Repülni és zuhanni (✓)

41.

Egészen hihetetlen érzés, amikor az embernek megvalósul az álma. Főleg úgy, ha nincs tisztában azzal, hogy mire is vágyott valójában.
"Szeretném, ha szeretnének"- ez az első gondolat, ami eszembe jut, mikor Diego megfogja a kezemet a buszon. Először csak óvatosan közelített, végül a tenyerét az enyémhez illesztette. Az ujjaim most úgy illenek az övéihez, mintha mindig is összetartoztak volna, mintha mindig is összetartoztunk volna, csak ezt eddig nem tudtuk.
A telefonomon most is zenét kapcsolok, mint minden egyes alkalommal, amikor utazom.
"Girl, you know I want your love"
(Te lány, tudod, hogy a szerelmedre vágyom)
Ugyanaz a szám szól, mint amikor először buszoztunk együtt. Ed Sheeran- től a Shape of you zeng mind a kettőnk fülében. A mi számunk. Sosem gondoltam, hogy lesz valakivel közös dalom. Ez olyan nyálas dolog, amit az ember csak az amerikai filmekben lát. Nem realisztikus. Legalábbis azt hittem idáig.
-Itt vagyunk- segít fel Diego a helyünkről, hogy még időben leszálhassunk, pedig valójában messzire mennék tovább a busszal. Félek, hogy amint hazaérek és holnap új nap kezdődik elmúlik ez a varázs. Szétpukkad az a boldogság buborékom, és elillan minden.
-Honnan tudtad, hogy itt szállok le?- kérdezem Diegotól, amint elindulunk az utcánk felé.
-Emlékeztem rá- vonja meg a vállát.- Tudod, figyelek ám rád, Lala- teszi hozzá a szokásos szívdöglesztő mosolya mellett, ami minden egyes alkalommal megolvasztja a szívemet.
-Köszönöm- suttogom. Talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés erre, de azt hiszem mégis köszönettel tartozom neki, azért, hogy odafigyel rám. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró dologra, mint a buszmegálló ahol leszállok, emlékezni fog. Talán félre ismertem. Az elejétől fogva. Hiszen annyi mindent nem tudok róla. És könnyen lehet, hogy a látszat csal. Az is lehet, hogy a fekete ruhák és a trágár beszéd mögött egy egyszerű lélek lakozik legbelül, aki csak arra vágyott, hogy szeressék.-Te merre felé laksz?- kérdezem kíváncsian.
-Egy kollégiumban. Nincs messze az edzőteremtől- közli tárgyilagosan.
-Hogy hogy nem a szüleiddel élsz?- folytatom a kérdezősködést.- Korábban azt mondtad, hogy egy pár éve együtt költöztetek ide.
-Csak az anyámmal jöttem- válaszolja, de láthatóan ideges valamiért. A keze ökölbe szorul és kerüli a szemkontaktust velem. Zavarja talán, hogy több mindent szeretnék tudni róla? Nem értem.
-És apukád?
-Ő nem jött- mondja kurtán és ridegen. A hangja most pont olyan, mint amikor az első csókunk után megpróbált elüldözni maga mellől. Hideg és zárkózott. Ismét.
-Hogy hogy?- próbálkozom tovább, hátha sikerül lebontanom a falakat, amiket maga köré épített. Szeretném megérteni, hogy miért teszi ezt, hogy miért mutatja azt a külvilág felé, hogy ő erős, és magabiztos, miért nem kedves és gyengéd, amilyen reggel volt velem.
-Ez rohadtul nem rád tartozik, Lala- rivall rám, ami hirtelen arra késztet, hogy megtoppanjak az utca közepén. Valahigy egyből hidegebbnek érzem az időt. Ahogy elnézem a járdát rájövök, hogy havas minden. Biztos vagyok benne, hogy egész éjjel esett, mert tegnap még nem így néztek ki az utcák.
-Oké- mondom, miközben a könnyeimmel küszködök. Nem értem miért érzem úgy, hogy sírnom kell. A hideg szél ellenére gyönyörű idő van. Utálom a telet, most mégis úgy gondolom, hogy csodálatos az évnek ez az időszaka. Talán nem is az időjárás miatt érzek így. Sokkal inkább a fiú miatt, aki mellettem áll. Bőrdzseki van rajta, ami nincs becibzározva, így láttatni engedi az allatta lévő fekete bundás pulcsit. A kezeit folyamatosan összedörgöli. Látszik rajta, hogy fázik. Még csak sapka sincs rajta. Miért is lenne? Hiszen az nem illik ehhez a stílushoz.- Akkor én most megyek- közlöm vele az elhatározásom. Láthatóan nincs kedve velem beszélgetni, felvugyázásra pedig nincs szükségem, ahhoz, hogy haza érjek. Úgyhogy azt hiszem ennyi volt. Tényleg vége. Pedig reméltem, hogy megtudom, miért mindig feketébe öltözködik, miért kezdett el bokszolni, miért árul illegális szereket és legfőképpen, miért nem akar közel engedni magához.
