Repülni és zuhanni (✓)

64.

A szívem egyenesen a torkomban dobog. Nagyon izgulok. Azt se tudtam mit vegyek fel. Vagy fél óráig pakoltam ki be a szekrényből és próbálgattam fel különféle összeállításokat, mire végül úgy döntöttem, hogy egy farmert és egy piros blúzt veszek fel, ami valójában anyáé. Azt mondta Diego, hogy nem kell kiöltöznöm, de most komolyan, mégsem jöhetek sima utcai ruhában. Most találkozok először az édesanyjával, és az első benyomás a legfontosabb. Mi van, ha nem fog kedvelni? Ha ő is azt mondja majd, amit a szüleim, hogy annyira más a kettőnk világa, hogy halálra van ítélve a kapcsolatunk. Egyáltalán meg fogjuk érteni egymást? Mármint, néha még Diego is átvált az anyanyelvére, vajon az anyukája hogy van ezzel?

-Ne izgulj. Minden rendben lesz- szorítja meg a kezemet Diego. Egész idáig őt szorongattam, ugyanis amióta kijött a kórházból egyszerűen félek elengedni őt. Azóta bárhová is megyünk, mindig belé karolok, amit szerencsére úgy vettem észre, hogy ő sem bán.- Hidd el, már most is kedvel,  pedig még nem is találkoztatok.

-Komolyan mondod?- nézek rá aggódva. A szemeit fürkészem hátha észre veszek valami jelet, ami miatt mégis csak izgulnom kellene, de Diego teljesen nyugodt. Mosolyog, a szemei egyenesen ragyognak, mintha azt akarná üzenni nekem, hogy végre minden a helyére kerül, amint belépünk az édesanyja lakásába.

-Persze- válaszolja biztatóan és még egyszer megszorítja a kezemet.- Itt vagyunk. Készen állsz?

-Igen- sóhajtom, miközben még egyszer megigazítom a hajamat és megbizonyosodom róla, hogy az ingem még mindig be van tűrve.

-Anya. Hol vagy?- nyitja ki a lakás ajtaját Diego. Az épület elég romos, és a környék sem túl biztató, de amióta együtt vagyunk már rég megtanultam, hogy nem szabad a borító alapján ítélni. Ezúttal nem érdekel, hogy mállik a vakolat, vagy hogy nem olyan díszesek az ablakok, mint az én otthonomé, mert tudom, hogy nem ez a lényeg.

-Itt vagyok- hallok meg egy távoli női hangot. Amint belépünk az előszobába megcsap valami finom illat. Talán illat gyertyák?- Gyertek, gyertek!- Diego előttem halad, és egyenesen a nappaliba vezet, ahol meg is pillantom a gyertyákat. Nincs sok bútor a szobában, viszont annál is több könyv díszíti a polcokat. A falakon színes festmények. Egyszerűen hihetetlen.- Hát te már megint mit csináltál?- kérdezi Diegotól, aki úgy tűnik nem említette még neki a korházos esetet. Azóta szerencsére már sokkal jobban néz ki, de még mindig vannak rajta sebek és lila foltok.- Na jó, ne is mondd el. Inkább nem akarom tudni. Most nem ezért vagytok itt- folytatja, és azzal a lendülettel egyenesen felém, és rám mosolyog.- De jó, hogy végre találkozunk- szalad hozzám Diego édesanyja. Így közelebbről már tisztán látom, hogy a haja színe pont olyan, mint az Diegoé, persze azt leszámítva, hogy az övé itt ott őszül. Az arca kissé ráncos, látszik rajta mennyi mindent megélt már, de a szemeiben rengeteg élet és energia tükröződik.

-Én is örülök. Bori vagyok- nyögöm ki, mire ő azonnal elneveti magát.

-Tudom, drágám, tudom. Az nevem Lucretia, de szólíts csak Lu-nak. Gyere, üljetek le, mindjárt hozok valami finomat nektek- mutat a kanapéra, ami a szoba közepén áll. 

-Ezeket anyukád festette?- kérdezem Diegotol, amint kettesben maradunk. Még mindig a falakat bámulom. Nem tudom levenni róluk a szememet. Virágok és mandala minta mindenütt. Még sosem láttam ilyet.
-Igen, ő készítette, de szerintem a héten csinálta őket. A legutóbb, amikor meglátogattam őt még nem így nézett ki ez a szoba- mondja.

