Repülni és zuhanni (✓)

47.

-Bori!- fordul hozzám Anna miután véget ér az angol óra. Gyorsan maga mögé néz, majd suttogva folytatja.- Réka és Dávid egész órán téged bámultak, és azt hiszem végig rólad beszélgettek.

-Tudom- vonom meg a vállam, mintha nem is érdekelne, bár az igazság az, hogy rettentően nyugtalanít a dolog.

-Szerinted láttak téged Diegoval?

-Nem tudom, talán- válaszolom miközben végig pörgetem a fejemben az elmúlt hetek eseményeit. Basszus, simán lehet, hogy észrevettek minket. Új év után még nagyon óvatosak voltunk, de ahogy telt az idő Diego egyre többször jött ide a sulihoz az óráim után. Lehet, hogy nem voltunk elég óvatosak. Sőt, egyáltalán nem voltunk azok. Mindig annyira örültem, hogy láthatom őt, hogy valahogy megfeledkeztem róla, hogy bárki felismerheti őt itt.

-Ugye tudod, hogyha Dávid tudja és elmondja valakinek...?

-Tudom- szakítom félbe.- A bátyám is megtudhatja, és nagyon nem lenne jó, ha így derülne ki, hogy mi együtt vagyunk.

-Nézd, amúgy sem húzhatod ezt a végtelenségig. Úgy értem, nyilván nem lenne jó, ha így szerezne tudomást arról a bátyád, hogy egy párt alkotsz az esküdt ellenségével, de azért remélem tisztában vagy vele, hogy most már el kellene mondanod neki.

-Nyilván- sóhajtok fel. Már majdnem egy hónap eltelt, amióta együtt vagyunk, szóval bőven lett volna időm kitalálni, hogy hogyan közöljem ezt a hírt a családommal, de annyira csodás volt idáig minden, hogy nem akartam ezzel elrontani. Mármint nem hiszem, hogy túl nagy örömmel fogják fogadni, hogy összejöttem azzal a sráccal, akitől tulajdonképpen eltiltottak.- Jó, beszélek Dáviddal.

-Helyes- mondja Anna, majd elindul az ebédlő felé. Szívem szerint követném őt, de tudom, hogy igaza van neki, és tisztáznom kéne ezt Dáviddal, úgyhogy én először a szekrényemhez megyek, és ott várom, hogy felbukkanjon Dávid. Csupán egy percbe telik, és meg is jelenik a fiú a folyosón, aki szintén az ebédlő irányába igyekszik.

-Dávid! Van egy perced?- kérdezem tőle. 

-Persze, Bori. Rád bármikor- mosolyodik el. Nem vagyok benne biztos, de mintha arról árulkodna az arckifejezése, hogy már várta ezt a pillanatot.- Mi a helyzet?

-Hú- sóhajtok fel,a szívem a tokomban dobog.- Hát nem is tudom hol kezdjem.

-Látom sok mondanivalód van- neveti el magát. Istenem! Miért izgulok ennyire? Hiszem ő Dávid. Mindig csak jó takart nekem. Amikor szakítottunk elfogadta a döntésemet, mert a legjobbat akarta nekem.- Mit szólnál ha ebéd után egy kávé vagy egy sütemény mellett megbeszélnénk?

-Hm, jól hangzik, de az a helyzet, hogy már van programom, sajnálom. Nem tudnánk most megbeszélni?- kérlelem, hiszen akármennyire is aranyos srác Dávid, úgy volt, hogy munka előtt még találkozom Diegoval és azt semmiképpen nem akarnám kihagyni. Így is csupán egy órát tudunk együtt lenni minden nap, mert vagy dolgozik ő is, vagy edzésre megy. A hétvégéket pedig nagyon nehéz megoldani, mivel a szüleimnek nem mondhatom el, hogy vele találkozok, hazudni pedig nagyon utálok. Jesszus! És mégis folyamatosan hazudok nekik, már egy hónapja!

-Na, kérlek, csak mint két jó barát. Meghívlak- győzköd, de miután ismét nemet mondok neki, megváltozik az arckifejezése. Már nem mosolyog, inkább komoly, és elszánt, és mintha dühös is lenne. Még sosem láttam ilyennek.- Bori, ugye nem akarod, hogy a bátyádnak ma ebéd közben jusson a fülébe, hogy kivel jársz?

-Nem értelek- nevetek fel keserűen, de nagyon jól tudom, hogy már semmi értelme nincs színészkedni.

-Ne játszd nekem a hülyéd, Bori. Vagy eljössz velem kávézni vagy elmondom a bátyádnak, hogy azzal a Diego gyerekkel kavarsz- mondja magabiztosan, és a hallgatásomból pontosan tudja, hogy ő nyert.- Akkor ebéd után. Mit szólsz, ha a Napsugárba megyünk, hiszen úgyis melózol ma, nem? Legalább ott leszel helyben, és nem kell majd sietned, hogy odaérj- ragyog fel ismét a szeme, ahogy arról beszél, hogy abba a cukrászdába menjünk, ahol dolgozom. Az arca ismét derűs, mintha nem épp az előbb fenyegetett volna meg, mintha mi sem történt volna.