-Jó- vonja meg a vállát ezzel le is zárva a témát. Egy darabig még figyelem őt. A barna szemeit, amelyeken visszatükröződik az utcában lévő karácsonyi díszek fénye. Haragudni akarok rá, amiért annyi megválaszolatlan kérdést hagy maga után bennem, de nem tudok. Ő ilyen, és talán el kellene végre fogadnom ezt. Nem tudom, mit vártam.
-Szia- köszönök el, és folytatom az utamat előre fele, otthagyva őt magam mögött.
-Lala?- szólít meg miután már egy pár méterre eltávolodtam tőle.- Vigyázz magadra- teszi hozzá, majd sarkon fordul, meg sem várva, hogy válszoljak. Legszívesebben utána kiáltanám, hogy ez meg mi volt, vagy hogy nem teheti ezt velem, nem hagyhat itt így, de végül semmit sem mondok. Csak nézem, ahogy egyre messzebb kerül tőlem. A szívem a torkomban dobog, legszívesebben elsírnám magam. Miért történik ez velem? A mai nap egy új év kezdete. Valami jónak kellene következnie. Nem így kellett volna történnie ennek a búcsúnak.
Lassan ismét elindulok haza felé. A házunk már nincs messze, mégis távolinak tűnik, most, hogy egyedül kell megtennem az utat.
-Helló- köszönök, amikor belépek a bejárati ajtón. Abban a pillanatban, amikor meglátom anyát eszembe jut, hogy még csak egy üzenetet sem írtam neki, hogy minden rendben van velem. Biztosan aggódott már.
-Te jó ég, Bori! Nem fázol?- néz végig rajtam és a lenge öltözetemen, ugyanis a lábam elég nagy részét csak egy vékony harisnya takarja.- Hiszen te vacogsz- teszi hozzá halkan, majd rögtön elkezd terelni a fürdőszoba felé, hogy minél hamarabb egy meleg zuhanyt vehessek. Észre sem vettem idáig, hogy mennyire fázok. Azt hiszem teljesen máshol járt az eszem.
-Minden rendben?- kérdezi aggódva a bátyám, amikor leülök mellé a kanapéra a forró vizes fürdőm után.
-Persze- válaszolom gyorsan. Nem tudom mit mondhatnék egy ideje már fasírtban vagyunk. Vagyis, pontosan azóta feszült köztünk a levegő, hogy rajta kapott csókolózás közben Diegoval.
-Jó volt az estéd?- puhatolózik, miközben hagyja, hogy bebújjak a plédje alá.
-Hát nem olyan volt, mint vártam, de jól sikerült- magyarázom. Nem lenne jó, ha túl sok információt osztok meg vele. Nem akarom, hogy még ennél is jobban haragudjon rám.
-Bori, sajnálom- fordul hozzám végül, amivel teljesen meglep. A bátyámmal ugyanis a kék szemünkön kívül abban hasonlítunk a legjobban, hogy mind a ketten rettentően makacsok vagyunk. Csak ámulok és bámulok. Ő most tényleg bocsánatot kért tőlem?- Nem kellett volna ekkora ügyet csinálnom abból, hogy csókolózol valakivel, bár neked meg nyilvánvalóan nem kellett volna megcsókolnod őt.
-Hát persze- dünnyögöm. Szóval még mindig én vagyok a rossz.
-Oké, ne haragudj- veszi észre magát.- Csak azt akartam mondani, hogy jót akarok neked. Nem akarom, hogy bántódásod essen, vagy összetörjék a szívedet, mert a húgom vagy. És az biztos, ha közel kerülsz ehhez sráchoz, akkor nem úszod meg szárazon- mondja, majd végül kitárja a karját, hogy bújjak közelebb hozzá. Olyan ez, mintha egy béke ajánlat lenne, amit én egy egyszerű mosollyal boldogan el is fogadok. A gond csak az, amit inkább nem is említek neki, hogy ezzel a beszéddel egy kissé elkésett, hiszen már jócskán közel kerültem Diegohoz. Túl közel. Azt hiszem azután, ami tegnap este történt köztünk, a lényem egy része mindig is hozzá fog tartozni, bármi történjék is. Hiszen ő volt nekem az első.