Repülni és zuhanni (✓)

27.

Nem is értem hogyan gondoltam az egészet? Miért hittem azt, hogy egyáltalán jóban lehetünk? Annyira idióta vagyok! Ez vagyok én, egy csajozógép, aki összetöri a szíveket, ő pedig nyilvánvalóan nem akarja, hogy az övét szétzúzzák. Meg tudom érteni. Mindenki csak ezt látja, amikor rám néz, és ez az én hibám. Felvettem ezt az álarcot, ezt a stílust, ami most már a részemmé vált. Ez lettem én, pedig valaha, régen annyi álmom volt.

-Mama, eljössz holnap az előadásomra?- kérdezem reménykedve, hogy igent felel. Még nem kérdeztem meg róla, mert meglepetésnek szántam, de most úgy érzem itt az alkalom. Martinát már lefektette aludni, így jelenleg nyogodtan tudunk beszélgetni.
-Milyen előadásra?- néz rám kíváncsian miközben a hátamat simogatja a takaróm alatt.
-Fellépek az iskolában- mondom vidáman. Sikerült megbeszélnem az ének tanárral, hogy adjon nekem magán órákat, így az utóbbi időben sokat gyakorolhattam, anélkül, hogy folyamatosan az osztálytársaim gúnyolását hallgassam.
-Tényleg? Nem is említetted- válaszolja idegesen, mire én felemel a fejemet a válláról.
-Azt hittem örülni fogsz neki. Meglepetésnek szántam.
-Jaj, persze, hogy örülök- simogat megnyugtatóan.- Csak tudod ezt meg kellene beszélni apáddal is.
-Ó, ha akarod ő is jóhet, de azt hittem dolgozik- magyarázkodom, amiért nem hívtam meg őt is.
-Nem erről van szó, édesem- mászik ki az ágyból.- Biztosan rengeteg ember lesz ott, aki nem a szimpatizál a családunkkal. Lehet, hogy veszélyes lenne- fogja meg a kilincset, majd még egyszer sajnálkozva hátranéz.- Azért megkérdezem- teszi hozzá, majd kimegy a szobámból. Nem sokkal később hallom, ahogy az apám cipője a folyosón dübörög, majd nagy lendülettel betont hozzám, és elkezd kiabálni.
-Szó sem lehet arról, hogy elmenj!
-De miért?- suttogom könyörgő hangon.
-Te soha, de soha nem kerülhetsz nyilvánosság elé!- ordítja, olyan hangosan, hogy felébreszti vele Martinát, aki a másik szobában elkezd sírni. Anyám odarohan, ezzel magamra hagyva engem és apát.- Amint rájönnek ki vagy... Az emberek szörnyű dolgokra képesek!
-Azért akarnának bántani, mert a te fiad vagyok? Mert te rossz ember vagy?
-Ehhez még kicsi vagy, Manuel. Nem értheted. A felnőttek világa nem egyszerű. Majd te is rájössz, hogy az élet nem mese habbal- lép közelebb, majd leül az ágyán sarkába. Észrevétlenül odébb húzódok. Most nem tűnik olyan idegesnek, hogy bántson, de nem akarom, hogy megüssön, ezért megyek hátrébb. Így nem tud elérni.
-Veszek neked reggel egy gitárt, és zenélhetsz itthon- közli végül, majd távozik.

