Repülni és zuhanni (✓)

9.

Már amikor beléptek megcsapott az az illat. Tudtam, hogy ismerős valahonnan. Éreztem már azt a parfümöt. Ezt az erős aromás illatot. Nem tudtam mihez kötni, de most már rájöttem kitől származik. Minek van ő itt.
-Ő- mutat rám megint , aztán minden olyan hirtelen történek, valahogy nem tudom pontosan megmondani, hogyan is kerülök abba a szűkös kis ruhatárolóba. Alig 2 négyzetméter lehet az egész.
-Mondtam, hogy találkozunk még- a fiú egy méterre áll tőlem. Szokás szerint teljesen feketében, és árad belőle az a csodálatos illat. Most már tudom! Akkor éreztem először, amikor a buszon mellém ült.
-Hogy kerülsz ide? Te nem a mi sulinkba jársz- kérem számon.
-Nem, dehogy! De van egy barátom,a ki igen, és ő hozott magával. Nem tudtam, hogy te is itt leszel, de nagy szerencse- nem nézek rá. Tudom, hogy az lenne a vesztem. Már így is mintha forogna velem a világ. Annyira elkábít a jelenléte! Mi történik velem?

-Nem árultad el a neved- jegyzem meg halkan.- Azt hiszem itt a lehetőség rá.
-Diego vagyok. Diego Costa- válaszolja. Már csak abból is tudom, mennyire jól szórakozik, hogy hallom a hangját. Végülis tényleg megjósolta, hogy még találkozunk. Bár azt valószínűbbnek találtam, hogy az edzőteremben, vagy a cukrászdában. Nem gondoltam, hogy egy iylen kis helyen fogok hamarosan vele nyomorogni.
-Honnan jöttél?- kíváncsiskodom.
-Mondjuk úgy, hogy elég messziről- válaszolja. -Délről, egy tengerpart melletti faluból- magyarázza, habár ez nyilvánvaló volt, hiszen még most is, hogy hamarosan itt a tél, olyan csodásan barna a bőre, de ennél több információt nem oszt meg velem, hiába várom.
-Ez jól hangzik. Szép lehetett- próbálom összeszedni a gondolataimat.- De akkor miért itt élsz? Asszem azt mondtad nyár óta vagy itt. Cserediák vagy?
-Nem. Elköltöztem. Igazából már majdnem 3 éve, de a városba csak idén jöttem. Itt több a lehetőség- a hangja elcsuklik. Talán kellemetlen a téma számára, de így is folytatja.- Anyámmal jöttem. Apám és a húgom ott maradtak.
-Értem- Úgy döntök nem feszegetem tovább a témát, mert nem akarom, hogy kénylemetlen legyen neki a beszélgetés, ezért inkább elterelem a szót.- És miért pont Digo?
-A legjobb barátom nevezett el így. Az első napon. Nem tudta megjegyezni a nevem.
-A barátod. Ő is itt van?
-Nem-mondja.- Ő nincs, de biztosan örülne, ha megismerhetne téged. Szerintem már találkoztatok.
-Igen?
-Aha. Magas, világos barna hajú. Szabolcsnak hívják- magyarázza, mire eszbe jut, hogy a leírás mintha ráillene arra a fiúra, akit akkor láttam vele, amikor először futottunk össze, és utánam szólogattak az utcán, de nem vagyok benne biztos.