-Ez hihetetlen- ámuldozik Anna ebéd közben.- Mekkora szemét!

-Ja tudom- értek egyet. -Nem értem miért csinálja ezt. Amikor együtt voltunk mindig annyira rendes volt.

-Hát ez az!- kiált fel Niki, mire mind a ketten értetlenül nézünk rá.- Mit mondtál neki, miért szakítasz vele?

-Azért, mert nem állok készen egy kapcsolatra.

-Hát még mindig nem érted?- fordul felém. Az arca olyan, mintha megnyerte volna az ötös lottót. Ez a lány tudhat valamit, amire én még nem jöttem rá.- Féltékeny. És okkal- magyarázza, és hirtelen leesik. Annyira logikus.

-Azt mondtam neki, azért szakítok vele, mert nem vagyok kész egy kapcsolatra, most pedig összejöttem valakivel.

-Tényleg- döbben le Anna is. Óvatosan Dávid felé sandítok, aki néhány asztallal előttünk ül. Biztosan megbántottam, de akkor sem értem. Ő egy rendes srác, és egy rendes srác nem szúrna ki az exbarátnőjével, csak azért, mert az beleszeretett valaki másba.

-Mehetünk?- lép egy pát perc múlva Dávid a hátam mögé. Ő már kivitte a tálcáját, én meg még csak nem is ettem. Csak turkáltam a kaját, de egy falatot sem ettem. Nem volt étvágyam.

-Jövök- mondom, majd elbúcsúzok a többiektől és elindulok Dáviddal.

-Szóval mióta tart?- kérdezi, mikor már leültünk a cukrászdában.

-Egy hónapja- mondom halkan.

-Az szép!- vágja rá. Mintha sértődött lenne, de nem tudok mit kezdeni vele. Mit vár? Hogy bocsánatot kérjek? De hisz semmit nem követtem el.- De miért Bori? Miért?

-Te mindent megtettél értem- mondom őszintén.- Jó voltál hozzám, egyszerűen csak nem illettünk össze, ennyi.

-Ne mondd ezt nekem!- háborodik fel, és az asztalunkra csap egy akkorát, hogy majdnem kiborul a kávém.- Honnan tudhatnád, hogy nem illettünk össze, amikor meg sem próbáltál nyitni felém? Le merném fogadni, hogy már akkor ezzel a sráccal kavartál, amikor még velem voltál.

-Ez nem igaz!- emelem fel a hangomat én is. Igaz, hogy már akkor is kedveltem Diegot, de nm az a fajta lány vagyok, aki megcsalja a barátját.- És igenis megpróbáltam! Annyira akartam, hogy szeretni tudjalak! Vágytam rá, mert nagyon rendes voltál, és odafigyeltél rám, de nem ment. A szerelem nem olyan dolog, amit az ember akar vagy nem akar. A szerelem csak úgy jön, és nekünk nincs befolyásunk felette.

-Szóval szerelmes vagy belé, mi?- kérdezi, de olyan megvetéssel, hogy szinte csak úgy köpködi a szavakat.

-Igen, azt hiszem az vagyok- válaszolom halkan. A helyzet az, hogy nagyon is biztos vagyok benne, hogy szerelmes vagyok Diegoba, hiszen folyamatosan csak ő jár az eszemben, és amikor együtt vagyunk, mintha egy varázsbuborék venne körül, ami kizárja a gondokat, és olyankor mintha nem számítana más csak ő meg én, de ezt az információt egyáltalán nem akarom megosztani Dáviddal. Nem akarom, hogy tudja mit érzek Diego iránt, mert nem hiszem, hogy megértené.

-Miért jobb ő, mint én? Hm? Miért?- kérdezi ingerülten, de én még csak a szemébe sem nézek. Nem akarok válaszolni neki. Nem akartam ezt az egész találkozót csak azt akartam, hogy ne mondja el a bátyámnak a dolgot.

-Csak ne mondd el a bátyámnak, kérlek!- válaszolom suttogva, mintha meg sem hallottam volna, amit kérdezett.

-Azt kérdeztem, mivel jobb? Válaszolj, Bori!ű

-Nem akarok- mondom neki, és felállok, hogy távozhassak, azonban ő is felkel a székéről és erősen megszorítja a karomat.- Engedj el, ez fáj!

-Válaszolj!- követelőzik, és csak egyre erősebben szorítja a karomat. Sehogy sem tudok kiszabadulni.

-Engedj el!- kiáltom. Szinte már könyörgök neki, de ő még csak nem is lazít a kezén.

-Engedd el!- ront be Diego a cukrászda ajtaján.