-Bori, ettél már churrost?- kérdezi Lu, amint visszatér a konyhából a kezében egy nagy tálca édességgel. -Manunak ez volt a kedvenc édessége kis korában...

-Manu?- szakítom félbe értetlenül.

-A Manuel becézése. Ez a másik nevem, de már nem használom- magyarázza Diego, majd egy szigorú pillantást vet az anyjára, aki mintha észre sem venné, vidáman folytatja tovább.

-Szóval ez volt a kedvenc édessége és állandóan összecsokizta magát a csokoládé szósszal. Sokszor volt, hogy mancs nyomokat hagyott szerte az egész házban.

-Igen, így volt, elég lesz anya, köszönjük- forgatja a szemét Diego, ugyanakkor látom, ahogy mégis apró mosolyra görbül a szája.

-Ugyan fiam, nincs mit szégyelned ezen. Ahogy ismerlek te sosem osztanál meg ilyen történeteket magadról, ezért vagyok itt én. Amúgy meg nézz magadra. Most is csupa csokoládé vagy- mondja Lu, mire azonnal Diegora nézek, és észreveszem, ahogy a kezében lévő churrosról csöpögő csokoládétól tiszta maszat lett a szája.

-Tényleg- nevetek fel hangosan. Pár pillanattal később Diego és az édesanyja is követi a példámat és együtt nevetünk.

-Na jó, elég ebből- szólal meg végül Diego.- Gyere, LaLa, körbevezetlek a lakásban- mondja, majd hirtelen megfogja a kezemet, és amilyen gyorsan csak lehet kislisszol a nappaliba. Egy hálószobába vezet, ahol az ágyon kívül csupán egy kisebb szekrény található. Amint belépek az ajtót becsukja mögöttem, és egy gyors mozdulattal nekidönt. Két kezével a fejem mellett támaszkodik, a teste annyira közel van hozzám, hogy szinte egy levegőt szívünk be. A lélegzete folyamatosan gyorsul, és ahogy rám néz, szemei csak úgy ragyognak. Az ajkát finom beharapja majd közelebb hajol és a fülembe súgja:

-Nem szép dolog kinevezni másokat.

-Én... Ne haragudj, de olyan vicces volt- mondom, de nem hagyja, hogy tovább magyarázkodjak, hanem egyszerűen ofahajol a nyakamhoz és megpuszilja azt, amivel egy apró nyögést vált ki belőlem.

-Mit csinálsz?- kérdezem zihálva. Akárhogy is próbálok koncentrálni, hogy lelassítsam a lélegezetemet, egyszerűen nem megy. Teljesen megőrít a közelsége és az sem segít, hogy az egyik kezével az övem környékén kezd el babrálni.

-Hiányoztál. Kellesz nekem- mondja két mely sóhaj között. Ahogy a szemeibe nézek látom bennük a forróságot, a tiszta vágyat, ami valahogy engem is feltüzel... És ő ezt nagyon jól tudja.

-Nem csinálhatod ezt- tiltakozom. Igaz, hogy én is örülök, hogy végre kettesben lehetünk, és senki nem zavarna minket, de ez akkor is az anyukája lakása. Nem lenne helyes.

-Miért nem?- puszil bele ismét a nyakam hajlatába, ami akaratlanul is egy újabb nyögést vált ki belőlem. Diego rám mosolyog, a tekintete olyan ártatlannak néz ki... Nagyon jól tudja, hogy mit csinál.

-Ez az anyukád lakása. Azért jöttünk ide, hogy találkozzunk vele.

-Így van, és találkoztunk is, és ezután is lesz még időnk beszélgetni vele. Ne aggódj, nem haragszik meg, ha eltűnünk egy órácskára.

-Nem lehet- tiltakozom tovább, mire finoman megfogja végig simít a fenekemen.

-Nem? Nem akarod?

-Nem- hazudom, de bármennyire is próbálkozok, kétlem, hogy Diego elhiszi. Akarom őt, ahogy ő is engem.

-Biztos?- kérdezi, majd az ajkával óvatosan elkezd közelíteni az enyém felé. Először csak egy pillanatra érinti, aztán elhúzódik, majd még egyszer megismétli ezt. Kikészít. Teljesen kikészít.

-Csókolj meg- könyörgök neki, mire megjelenik az arcán az a hülye kaján vigyor. Tudja, hogy ő nyert. Nem is kell több neki, rögtön hozzám simul és keményen megcsókol.