-Lehet, ne haragudj nem tudom.
-Nem baj, majd úgy is bemutatlak neki- közli, majd hozzáteszi:- Ha a barátnőm leszel.
-Ne mondj ilyet. Nem is ismersz- nevetek fel.
-Nem, tényleg nem. De megismerhetnélek. Mesélj! Miket szeretsz csinálni? Most ott edzel a Goldban, nem?
-De igen, a barátnőimmel minden hétfőn.
-Az klassz, és te a cukrászdában dolgozol, én meg a pizzériában. Úgy tűnik sokat fogjuk látni egymást- tudom, hogy mosolyog, biztos vagyok benne. Annyira magabiztos.
-Hé! Ne forgasd a szemedet!- egy lépéssel közelebb jön, és az államnál megemeli a fejem, hogy végre ránézzek.- Ennek örülnöd kéne- kacsint rám. Egy percig csak némán állunk ott. A fenébe! Tudtam, hogy nem kéne belenézni a szemébe! Alig van fény itt, mégis tökéletesen látszanak fekete íriszében az arany foltok. Hogy létezhet egyáltalán ilyen árnyalat? Nincs is ilyen szín! Vajon kontaklencsét hord?
-Bocsánat- vörösödik el az arcom. Ez annyira kínos. Totálisan megbámultam őt!
-Ugyan! Miért kérsz bocsánatot?- halkan felkuncog. Jól szórakozik rajtam. Hát persze! Még egy lépést tesz felém.- Nincs mit szégyellned azon, ha tetszem neked. Tudod, ez az érzés kölcsönös.
Amennyire csak tudok hátrahúzódok, de nincs hova mennem. Beleütközök a ruhákba,a mika szobában vannak a polcon, ő pedig még mindig csak közeledik. Oldalra nézek. Érzem a leheletét az arcomon. Az egyik kezét mellém támasztja és így a falhoz szorít engem, majd a másikkal kényszerít rá, hogy az arcába nézzek.
-Ha gondolod akár közelebbről is megfigyelhetsz. Engem nem zavar.
A keze, ami előbb még a fejemet fogta, most a kezemért nyúl. Azonnal elrántom előle, de ő gyorsabb és erősebb is nálam, így könnyen az irányítása alá von. Jó erősen megszorítja a csuklómat és hozzáérinti a tenyerem a felsőtestéhez. Még a pólóján keresztül is érzem a kockás hasát.
-Eressz el- térek magamhoz a kábulatból.
-Nem akarsz még többet?- kérdezi. Határozott és hízelgő a hangja. Vajon hány nőnél sütötte már el ezt a szöveget?
-Azt mondtam eressz el!
Engedelmeskedik a felszólításnak, sőt hátrébb megy, egészen addig, amíg el nem éri az ő háta is a falat. A mosoly lehervad az arcáról, szinte farkasszemet nézünk egymással.
-Egyáltalán kinek képzeled magad? Vagy inkább engem. Köszi, de nem kell, hogy szórakozz velem.
-Nem szórakozok- közli olyan nyugodtsággal, hogy szinte még el is hiszem neki.
-Persze, biztosan ezt mondod másoknak is.
-Másoknak?- kérdezi értetlenül.
-A többi csajnak- látom ahogy kinyitja a száját, aztán becsukja, és nem mond semmit. Végül így szól:
-Oké, nem fogok hazudni. Eléggé buknak rám a lányok, de tetszel nekem- vallja be.- Tényleg.
-Keress valaki mást, akivel játszadozhatsz!- tartok ki a véleményem mellett. Nem engedhetek neki, akármennyire is jól néz ki. Semmi értelme ennek az egésznek. Nem tudom, miért csinálja itt ezt a fesztivált velem.- Egyáltalán hány éves vagy?
-Húsz. Te?
-Nemsokára tizenhét- mondom, majd elgondolkodok egy pillanatra.- Húsz éves vagy? Nem középiskolába jársz?
-Ki kellett hagynom két évet a költözés, és a nyelv miatt- magyarázkodik.-De mit számít ez? 
-Azért számít, mert neked nem én kellek. Te azért jöttél ide, hogy találj valakit, akit lefektethetsz, de az a valaki nem én leszek!- mondom ki egyszerűen az igazságot, majd azzal a mozdulattal megfogom az ajtókilincset, és egy nagy lendülettel kinyitom az ajtót. Annyira utálom az ilyen fajta srácokat! Nem értem, hogy van szívük kihasználni bárkit is! Egyszerűen hihetetlen! Milyen ember az ilyen? 

