Repülni és zuhanni (✓)

31.

-Beszélnünk kell- fordulok Dávidhoz ebéd közben. Egészen eddig egy szót sem szóltam, így most meglepetten néz rám.
-Oké, beszéljünk- válaszolja és elmosolyodik. A héten már többször is kérdezte, hogy mi bajom, és próbált felém közeledni, de én sosem hagytam neki. Már talán két hete, hogy egyetlen egyszer sem találkoztunk sulin kívül, ami még csak egy dolog, de az iskolában is a kötelező beszélgetés volt a legtöbb, amit tettünk, és ez nagyon bánt. Dávid egy jó ember. Ott volt mellettem akkor is, amikor mindenki rólam pletykált a bátyám és Diego verekedése miatt, és amikor csak kellett támogatott. Nála jobb emberrel még nem találkoztam. Őszinte, megértő és gondoskodó, de rá kellett jönnöm, hogy kettőnk kapcsolata nem fog működni. Azóta tudom ezt biztosan, mióta Diego megcsókolt.

-Nem itt- mondom, mire bólint, majd feláll. Gyorsan elköszön a többiektől és már megy is az ajtó irányába, én pedig utána. Itt a idő el kell mondanom neki, hogy számomra ő csak egy barát, de nem akarom megbántani. Nem akarom, hogy tudjon róla meg kellett csókolnom valaki mást is, ahhoz hogy rájöjjek számomra nem ő az igazi. Többet érdemelne ennél, azok után, hogy mennyire igyekezett a kegyeimbe férkőzni. A suli előtt várt minden nap, meglepett valami apró ajándékkal, aztán együtt sétáltunk végig a folyosón. Láttam, hogy a lányok mennyire irigyelnek miatta. Lehet, hogy Dávid nem valami népszerű, de a lelke mélyén mindenki egy ilyen rendes srácra vágyott, mint ő. Vele az ember könnyen el tudja képzelni a jövőjét, mert biztos támpontot nyújt, az én jövőmbe viszont nem illett bele.

-Szóval? Érzem, hogy valami nincs rendben. Elmondod, mi a baj?- áll meg a parkoló oldalában. Zöld szemében látszik a keserűség, aminek láttán legszívesebben meg sem szólalnék, mert nem akarok még több fájdalmat okozni neki, de tudom, hogy ki kell mondanom, amit érzek. Magam miatt. 

-Sajnálom, de ez nem fog menni- bököm ki, mire értetlenül felvonja a szemöldökét, pedig szerintem jól tudja, miről beszélek.- Azt akartam, hogy működjön. Tényleg. Szeretni akartalak, de nem megy- elcsuklik a hangom, ahogy kimondom ezeket a keserű szavakat. Hogyan magyarázhatnám el neki?- Imások veled lenni. Megnevettetsz, és felvidítasz, de ez nem szerelem. Szeretném, ha barátok lennénk, de én ennél többet nem tudok adni neked.

-De hát miért? Mit rontottam el?- kérdezi kétségbeesetten, mire óvatosan közelebb lépek hozzá, és gyengéden megölelem.

-Semmit. Egyszerűen még nem vagyok kész erre. Sajnálom- Már amikor kimondom tudom, hogy ez mennyire nem igaz. Nem az a gond, hogy nem vagyok elég érett egy kapcsolathoz, pedig ezt próbáltam elhitetni magammal is heteken keresztül. Azt mantráztam minden egyes alkalommal, amikor visszautasítottam a meghívást a házukba, az ott alvásokat, hogy csak időre van szükségem, de már rájöttem, hogy ez nem így van. Hazudok neki is, és hazudtam magamnak is, mert van olyan személy, akinek igenis kívántam a közeledését. Hirtelen bevillan a kép, ahogy ott állok az utcán. Hideg szél fúj oldalról, de ahogy Diego ajka hozzám ér, felmelegedik a testem. A keze ott volt a derekamon, és azt kívántam bárcsak ne lenne ott az a csomó ruha, amit a hűvös miatt aznap magamra vettem. Meg akartam tudni, hogyan érinti azokat a lányokat, akikkel együtt tölti az éjszakát, és utálom, hogy ez így van. Én nem ilyen lány vagyok. Hogy kelthet ez a srác ilyen érzéseket bennem? A fenébe, miért nem tudok Dávidra így gondolni? Akkor minden egyszerűbb lenne.- Mennem kell- mondom végül, és felemelem a fejem, ami eddig Dávid vállán pihent, hogy odébb húzódjak. Szinte egy magasak vagyunk, így egyenesen a szemébe tudok nézni, ahogy még egy lépést hátrálok.- Majd beszélünk.

