Repülni és zuhanni (✓)

73.

El sem hiszem, hogy megtörténik. Diego itt sétál az utcánkban és hamarosan együtt fog vacsorázni a családommal. Annyira boldog vagyok. Mintha lassan minden a helyére kerülne. Talán végre a szüleim is elfogadták, hogy szeretjük egymást. Talán végre ők is látják milyen jó hatással van rám Diego. Végülis azt szokták mondani az emberek, hogy ilyen egy jó kapcsolat, egy igazi társ, valaki aki motivál, ösztönöz a jobbra, támogat, és a legjobbat hozza elő belőled. És ő pontosan ilyen. Ha ő nem lenne nekem még mindig az az átlagos lány lennék, aki jövőre vegzős lesz, aztán pedig egyetemre megy. Azok közé tartozék, akik nem tudják mit akarnak, csak alibiből elvégeznek egy szakot, hogy utána mégis csak tudjanak csinálni valamit. Egy egyszerű lány lennék, akinek a csokis fagyi a kedvence, mert semmi új ízt nem mer kipróbálni. Ez vagyok én. Valaki, aki nagyon vágyik rá, hogy mutassanak neki egy jobb utat, mert ő nem meri elhagyni a megszokottat.

-Idegesnek tűnsz- szólal meg Diego mellettem. Érdekes, hogy ő annyira nyugodt hozzám képest. Nem tudom, hogy csinálja, de a tekintete hihetetlen melegséget sugároz magából.- Miért, te nem vagy ideges?

-Nem. Kellene? Hiszen itt vagyok veled, más nem számít.

-Igen- mosolyodom el. Azt hiszem még mindig nem vagyok jó benne, hogy szavakkal kifejezzem magam, pedig esküszöm már egyre jobban megy, főleg, hogy időnként Diego is mesél a gyerekkoráról. Tudom, hogy nehezére esik, de jó érzés, hogy bízik bennem annyira, hogy megossza velem a gondolatait, így próbalok én is így tenni.

-Bár még mindig nem értem, hogy hogyan kerülök ide- neveti el magát és pontosan tudom mire gondol. Az elején mindenki annyira ellene volt a kapcsolatunknak, és őszintén szólva én sem értem mi változott. Persze, azt leszámítva, hogy az én világom, mintha fenekestül felfordult volna. Most is éppen egy fekete szoknya van rajtam, pedig soha életemben nem voltam oda a szoknyákért. Mindig is úgy gondoltam, hogy kényelmetlenek, mert az embernek állandóan arra kell figyelnie nehogy kilátszódjon valami, aminek nem kellene. Most azonban ez a dolog cseppet sem érdekel. Sőt, magabiztossággal tölt el a tudat, hogy a szoknya minden egyes léptemre fel- fel libben, és ezt Diego is látja. Az a tekintet, amivel engem figyel, pedig csak hab a tortán! Imádom, ahogy rám néz. Néha olyan, mintha én lennék számára a világ közepe vagy valamiféle remény egy boldog jövőre.

-Itt is vagyunk- állok meg néhány perc séta után a házunk előtt. Halványan, de már innen is érezni a füst szagát, ami a hátsó kertből jön, ugyanis bográcsozást terveztek a szüleim mára, köszönhetően a jó időnek. Most így belegondolva hihetetlen milyen gyorsan eltelt az idő. A szilveszteri bulin jöttünk össze, most meg már vége a sulinak.

-Szép ház- jegyzi meg Diego. Kíváncsi lennék mi jár a fejében. Vajon ő is hasonlóképpen hálás az égnek, hogy megismerkedtünk? Csak mert szerintem ez az egész olyan mint egy csoda. Nyálasnak hangzik, de mintha a másik felemet találtam volna meg vele, amiről még csak nem is tudtam előtte, hogy hiányzik.

-Köszönöm. Hátul leszünk, sütögetünk kicsit. Szóval... Ha kellemetlenül érzed magad, még az ajtó sem állít meg, hogy kislisszolj.

-Lala, ha nem akarnék itt lenni, akkor nem lennék. És ha magadra akarnálak hagyni, akkor már százszor megtehettem volna- válaszolja. Az előbb amit mondtam, őszintén, csak egy gyenge poénnak szántam, de ez a válasz... egyszerűen szíven talál. Igaza van. Már rég leléphetett volna mellőlem. Sőt, azt is mondhatta volna, hogy túl fiatal vagyok, és egy ilyen csajjal, mint én eleve ki sem kezd. Máig sem értem miért nem így tett.

