Repülni és zuhanni (✓)

45.

Az utolsó órámon ülök, amikor megrezzen a telefonom. Azonnal az instagramm értesítésre kattintok.

diego.c- Mikor végzel ma?

borbálala- 10 perc. Miért?- pötyögöm be abban a reményben, hogy senki nem veszi észre, mit csinálok. Ez egy nagyon jó iskola és nem díjazzák, ha a diákok telefonoznak órán. Szerencsére a tanárnőnek nem tűnik fel, viszont Annától azonnal kapok egy papírfecnit, amelyen ez áll:

Kicsit sok lesz már a szerelemből. Azt hittem te nem olyan vagy, aki üzenget órán. Mi van, belevisz a srác a rosszba? Mire vett még rá?  -A

Rögtön egy megvető pillantást kap tőlem válaszul, amitől hatalmas mosolyra görbül a szája. Bár a levele talán sértőn hangzik, tudom, hogy csak hülyéskedik. Hétfőn kijelentette, hogy maximum öt napot ad Diegonak. Azt mondta fogadni merne rá, hogy ő nem olyan srác, aki ennél tovább megmarad bárki mellett, így aztán fogadtunk. 

-Jól van, úgy látom egy perc és megszólal a csengő, úgyhogy mára ennyi lesz- mondja a tanárnő, mire mindenki pakolni kezd. Amint egy kis hangzavar keletkezik odafordulok Annához, hogy válaszoljak az üzenetére, mivel sajnos én nem vagyok olyan bátor, hogy óra alatt ilyen fecnikkel szórakozzak.

-Vesztettél, ugye tudod?- vigyorgok rá. Ma péntek van, és mivel még mindig együtt vagyunk Diegoval megnyertem a fogadást. Pontosan ezért is mertem fogadni. Mondjuk úgy, hogy bizakodó voltam. Nem mondom, hogy biztosan tudtam a dolgot, de volt egy olyan megérzésem, hogy azóta a bizonyos szilveszter óta, amióta az életem 180 fokos fordulatot vett, nagy valószínűséggel megtörténhet egy ehhez hasonló csoda is.

-Igazából még nem- makacskodik a barátnőm.- Valójában még ma délután is kijelentheti, hogy szakít veled, és akkor én nyerek.

-Ezt szerintem te sem gondolod komolyan- csatlakozik be a beszélgetésbe Niki, aki fültanúja volt a fogadásunk megköttetésének is.

-Nem, tényleg nem- sóhajt fel keserűen Anna.- Azt hiszem a szívem mélyén már én is nektek szurkolok, de utálok veszíteni.

-Pedig veszítettél- közli Niki miközben a kijárat előtti lépcsőn haladunk lefelé.

-Lehetne, hogy nem ismételgetitek ezt? Ugyanis, amint az előbb említettem...

-Veszítettél- szakítjuk Nikivel egyszerre félbe Annát, aki éppen folytatná a mondatát, azonban észreveszi, hogy Nikivel pontosan ugyanabba az irányba nézünk, így ő is odafordítja a fejét. Diego áll a lépcsősor alján a kezében egy dobozzal, amiről innen nem lehet pontosan megmondani, mit is rejt. Az arca ködös és borongós, mint általában, de amint megpillant elmosolyodik. Lassan lépkedek feléje a lányokat magam mögött hagyva. Legszívesebben odafutnék hozzá és a karjai közé vetném magam, de ha ezt tenném biztos vagyok benne, hogy mindenki engem bámulna, így ezt a gondolatot inkább mellőzöm. Utálom a feltűnést.

-Szia- lépek oda hozzá.- Te mit keresel itt?

-Szia- köszön ő is és egy lágy puszit nyom az ajkamra, amibe azonnal belebizsereg minden porcikám.- Gondoltam megleplek. Ó, és ezt is neked hoztam- nyújtja át a dobozt, melyet eddig a kezében szorongatott. Ahogy kinyitom, rájövök, hogy Diego egy szelet süteményt hozott nekem ajándékul. De nem is akármilyen süteményt.  A kedvencemet.

-Zserbó!- kiáltok fel örömömben. Emlékszem, mikor együtt voltam Dávidddal, ő is hozott nekem sütit, és arra is emlékszem, hogy az közel sem vidított fel ennyire.- Honnan tudtad?