Tudom, hogy nem telt le még az idő, és ezért mindenki engem bámul, de amilyen gyorsan csak lehet el akarok tűnni. Nem akarok itt lenni! Nem akarok erre gondolni! Hülyeség az egész!- végül a nappali szélénél fordulok vissza, hogy valami magyarázatot adjak a tömegnek.
-Nekem nincs kedvem, ilyen játékokat űzni!- és már ott sem vagyok. Hallom még, ahogy barna utánam kiabál:
-Bántott?
-Nem!- üvöltöm vissza, de már nem is nézek oda.- Úriember volt, csak egyedül akarok lenni!
Bár azt sem tudom mi hol van, megyek előre. Csak abban reménykedhetek, hogy a fürdő szabad. Ha jól emlékszem az emeleten van. Felmegyek a lépcsőn. Ez az! Megvan! Gyorsan benyitok, azonban nem vagyok egyedül. Két lány pont a tükör előtt igazgatja a sminkjét. Felismerem mindegyikőjüket. Az egyik Kíra, az évfolyam legnagyobb dívája, a másik pedig az ő legjobb barátnője Adél. Kíra éppen a vörös rúzsát igazítja. Hosszú barna hajával szinte szembecsap, amikor megfordul. A szeme durván ki van húzva, a pólója kivágása egyszerűen ízléstelenül nagy.
-Mit keresel itt?- kérdezi.
-Mit keresek itt?- háborodok fel.- Ez egy mosdó. Tudod az embernek vannak szükségletei.
-Nem úgy, te csacska. Mit keresel egyáltalán ezen a bulin?
-Meghívtak -közlöm lazán. Nyugi, ne húzd fel magad ezen az idióta picsán!
-Érdekes. Gondolom a bátyád volt. Más nem lehetett, hiszen a magadfajta lányoknak nincs semmi keresnivalójuk itt- mondja, miközben majdnem fellök, ahogy kisétál mellettem, Adél utána. Végre egyedül vagyok. Becsukom az ajtót és a mosdó fölé hajolva elkezdenek ömleni a könnyeim. Hihetetlen milyen naiv vagyok! Minek jöttem ide?

 Kopogtatást hallok az ajtón. Gyorsan megtörlöm az arcom.
-Tessék.
-Bori?- kérdezi Dávid, mire kinyitom az ajtót.
-Igen.
-Minden rendben?
-Persze- próbálok mosolyogni, bár kétlem, hogy túl meggyőzőre sikerül.
-Nekem nem úgy tűnik- közelebb jön a küszöbről, így már teljes nagyságában előttem áll. Zavartan fésüli hátra szőke haját.- Nekem nem kell megjátszanod magad- teszi hozzá halkan.
-Én- kezdek bele.-Én... nem tudom. Fáradt vagyok, és nem akarom azt nézni, ahogy mindenki leissza magát.
-Te nem iszol?
-Nem, nem igazán... Bocsi. Tudod mindenki olyan jól elvan, nem tudom mi van velem. Nyugodtan hagyj itt! Biztos csak stresszes vagyok az elmúlt hét után.
-Mi volt azzal a sráccal?- vált témát.- Ha megkérdezhetem.
-Nem történt semmi. Beszélgettünk. Kedves volt. Csupán rájöttem, hogy nem találom szórakoztatónak a helyzetet egy vadidegennel összezárva- zárom rövidre. Jobb, ha a "kedves volt" részleteibe nem megyünk bele, és abba sem, hogy hányszor találkoztunk már.- Még mindig itt van?
-Aha. Egyelőre játszik, bár szerintem nem sokáig. Tudtad, hogy nincs valami jóban a bátyáddal? Remélem elkerülik ma este egymást- Nem valójában még nem hallottam róla, de úgy gondolom, most inkább nem feszegetem a témát. Később viszont meg kell kérdeznem erről Andrást.
-És te? Úgy tűnik teljesen kijózanodtál- váltok témát.
-Na igen...- megvakarja a fejét, mintha erősen gondolkozna rajta, hogy elmondja-e amit akar.- Az igazat megvallva elég időm volt rá, amíg azon feszengtem, mit csinálhattok a gardróbban- zöld szemei egyenesen az enyémbe néznek. Mint a zafír, eddig nem is vettem észre, milyen szép szeme van. Óvatosan közeledni kezd felém, míg el nem ér. A szemembe lógó tincseket odébb söpri egyik kezével, a másikkal pedig letörli az utolsó könnycseppem is.- Rossz téged így látni- tekintetében fájdalom tükröződik.- Senki nem érdemli meg, hogy sírj miatta- már nem néz rám. Azt a tincset figyeli, amelyikkel gyengéden játszanak ujjai. Kíváncsi lennék, mire gondol éppen. Beharapja az alsó ajkát, egy pillanatra elmosolyodik, aztán megérzem forró ajkát az enyémen.