Repülni és zuhanni (✓)

60.

Ez március utolsó hétvégéje, és mégis most először van olyan idő, amire azt mondom, hogy ez aztán tényleg jó. Napok óta erről beszélt a rádió, így alig vártam, hogy végre szombat legyen, főleg azért mert a szerdai napon Diego felvetette, hogy töltsük együtt ezt a napot. Azt mondta el akar vinni valahova, sőt, azt is hozzátette, hogy biciklivel jöjjek. Az utóbbi pár hónapban nagyon sokat változott, mégis azt kell mondanom, hogy amióta kiderült, hogy ugyanazt álmodjuk még másabbul viselkedik. Nem csodálom, persze. Nekem is nehéz volt feldolgozni ezt, talán nála is csak ennyiről van szó, hogy nem tudja hova tegye ezt a dolgot. Azt hiszem mindegyikünknek át kellett gondolnia, hogy miben hisz. Két teljesen különböző világból jöttünk, de úgy tűnik összeköt minket valami. Egy láthatatlan erő, talán mondjuk így.
Nem tudom, hogy mire számítsak, hova akar elvinni, és miért, de úgy érzem, egy kicsivel megint közelebb kerültem hozzá. Szóval most itt vagyok biciklivel és éppen Diegot követem egy olyan úton, ahol még sosem jártam. Születésem óta itt élek, ő pedig csupán néhány éve, mégis úgy tűnik, hogy jobban ismeri a környéket, mint én. Mondjuk tény, hogy én sosem merészkedtem a város ezen része felé, a szegényebb része felé. 

-Mindjárt ott vagyunk- mondja, majd lefordul előttem balra, az egyik háztömb sarkán. Amint én is elkanyarodok, észreveszem a határtalannak tűnő erdőt, ami éppen előttünk terül el. Nem is tudtam, hogy van ilyen a közelben.

-Hova mész?- kiáltok Diego után, aki úgy tűnik egyáltalán nem szándékozik megállni az erdő szélénél, de mintha meg sem hallaná a kérdésemet, csak teker tovább. Mígnem megáll azon a bizonyos helyen, ahova jöttünk. Amint észreveszem a kis tavat a fák között, rögtön tudom, hogy megérkeztünk. -Hihetetlen- csodálkozok. Ez a hely egyszerűen varázslatos. A levegő friss, és a fák ágain átszűrődik a napfény. Egyszerűen varázslatos.

-Mindig idejövök, ha el akarok tűnni egy kicsit- mondja Diego miközben letámasztja a bicikliét az egyik fánál.- Szeretek itt lenni, mert az otthonomra emlékeztet a víz látványa- magyarázza. Nem néz rám, és méterekkel előttem van, a hangja is távoli, mégis az, hogy az otthonáról mesél nekem az felbecsülhetetlen.- A vicces az egészben az, hogy nem is én találtam a helyre, hanem a hely talált rám. Csupán pár hete költöztünk ide, amikor eltévedtem. Itt kötöttem ki.

-Milyen volt az otthonod?- kérdezem kíváncsian. Egy kicsit reménykedem benne, hogy elég halkan mondtam ahhoz, hogy ne hallja meg, mert félek, hogy elrontom ezt a pillanatot. 

-Egy nagy házban éltünk a tenger partján. Volt egy medence is az udvarunkban, amit pálmafák vettek körül- meséli. Egy pár méterrel közelebb megyek hozzá. Nem akarom kiszakítani őt a gondoltai közül, de muszáj a közelébe férkőznöm. Meg akarom érinteni, átölelni, hogy tudja nincs egyedül, és hogy érezze, mennyire hálás vagyok, amiért megosztja mindezt velem. Már nem is tudom mióta várok erre a pillanatra.- Ott az év minden szakában meleg van. Tetszene neked- neveti el magát.

-Igen, biztosan- nevetek fel én is. Boldog vagyok, nagyon boldog, ugyanakkor rettentően ideges is. Nem értem miért teszi ezt. Miért épp most? Annyira szeretném megérteni mi jár Diego fejében. Hónapokig kerülgettük egymást, hónapokig hajszolta, hogy nem engedhet be az életébe, mert nem biztonságos, és ez történt azután is miután összejöttünk. Mi változott? Azt akarom, hogy végre elmondjon mindent, és egyáltalán nem érdekel mennyi mocskos dologra derül fény, mert oda vagyok érte, és ezen nem változtathat semmi. Neki és nekem együtt kell lennünk, tudom. Bárki bármit mond, ő az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, csak éppenséggel egy nagyon összetett személyiség, ezért nem értik őt mások. 