Emlékszem az első dalra, amit írta. A tenger mellett ültem, és néztem ahogy a víz hullámzik. Csodálatos idő volt, mint mindig. A gyerekek a parton játszottak iskola után. Nagyon vágytam rá, hogy én is csatlakozzak hozzájuk, de sohasem engedték, így mindig csak távolról figyeltem őket. Már amikor megtehettem. A szüleim nagyon nem szerették, ha egyedül csatangolok, de aznap nem érdekelt. Végre kaptam egy saját gitárt, és írni akartam egy dalt, hogy megmutassam mindenkinek, én több vagyok annál, amit gondolnak rólam. Meg akartam mutatni a zenémet az egész világnak. El akartam mondani nekik a történetemet. Mennyire szerettem írni! Volt, hogy csak egy egyszerű versben indult, aztán egy egész szám lett belőle. Ezzel mondtam el mindazt, amit nem lehetett, bár valójában nem játszhattam le senkinek. Nem volt szabad, így aztán az esélyem is elúszott, hogy megértsenek. Ez az! Ezt kellene tennem! - pattanok fel a helyről. Felkapom a kulcsom, és az ajtóhoz sietek.
-Leléptem Dominik!- kiáltok vissza, bár nem vagyok biztos benne, hogy a tévé mellett hallja amit mondok. Az viszont biztos, hogy még ébren lesz, amikor visszajövök.
Szaporábbra veszem a lépteimet, mert rettentően hideg van kint. Még mindig nem szoktam hozzá ehhez az időjáráshoz. November után szinte már megfagyok, de utálom a kabátokat, ezért még most is csak egy pulcsi, és egy bőrdzseki van rajtam. Állítólag jövő héten már havazni fog, úgyhogy hamarosan kénytelen leszek felvenni egy sapkát is.
Leülök egy padra, ami egyenesen a Napsugár Cukrászdára néz. Nem tudom miért ide jöttem. Hogy lehetsz ennyire mazochista, Diego? Bárhová mehettem volna, és nekem mégis pont ide kellett jönnöm. Mindegy, akkor legalább bemegyek a pizzériába, hogy megbeszéljem a jövő heti munkarendem. Tibor, a főnököm szerencsére elég rendes. Megengedi, hogy én osszam be az időmet az alapján, hogy mikor van edzés, meg verseny. Legközelebb 2hét múlva leszek rindben, amikor a Mikulás Kupa kerül megrendezésre, ezért úgy döntöttem, hogy a következő héten bevállalom a hétvégét is, hogy így előre ledolgozzam a hiányzásomat.
-Szia Szabi!- köszönök a barátomnak, aki épp felszolgál.- Hol van Tibi?
-Hátul!- kiáltja miután kiszolgálta a vevőket.
-Köszi- mondom és már megyek is az említett irányba.- Tibi?
-Itt vagyok!- hallom a főnököm a raktár helyiségből.
-Csak a beosztásról akartam veled dumálni.
-Hallgatlak- közli miközben folyamatosan pakolja fel az egyik polcra a liszteket.
-Van már embered a jövő hétvégére? Mert ha nincs akkor én elvállalnámind két napot.
-Huh- sóhajt fel miután az utolsó zsákot is letette.- Tulajdonképpen már Szabi is felajánlotta, de jöhetsz, ha akarsz. Nagy forgalomra számítok a rossz idő miatt.
-Ja, ilyenkor az emberek idejönnek felmelegedni, mi?- nevetek, ahogy belegondolok mennyire hülyeség az egész. Ha valaki melegedni akar, miért nem marad otthon? Ennek ellenére tudom, hogy tényleg többen jönnek majd. Az emberek annyira ostobák.
-Ahogy mondod- nevet ő is. Még váltunk pár szób, de hamar lelépek, mert nem akarom zavarni őt a munkában, márpedig láthatóan ezt teszem. Tibor nagyon komolyan veszi üzletét, úgyhogy inkább nem is kérdezem meg, hogy meddig marad zárás után, mert tudom, hogy amikor ennyire belejön a készlet feltöltésbe, még órákig itt van.
-Jössz Szabi?- fordulok a haveromhoz, aki már az utolsó tányért is a helyére tette.
-Ja, hozom a kabátom!- kiált, miközben én már ki is léptem az épület elé. Hideg van. Kurva hideg.
-Nem értem, miért nem szerzel be valami melegebbet- mutat Szabolcs az öltözetemre.
-Utálom ezt az időt- közlöm vele mogorván, bár ezt már vagy százszor elmondtam neki. Egyszerűen hiányzik a tengerpart, és az állandó napsütés. Ebben nőttem fel, és nem tudom megszokni ezt a borongós időt.
-Tudom, de attól még nem lesz hirtelen nyár...- magyarázza, de már nem fejezi be a mondatot, csak biccent a fejével, jelezve, hogy nézzek a hátam mögé.- Azt hiszem várnak rád, szóval én megyek- mondja, és lelép még mielőtt bármit is mondhatnék.
Megfordulok és Borival találom szemben magam, aki idegesen csavargatja a haját. Biztosan a diszkóból emlékezett rá Szabi. Bár csak pár pillanatig találkoztak, de tuti, hogy emlékszik rá miután ő kísérte az asztalomhoz.
-Szia- suttogja félénken.- Én... Én...
-Mi van, Lala? Ha nem tudsz mit mondani akkor én megyek. Amúgy is illene kerülnünk egymást- utálok arra, amit még hetekkel ezelőtt ő vágott a fejemhez. A bátyja nyilván jól behúzna nekem, ha tudná, hogy most beszélünk. Mondjuk megértem. Én is óvnám a húgomat, ha valami hozzám hasonló alakkal találkozgatna. Végülis, én pont az a fajta srác vagyok, akitől az anyukák óvják a lányaikat.
-Bocsánatot akartam kérni a múltkoriért- hallom a hangján mennyire nehezére esik, hogy kifejezze magát, de ahelyett, hogy félbeszakítanám, inkább úgy döntök, kivárom a végét.- Nagyon örültem volna, ha elkísérsz, csak az van, hogy amikor ott álltam és láttalak a barátaiddal akkor jöttem rá, hogy én nem a hozzád illő lány vagyok- hadarja. Egy pillanatra sem néz rám, ami rettentően aranyos. Nem hiszem el, hogy ezt mondja nekem! Mintha nem tudnám, hogy sokkal jobbat érdemel nálam!- Én nem vagyok olyan, mint az a Bianka, meg a többi körülötted megforduló csaj...- Te jó ég! Most jött el az a pillanat, amikor már nem tudom tovább hallgatni. Hihetetlen, hogy Biankát hozza fel. Nem jött meg rá, hogy Biankát csak kihasználtam? Nem jött meg rá, hogy vele nem tenném meg ugyanezt?
-Hagyd abba!- lépek hozzá közelebb, és az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy végre rám nézzen azokkal a gyönyörű kék szemeivel.-Te sokkal jobb vagy náluk.
A szemei értetlenségről árulkodnak, azonban úgy csillannak fel, mintha ez lenne a legszebb dolog, amit életében hallott. Pedig biztos vagyok benne, hogy már sokan bókoltak neki. Annyira gyönyörű! Ráadásul ott van az a szőke srác is, akivel már többször láttam. Vajon együtt vannak? Szeretném megkérdezni tőle, de úgy sejtem nem tudna rövid választ adni. Talán csak rosszul látom, de még sosem vettem észre, hogy rá is úgy nézett, ahogy rám most.
Egy pillanatig csak hallgat, majd folytatja a beszédét, mintha nem is hallotta volna, amit mondok.
-Én nem az az egy éjszakás lány vagyok és ezt jobb ha tudod- Kész vagyok. Nem bírom tovább. Ha így folytatja tudom, hogy olyat fogok tenni, amit lehet, hogy később még megbánok, de ő az istenért sem akarja abbahagyni a dumálást.- Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem kell jó fejnek lenned velem, ha csak azért teszed, hogy lefektess, mert...- magyarázza tovább. A kurva életbe!
Odahajolok hozzá és minden érzelmet beleadva megcsókolom, ezzel belé fojtva a szót.