-De szeretetre akkor is szüksége van! - makacsolta meg magát Dorka, majd szépen lassan mégis elengedett.

Furcsa pillanat volt ez. Mindenki abban az apró kis szobában szomorú volt, és mégis boldog. Anya halála rányomta a bélyeget mindenki hangulatára, de így is, könnyes szemmel ugyan, de megtaláltuk a boldogságot. Együtt voltunk. Legalább ekkor együtt voltunk.
Mégis, az a fájdalmas nyomás a szívemen, nem múlt. Még évekkel később is ott kísértett, bűntudatot ébresztve, ha boldog voltam. Ez emlékeztetett arra, hogy van, aki már nincs köztünk. És ezek a legtöbbször olyan emberek, akiket a legjobban szeretünk, és akiknek a legkevésbé ez járt volna. Mindig a legjobb emberek mennek el először. És ez... nagyon fájdalmas azoknak, akik viszont hátramaradnak.

-Egy kis helyet kérnék. - jött be az orvos a szobába, mire többen kimentek, hogy helyet adjanak neki.

Végül Dávid maradt csak bent. A falnak támaszkodva figyelt engem, miközben az orvos kérdezett tőlem pár dolgot, majd egy gyakorlott mozdulattal kivette a tűt a kezemből.

-Egy éjszakára bent kell még tartanom megfigyelésre, de holnap hazamehet. - jelentette ki.

-Köszönöm. - mosolyodtam el halványan, mire az orvos bólintott egyet, majd kiment a szobából.

Végre ketten voltunk. Csak ketten Dáviddal.

-Én...

-Tudod... - kezdtük el teljesen egyszerre a mondanivalónkat.

-Mondd csak először. - mosolyodott el, és felem indult.

-Sok mindent mondhatnék. Ismételhetném, amit a múltkor, hogy sajnálom, és hogy semmit sem jelentett, de...

-De? - ült le az ágyam szélére.

-De felesleges. Hiszen tudod te is. Ami számít, hogy szeretlek. Annyira, mint senki mást a világon. És nem akarok nélküled élni. Nem tudnék nélküled élni. Olyan gyorsan kerültél az életembe... De minden, amin átmentünk együtt, az csodálatos volt. Te vagy az, aki mellett fel szeretnék kelni reggelente. Te vagy az, akivel meg akarok öregedni...

Ekkor, minden előzetes nélkül, félbeszakítva a mondandómat, megcsókolt.
Szeretettel, gondoskodással, törődéssel az ajkán. Halvány mentol íze volt puha szájának. Édes csókja olyan gyógyír volt minden fájdalmamra, amilyen orvos nem adhat. Annyira hiányzott már ez... egyetlen csók, ami feltölt, ellazít, megnyugtat.
Ujjaival az arcomat simogatta, majd óvatosan a hajamba túrt. Minden mozdulata tökéletes volt. Jól eső, érzéki.

-Nagyon hiányoztál. - lihegte az ajkaimra.

-Te is nekem. - suttogtam, majd nem bírtam ki, újra a szájára tapasztottam az enyémet.

-Ó, te jó ég... már itt sem vagyok, tényleg, nem vagyok itt. - nyitott be Dorka az ajtón, majd egyenest fordult is vissza. - Hazaküldjem a többieket? - állt még meg egy pillanatra. - Én azt értem, hogy ti kettesben akartok lenni, de ők még mindig olyan izgatottak odakint, mintha újra összeállt volna a One Direction...

-Öhm... - gondolkoztam el. - Inkább hívd be őket újra. Nem akarok bunkó lenni. Csak miattam jöttek ide...

-Oké. - vont vállat Dorka, majd teljesítette a kérésem.

Dávid arcán kis csalódottságot láttam, de hamar egy mosoly vette át a helyét.
És ekkor újra beözönlöttek az emberek a szobámba. 

Hosszú órákon keresztül ücsörögtek nálam, beszélgetve. Jól éreztem magam. Valahogyan sikerült, hogy a társaság minden tagja be tudott kapcsolódni a beszélgetésbe. Sokat nevettünk. És azt hiszem, mindenkinek jót tett most ez a pár óra felszabadult, jó hangulatú légkör.
Már rég besötétedett, mikorra mindenki elköszönt. Szinte már az éjszakai ügyeletes nővérnek kellett kikergetni őket a szobából.
Csak Dávid maradt. Neki is megágyaztak, a mellettem lévő ágyon, de természetesen esze ágában sem volt arra feküdni.
Beljebb csúsztam az ágyon, hogy elférjen mellettem. Odafeküdt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Otthon voltam.

-Jó, hogy itt vagy. - suttogtam, mire a hajamba puszilt.

-Most már mindig itt leszek.

-Ígérem, nem csinálok több baromságot.

-Abban biztos vagyok. - mondta halkan. - Nem engedlek több buliba.

-Meg tudom érteni, miért.

Kijelentésem pár perc csend követte, majd Dávid halkan megszólalt.

-Nem tudtam nélküled aludni.

-Én sem nélküled. - öleltem még szorosabban. - Úgyhogy ne menj el többet.

-Nem megyek. Nem megyek sehová.

-Jó éjszakát. - suttogtam.

-Jó éjt... szívem. - puszilta meg a fejem tetejét.

Dávid nyugtató szívverése olyan biztonságot adott számomra, hogy azon az éjjelen aludtam a legjobban az utóbbi időszakban. Vagyis, egyedül azon az éjjelen aludtam bármennyit is, az utóbbi időszakban. Azon, az eleve kényelmetlen kórházi vaságyon, amit egyébként annyira gyűlölök. Ahogy az egész helyet. A rideg falakat, a fehér köpenyeseket, a rossz hangulatot. Mindent.
De akkor, mintha megszűnt volna létezni körülöttem minden. Csak én voltam és Dávid.