Repülni és zuhanni (✓)

54.

-Biztosan ne vigyelek el Lilláig?- kérdezi apa, amikor a városban megáll, hogy kiszálljak. Nem tudom, hogyan sikerült elhitetnem velük, hogy tényleg Lillához jövök. Talán azért, mert sosem szoktam hazudni nekik, nem kételkedtek a szavaimban. Te jó ég, hogy emiatt mennyire pocsékul érzem magamat egyébként! Megbíznak bennem, én pedig hazudtam nekik. Persze, ha elmondta volna az igazat, tuti, hogy nem engednek el.

-Igen persze. Lillának még be kellett ugrania a cukrászdába, úgy beszéltük, hogy innen együtt megyünk hozzájuk.

-Rendben, akkor jó szórakozást- mondja, majd becsukja a kocsi ajtaját és már távozik is. Miután már egyáltalán nem nem látom őt a közelben a kezembe veszem a telefonom, hogy felhívjam Lillát. Azt mondta számoljak be neki mindenről. Akkor gondolom nyugodtan megemlíthetem azt is, hogy mennyire mocskosul érzem magam amiatt, hogy átverem a szüleimet.

-Szia, na mi a helyzet?- kérdezi vidáman.

-Cefetül érzem magamat- vallom be, mire a vonal másik végén a barátnőm hangos nevetésbe kezd.

-Bori, ne legyél már ennyire lelkiismeretes! Szórakozz már egy kicsit! Nem olyan nagy dolog ez - magyarázza, amin egy pillanatra én is elmosolyodok. Kettőnk közül mindig is ő volt a merészebb. Ha őszinte akarok lenni, ebben nagyon hasonlítanak egymásra Annával. Mindegyikőjük merész, és nagyon szeretem ezt az énjüket, mert engem is bele húznak néha a hülyeségbe. Kimozdítanak a komfort zónámból, ami ha jobban bele gondolok, nem is olyan rossz dolog. Szóval, azt hiszem igaza van Lillának. Kicsit túl spilázom ezt. Hiszen nem teszek semmi rosszat. Végig a barátommal leszek egy szülinapi bulin, nem pedig éppen az ország másik végébe készülök elszökni, ráadásul úgy intézem, hogy biztosan hazaérjek majd időben, és akkor semmi gond nem lesz.

-Oké. Igazad van, megpróbálom egy kicsit elengedni magam.

-Ez a beszéd csajszi!- kiált fel Lilla. Tudom, hogy a legszívesebben ő is itt lenne most velem, és nem csak azért, hogy támogasson mint barát, hanem biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretne ő maga is találkozni a bokszolókkal. Igaz, Ősszel többször is jártak a cukrászdában, de úgy igazából sosem beszélt velük. Mind a ketten csak távolról szemléltük őket, ahogy beszélgetnek és hülyéskednek. A különbség kettőnk között Lillával mégis az, hogy őt teljesen el tudnám képzelni, ahogy ott ül a többiekkel és együtt nevet velük, én viszont kétség kívül nem lennék oda való.

-Szia, kicsim- ölel át hirtelen Diego hátulról.

-Ó, azt hiszem, megérkezett a szép fiú, szóval hagylak, titeket. Hívj ha valami van- mondja Lilla, de én már egy cseppet sem tudok rá figyelni, mivel az a bizonyos szép fiú apró csókokkal hinti el a nyakamat, ami teljesen lehetetlenné teszi a koncentrálást.

-Oké, majd beszélünk- nyögöm ki végül és azonnal le is teszem a telefont. Diego abban a pillanatban abbahagyja az előbbi tevékenységét, és amint megfordulok látom, ahogy szélesen vigyorok, a szemeivel mintha egyenesen azt üzenné "én nem csináltam semmit".

-Hiányoztál- kacsint rám, majd ahogy közelebb lépek az ajkamra nyomja forró ajkait. Te is hiányoztál nekem -gondolom magamban, azonban nem sikerül kimondanom. Őrlődök magamban, hogy megszólaljak, mégsem sikerül. Valamiért nehezen megy, hogy kifejezzem az érzéseimet, pedig lehet, hogy sokat segítene a kapcsolatunkon. Talán, ha végre én is kimondanám, hogy szeretem őt, akkor utána ő is képes lenne beszélni a múltjáról. Úgy tűnik egyikünk sem a szavak embere, de remélem, hogy ha nagyon akarjuk, akkor képesek leszünk fejleszteni egymást ebben a dologban.

-Izgulok- szólalok meg végül pár perc hallgatás után. A fenébe is! Ő már kimondta, hogy egyszer szeret, én pedig még sosem. Miért nem megy ez? Nem tett rá megjegyzést, nem kért számon miatta, de biztos vagyok benne, hogy fontos lenne, ha kimondanám végre, és nem csak a szemeimen keresztül láthatná, hogy mennyire oda vagyok érte.

-És mégis miért?- kérdezi, de egyáltalán nem tűnik meglepettnek. Vajon számított rá, hogy ezt fogom mondani?

-Nem is tudom. Nem akarok zavarni. Ti srácok biztosan sokkal jobban ellenétek nélkülem- magyarázom, és azon gondolkodom, hogy talán nincs is értelme annak, hogy eljöttem. Nem tudom miről fogok egyáltalán beszélgetni a többiekkel. Nem akarok fölöslegessé válni. Ott lesznek Diego haverjai és biztosan nem az lesz a legfontosabb neki, hogy velem foglalkozzon majd. Mi lesz, ha egyedül maradok? Nem akarok egyedül lenni.

-Ugyan már! Nem hívtalak volna el, ha gond lenne. És nem kell aggódnod, szerintem nem te leszel az egyetlen lány- vonja meg a vállát. Azt hittem én leszek az egyetlen csaj, de nagy megkönnyebbülés, ha nem. Legalább lesz társaságom. Talán még néhány új barátot is szerzek.

-Ó, az jó- válaszolom egy apró mosoly kíséretében. Még néhány percig haladunk tovább a sétáló utcán, amikor Diego egyszer csak lekanyarodik. Nem ismerem ezt a környéket, és ahogy egyre beljebb haladunk az az érzésem, hogy jobb is ez így. Ugyan nem nagyon távolodunk el a város központjától, mégis egészen más itt a környezet. A járdán itt- ott szemét hever, az utak repedezettek és az épületek omladoznak. Arról meg még nem is beszéltem, hogy olyan, mintha minden szembe jövő ember méregetne minket. Még sosem jártam erre, de azt hiszem nem is túl gyakran fogok. Ha nem lenne velem Diego, azt hiszem nem mernék ezen az utcán végig sétálni.

-Megjöttünk- szólal meg végül, mikor megáll egy emeletes épület előtt. Csupán egy pillanatot hagy, hogy végig pásztázzam a helyet mielőtt megfogja a fő ajtó kilincsét, és betessékel. A lépcső felé vesszük az utat, ahonnan már hangosan szól a zene. Végül megállunk egy lakásajtó előtt, de mielőtt Diego belépne rajta felém fordul és rám mosolyog. Barna szemei csak úgy ragyognak. Azt hiszem tényleg örül neki, hogy itt vagyok, és ennek a tudata máris enyhít a szorongásomon.- Szólj, ha nem érzed jól magad, vagy idő van és menned kell. Oké?

-Rendben. Ötig ráérek- válaszolom halkan.

-Nyugi, jó lesz- mondja még utoljára biztatásként, majd belép a lakásba.