-Mi fogott meg bennem?- kérdezem kíváncsian, ahogy áthaladunk a kapuajtón. Láthatóan váratlanul éri a kérdés őt, de nem kell neki sok idő, hogy átgondolja a választ.

-Az, hogy valódi vagy.

-Ezt nem értem- vallom be.

-A legtöbb lány akivel dolgom volt, öt kiló sminket tett magára, meg műszempillákat hordott. És ha ez nem lenne elég a kamu dolgokból, akkor hadd tegyem hozzá, hogy egy dologban mind ugyanolyanok voltak: megjátszották magukat. Te viszont: sosem tetted. Annyira ártatlan és őszinte vagy, hogy időnként úgy érzem, hogy elrontalak- neveti el magát, amitől rögtön elpirulok. Ha egy kicsit átgondoljuk a dolgokat, már nem is vagyok ártatlan... legalábbis abban a bizonyos értelemben nem.

-Sziasztok- köszönt minket András, ezzel esélyt sem adva, hogy válaszoljak Diegonak arra, amit mondott. -Mi a helyzet?

-Minden rendben- válaszolom a bátyámnak, majd gyanakodva végig futtatom rajta a szememet. Azt hiszem ő is feszült, akárcsak én, ugyanakkor semmi ellenszenvet nem vélek felfedezni a tekintetében Diego irányába, ami megdöbbentő.

-Hamarosan kész van minden, menjetek csak.

-Oké- válaszolom mosolyogva és meg is teszem az első pár lépést előre felé, amikor Diegonak megcsörren a telefonja. Ahogy rápillant a képernyőre hirtelen összeráncolja az homlokát a hívó láttán.- Ki az?

-Ezt most fel kell vennem- mondja, anélkül, hogy válaszolna a kérdésemre, de nem firtatom a dolgot, csak bólintok, és úgy döntök, hogy néhány méterrel arrébb sétálok és ott várom meg őt. Bár rettentően furdal a kíváncsiság, hogy miről lehet szó, semmit nem értek a beszélgetésből. Vajon ki lehet a vonal túlsó végén, akivel ezen a nyelven kell beszélnie?

-Minden rendben?- lépek oda Diego mellé, aki pár mondat után láthatóan megszakította a hívást. Az arca kifejezéstelen és csak bámul a levegőbe.- Hé, jól vagy?

-Persze- pillant rám végül. Látom, hogy bántja valami, de szokás szerint nem mondja el, hanem inkább próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

-De hát látom, hogy van valami. Ki volt az Diego?- kérdezem. Nem akarom felemelni a hangom, ez egyáltalán nem a megfelelő helyszín, hogy veszekedjünk egymással, de komolynak tűnik a dolog, es úgy érzem, hogy muszáj tudnom, hiszen nyilvánvalóan felzaklatta Diegot az a hívás.

-Az apám volt- suttogja, nekem pedig hirtelen eláll a lélegzetem. Azt hittem ki nem állhatják egymást. Mégis miért telefonálhatott neki?

- Mit akart?

-Szokás szerint kiabált velem, de amúgy csak közölni akarta, hogy már nem tartozom neki semmivel.

-Komolyan? De mégis hogy hogy?- Nem értem ezt. Úgy tűnt az az ember bármire képes lenne, hogy Diego továbbra is neki dolgozzon.

-Bizonyára megértette, hogy végleges a döntésem- vonja meg a vállát Diego, majd hirtelen témát vált.- Nem megyünk oda a tűzhöz? A családod már biztosan vár ránk.

-De, hogyne- bólintok, és úgy döntök, nem firtatom tovább a dolgot. Végtére is örülnöm kellene. Bármi is volt az oka, hogy Diego apja így döntött: a lényeg ugyanaz: végre szabadok vagyunk. Diego egy új életet kezdhet, pont ahogy akarta. Nem kell többé aggódnia. Velem lehet és azt csinálunk, amit akarunk, oda megyünk, ahová kedvünk tartja. Azt hiszem, egy igazán mesés nyár veszi ezennel kezdetét.