-A madarak csicseregték- mondja majd elneveti magát. A hangja mély és őszintén boldognak tűnik.- Na jó. Lilla segített- vallja be.- Azt hiszem ő az egyetlen, aki nem utál engem a barátaid közül.

-Nem utálnak téged- vágom rá gyorsan.- Csak előítéletesek, mert még nem ismernek.

-Nem, tényleg nem- válaszolja és ismét szomorúság tűnik fel a szemében. Annyira szeretném tudni, mi játszódik le ilyenkor a fejében. Szeretném megérteni, hogy lehet, hogy egy pillanat alatt át tud menni a hangulata boldogból keserűbe. Vajon mi történt vele, ami ennyire megsebezte az évek alatt? Annyi kérdés és semmi válasz. Akárhányszor belekezdek, Diego vagy felkapja a vizet és kiabál, vagy eltereli a témát teljesen más irányba.

-Hé, minden rendben?- kérdezem óvatosan, miközben finoman megérintem az arcát, és magamra irányítom a figyelmét.

-Ja- válaszolja egy vállrándítással, de a szeme nyilvánvalóan arról árulkodik, hogy valami gond van, csak nekem nem mondja el. Mióta legutoljára összekaptunk a kíváncsiskodásom miatt, megfogadtam magamban, hogy ezentúl nem faggatózok, hanem megvárom, amíg magától belekezd a történetbe. A gond csak az, hogy a szívem mélyén rettegek, hogy ez a nap sosem fog eljönni. Mi van, ha soha nem enged majd be a falak mögé, amiket felépített magának?-Persze.

-Oké- mondom és hátrébb lépek egy lépést ezzel még nagyobb távolságot teremtve kettőnk között. Így már nem csak lélekben vagyunk távol egymástól...

-Hé, ezt miért csináltad?- néz rám kérdő tekintettel, majd ismét széttárja a karját, hogy magához ölelhessen. Vesz egy mély levegőt, aztán még egyet. És még egyet.- Nekem nehéz erről beszélni. A múltamról.

-Tudom- suttogom, miközben szinte már a könnyeimmel küszködök. Tudom, hogy nehéz neki, bár nem tudom miért, de tisztában vagyok vele, hogy így van. Csak annyira fáj. Olyan, mintha nem tartana érdemesnek rá, hogy megossza velem a történetét. Mintha nem lennék elég.

-Kicsim, nézz rám- kérlel, miután feltűnik neki, hogy elkezdtem szipogni. Nem akarom, hogy lássa, ahogy csillog a szemem a könnyektől. Nem akarok gyengének tűnni.- Kérlek- suttogja, olyan ellenállhatatlan hangon, hogy nincs választásom, gyorsan megdörzsölöm a szememet és belenézek mély sötét szemibe.- Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz. Nem miattam, hanem miattad.

-Nem bízol bennem?- bukik ki belőlem a kérdés, ami már jó ideje nem hagy nyugodni. Diego tekintete mintha megdöbbenté válna. Nem tudom, hogy a kérdésemtől vagy attól a látványtól, ahogy egy könnycsepp lecsorog az arcomon, de biztos vagyok benne, hogy meghökkent.

-Én...- kezdi, de mintha nem találná a szavakat, ami még bizonytalanabbá tesz.- Bízok benned, nem erről van szó. Csak elég zűrös a hátterem, és nem akarom, hogy ez hatással legyen kettőnkre. Szeretek veled lenni. Olyan érzéseket ébresztesz bennem, amiket már nagyon régóta nem éreztem.

-Én is szeretek veled lenni- lehelem a mellkasára. Bár még mindig nem kaptam magyarázatot a rengeteg megválaszolatlan kérdésre, ami körülöleli Diegot, nagy kő esett le a szívemről. Annyira őszinte volt, amit mondott. Talán ő is aggódik amiatt, hogy mi lesz kettőnkkel? Mert én minden átkozott nap meg vagyok rémülve, hogy valami közénk áll és ennek az egésznek vége lesz. Pedig még el sem kezdtük igazán a közös történetünk.

-Akkor figyelj most rám!- mondja és a hangja úgy tűnik ismét vidám. Mintha semmi nem történt volna és pontosan ott tartanánk, mint amikor ideért és átnyújtotta nekem az ajándékát.- Edd meg azt a süteményt, mert tudom, hogy odavagy érte és jobban fogod érezni magadat tőle, aztán érezzük átkozottul jól magunkat. Mintha semmi más nem számítana.