Repülni és zuhanni (✓)

59.

-Mama! Mama! Hol a fenében vagy?- kiabálok a lakásban. Legszívesebben már tegnap idejöttem volna, de nem akartam későn zavarni. Mondjuk most se jobb. Már elmúlt este kilenc, de egyszerűen szükségem van az anyai tanácsára. Plusz, nem tudtam kihez fordulhatnék. Nincs senki, aki olyan jól ismerne engem, mint ő.

-Itt vagyok- hallom meg a csoszogását a hálószoba felől. Már pizsamában van és köntösben. Talán felébresztettem? Nem baj, muszáj volt idejönnöm. Ha elmesélem neki mi történt, akkor biztosan meg fogja érteni miért zavarom ilyenkor.- Baj van?

-Nem, vagyis igen. Nem tudom. Mondhatjuk- fakadok ki, mire ő elneveti magát. Annyira ritkán látom őt nevetni, hogy el is felejtettem milyen önfeledt tud lenni, és hogy mennyire szép, amikor őszintén mosolyog.

-Arról a lányról van szó igaz?- kérdezi lágy, mindent tudó hangján. Persze, hogy róla van szó. Állandóan ő jár a fejemben, még akkor is, amikor nem találkozunk, a tegnapi eset után, pedig egyenesen képtelen vagyok nem rá gondolni.- Gyere, ülj le!- mutat a kanapéra a nappaliban majd elindul a konyha felé.- Csinálok teát, egy pillanat- mondja. Emlékszem, hogy amikor gyerek voltam mindig forró csokit csinált nekem, ha látta rajtam, hogy valami baj van. Reggel pedig gyakran csinált kakaót. Azt mondta azért, hogy jobban induljon a napom. Mindig fel tudott dobni valamivel, és azt hiszem jelenleg a teával akar jobb kedvre deríteni. Végül is már nem vagyok gyerek. Hogy nézne ki, ha forró csokit csinálna nekem? Istenem, pedig az ő forró csokija a legjobb a világon! Hihetetlen mennyire hiányzanak néha ezek a régi idők. Akkoriban sokkal kevesebb gondom volt. Szerettem kijárni a partra focizni a srácokkal és odavoltam érte, amikor leszálltak a sirályok, egyszerűen csak elkezdtem kergetni őket és ez annyira boldoggá tett. Időnként, amikor sokáig kint maradtam éjjel csak úgy belefutottam a tengerbe, hogy érezzem, ahogy a hullámok csapkodnak. Szabadság. Ez volt az amit érzetem olyankor. Persze, sosem voltam igazán szabad. Talán senki sem az. Hiszen én is csak azt tehetettem, amit megengedtek nekem, akárcsak most. A különbség viszont az, hogy felnőttként még kevesebb dolgot engedélyeznek az embernek. A világ tele van szabályokkal, ez már csak ilyen. Szívás, hogy az ember nem lehet örökké gyerek. Mármint, fiatalon még mind hiszünk abban, hogy az álmaink megvalósulnak, de végül felnövünk és kénytelenek vagyunk rájönni arra, hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb. Egyszerűen nem így működik. Miért kell a felnövéssel, annyi terhet magunkra pakolni? Miért nem lehetünk azok akik akarunk lenni? Szabad álmodozók...

-Szóval történt valami és a véleményedre vagyok kíváncsi- kezdem el, bár fogalmam sincs, hogy hogyan kellene megosztanom anyával a tegnap történteket, hiszen ahhoz, hogy megértse az álláspontomat el kellene mondanom azt is, ami Dominik buliján történt. Persze, ezzel még önmagában nincs gond, csak azzal, amit a történtek magukkal vonzanak. - Tegnap kiderült valami...

-Csak mondd ki- noszogat anyám, aki nyilvánvalóan látja rajtam, hogy nagyon keresem a szavakat, ami mellesleg elég ritkán fordul elő.

-Emlékszel a tetoválásomra?- húzom fel a pólóm szegélyét, hogy megmutassam neki a bordáimon lévő sárkányt. Anyám finoman elmosolyodik. Biztosan azt gondolja magában, hogy már megint a nehezebb utat választom, hiszen ahelyett, hogy egyszerűen kimondanám mi a helyzet, először próbálom megközelíteni valahogy a történteket.

-Igen. Álmodban láttad.

-Pontosan- vágom rá. Gyerekkorom óta álmodok egy másik világról. Egy olyan helyről, ahol oda mehetek, ahova akarok. Csak felülök a sárkányra és repülök. Egyszerűen elmegyek. Messzire.- Azért csináltattam, mert a szabadságot jelképezi számomra.

-Aha- bólint anya. Látom az arcán egy pillanatig a meglepettséget, majd számomra érthetetlen módon ezt kérdezi:- Ennyi? Ez az a nagy dolog, ami történt?