-Ja. Vigyázz magadra!- kiáltja utánam, ahogy visszasétálok az iskola ajtajához. Anna már ott vár, és a lábával idegesen dobol. 

-Siess már!- mondja, mintha nem is tudná, épp most szakítottam a barátommal. Persze jobb is így. Én sem akarok beszélni róla. Csak tovább lépni. Élni az életem. Suliba járni, a tanulásra koncentrálni, ahogy eddig is, hogy bekerülhessek az egyetemre, ahova akarok. Legalább nem lesznek pasi gondjaim. Eggyel kevesebb dolog, ami elvonhatja a figyelmem. Mondjuk, ha Annát kérdezném erről, ő biztosan hozzám vágná, mennyire unalmas is az életem, ahogy már korábban is megtette.

-Jövök- forgatom a szememet. Talán tényleg nem ez volt a legjobb alkalom a szakításra, mert éppen a bátyám meccsére kellene már úton lennünk. Elvileg busszal megyünk, de először ki kell sétálni a pályaudvarig, ami nem egészen itt van.

-Van fuvarunk- mosolyodik el Anna olyan hirtelen, hogy szóhoz sem jutok. -Bence felajánlotta, hogy elvisz, mert utána el akar vinni valahova.

-Azta- Ez minden, amit mondani tudok. Úgy érzem kicsit lemaradtam, mivel utoljára, amikor Anna pasi ügyeiről beszéltünk, még nekem kellett felvilágosítanom róla, hogy talán nem Arnold a neki megfelelő személy, amit ő hevesen tagadott.

-Akarom tudni?- nevetem el magam keserűen. Tudom, hogy örülnöm kellene, mivel úgy tűnik megfogadta a tanácsomat és kiszállt egy mérgező kapcsolatból, de az a gond, hogy nem tudom, ez a mostani jobb lesz e annál.

-Az a lényeg, hogy most megúsztunk egy kényelmetlen buszozást, viszont utána nem tudok veled lenni, ne haragudj- mondja sajnálkozva.

-Hát jó- mondom beletörődött hangon. Végülis tényleg kellemesebb lesz így az utazás, de sajnálom, hogy Anna nem tart velünk. Évek óta bevett szokásunk volt, hogy együtt megyünk András meccseire utána pedig elmegyünk a legközelebbi McDonald's-ba és megeszünk egy fagyit. Ha nyert a bátyám, akkor ünneplés képen, ha  veszített, akkor búfelejtőnek. Nem is tudom, mikor volt az első alkalom, amikor ezt csináltuk, és arra sem emlékszem, miért kezdett el Anna velem András versenyeire járni, de valahogy ez lett a mi kis rituálénk. És én egyenesen imádom. Tél, vagy nyár, én mindig vevő vagyok egy kis fagyira, mégis csak különleges okkal fogyasztom, mint valami kincset, annak ellenére is, hogy majdnem minden nap fagylaltok árulok.  Azóta imádom ennyire, mióta nyolcadikos koromban a mamám egyszer azt mondta nekem, hogy ez gyógyír minden bajra. Emlékszem, hogy a félévi bizonyítványomban lett egy négyes, és nagyon szomorú voltam miatta, bár tudtam, hogy ha jól megírom a felvételit, így is felvesznek. Mégsem tudtam örülni. Egy négyes. A szüleim nagyon leszidtak, de a nagymamám csak elsétált velem a városba, vett nekem egy fagyit, és onnantól tudtam, hogy minden rendben lesz.  Azt mondta vannak dolgok, amiknek meg kell történniük. Néha nem úgy alakulnak az események, ahogy mi akarjuk, de a dolgok okkal vannak úgy, ahogy. Azt mondta higgyem el neki, és én elhittem.