-Azt mondtam neked egyszer, hogy a szívedet kell követned, mert ha nem követed, akkor sosem leszel igazán boldog. De őszinte leszek veled. Képmutató vagyok, mert én sem a saját utamat járom.

-Semmi baj- válaszolom miközben még közelebb lépek. Óvatosan megérintem a hátát. Arra várok, hogy megfordul és végre a szemembe néz, de nem teszi. Csak áll, és bámulja tovább a vizet, a gondolatai talán egy tejesen másik világban járnak.

-Én igazából még senkinek sem mondtam el, de utálom magamat azért, aki vagyok.

-Pedig nincs miért- ölelem át finoman. Az alapján, amit Szabi mondott tudom, hogy egyáltalán nem egyszerű a helyzet, amiben Diego van. Annyira szeretnék segíteni neki, hogy megértse ő egy csodálatos ember, és előtte áll egy egész élet tele lehetőségekkel.

-Ki akarok szállni ebből az üzletből, amibe az apám kényszerített bele, de nem tudom hogyan tehetném anélkül, hogy bárkinek bántódása essen- magyarázza, majd végre megfordul, hogy szemtől szembe kerüljünk egymással. Még sosem láttam őt sírni. Nem az a fajta srác. Ő mindig erős, vagy legalábbis ezt mutatja a külvilág felé, most mégis úgy tűnik, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.- Meg akarok változni érted- mondja. Szinte még a lélegzetem is elakad, ahogy kiejti ezeket a szavakat, mert mindez azt jelenti, hogy ő is érzi azt a megmagyarázhatatlan köteléket, ami kettőnk között van. El sem hiszem, hogy ez történik. Itt állok Diegoval szemben és az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy mennyire szerencsés vagyok. Vannak emberek, akik egy egész életen át keresik az igazat, és mégsem találják meg soha. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy megtaláltuk a számunkra tökéletes párt? Honnan tudjuk, hogy már nincs értelme tovább keresni? Az a helyzet, hogy szerintem megérzi az ember, ha valaki olyannal találkozik, aki tökéletes a számára. És nekem ő tökéletes.

-Én hiszek benned- mondom, miközben mélyen belebámulok barna szemeibe, melyekben itt- ott arany pöttyök úsznak.- Meg tudod csinálni, bármi is akadályoz abban, hogy szabad legyél.

-Szabadság- nevet fel keserűen, mintha valami teljesen értelmetlen dolgot mondtam volna. Lehet, hogy tényleg rosszul fogalmaztam. Együtt csináljuk meg, hogy együtt lehessünk szabadok, mert én hiszek ebben. És nem érdekel mások mit mondanak, nem érdekel, hogy a szüleim naivnak tartanak, és egy gyereknek, aki túl sokat álmodozik. Az igazság az, hogy szerintem a felnőtté válás igazából pont azt jelenti, hogy rájövünk nem azok vagyunk, akinek születtünk, hanem akivé válni akarunk.

-Te hiszel a sorsban?- kérdezem kíváncsian. 

-Azt hiszem igen, bár kétlem, hogy ugyanazon okból, mint te- válaszolja. Egy pillanatra beharapja a szája sarkát, amitől teljesen kikészülök. Annyira aranyos, ahogy keresi a szavakat. -Hiszek a sorsban, mert hinnem kell benne, akárcsak abban is, hogy van Isten valahol. Mindenkinek hinnie kell valamiben. Tudod,ha nem hinnék ezekben a dolgokban, az azt jelentené, hogy minden, amit elcsesztem az életben, minden hibám és minden rossz döntésem az csak és kizárólag az én felelősségem, és nem vezetett sehova. És ennek a gondolatát nem tudnám elviselni. Mert ez azt jelentené, hogy az egész életem értelmetlen. 

-Hihetetlen vagy- nevetek fel kényszeredetten. Ugyan én is hiszek a sorsban, de még sosem gondoltam erre a megközelítésre. -Engem egyszerűen csak arra tanítottak, hogy ezek a dolgok léteznek. De tudod mit! Te és én vagyunk a bizonyíték arra, hogy ez valóban így van.

-Anyám is pont ezt mondta nem is olyan régen- mosolyodik el. Az arca most sokkal kisimultabb, mint néhány perccel ezelőtt. Szinte vidámnak tűnik.- Nem lenne kedved találkozni az édesanyámmal? Biztos vagyok benne, hogy kedvelnétek egymást.