Repülni és zuhanni (✓)

18.

A zsákot üröm már legalább fél órája. A teremben már rég nincs senki, az edzésnek is vége.
-Digo! Digo!- egy kéz megfogja a vállamat és automatikusan ütök, ahogy megforduljon.- Hagyd már abba!- kiabál Dominik és csak ekkor jövök rá, mit is tettem.
-Dominik, haver! Én úgy sajnálom- barátom egy laza mozdulattal letörli a vért a szájából, majd megpaskolja a kesztyűm és egy halvány mosoly mellett így szól.
-Mi amigo, mi van veled?- utánozza a hangomat, ahogy felteszi az általam sokszor használt kérdést. Túl jól ismer. Mindig ezt mondom neki, ha látom rajta, hogy valami baj van, és most ő is ugyanúgy aggódik értem.
-Én... Nem tudom- vallom be és tudom, hogy a tekintetemből, olyan kétségbeesés tükröződik, mint még soha.
-Gyere, tedd le a kesztyűt és igyunk meg valamit! Közben megbeszéljük- javasolja. Egy percig csak állok ott némán, és egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy hátat fordítanak neki és addig edzek a teremben amíg már alig kapok levegőt, de végül csak bólintott és az öltöző felé veszem az irányt.

Egy órával később a szokásos helyükön ülünk nem messze a kolesztól. Olcsó hely, így a sör sem a legjobb, de pár feles után már amúgy is mindegy. Dominik épp a telefonomon lévő üzeneteket tanulmányozza, amit elé raktam. Szemöldöke időnként magas ívben felszalad. Végül felveszi a póker arcát és a legnagyobb komolysággal fordul hozzám.
-Szerintem neked az a bajod, hogy találtál egy lányt, aki ellen tud állni a csábításodnak.
-Nem erről van szó- jelentem ki, mivel biztosan nem fogom beismerni, hogy igaza van.
-Oké. Megkúrtad már?- kérdi.
-Nem- nevetem el magam a gondolatra, hiszem már pontosan tudom, hova akar kilyukadni.
-És adnád?
-Adnám- válaszolok.
-Na erről van szó. Nem volt még nő, aki ellenállt neked, és ez most zavar.
-De a flörtölésben benne volt. Lehet, hogy másban is benne lenne- utalok vissza az előbb mutatott beszélgetésünkre, amelyet instagrammon váltottunk.
-Aztán láttad, hogy valaki mással randizik- mutat rá a lényegre Dominik és nagyot kortyol a korsójából.
-Carajo!- mondom idegesen.- Igazad van!
-Persze, hogy igazam van- csap egyet Dominik az asztalra.- Bár őszintén szólva, nem tudom, mit mondtál.
-A francba!- mondom, majd értetlen arckifejezését látva hozzáteszem: - Ezt jelenti. Carajo, azaz a francba.
-Okés- nevet fel, majd hirtelen komolyra vált.- Most már jobban vagy?
-Azt hiszem jót tett a sör- kacsintok rá.- De még át kell gondolnom ezt.
-Haver, nem értem, mit kell ezen gondolkodni. Hagyd a fenébe és kész- dől hátra lazán a székén. Egy darabig nem szólok semmit, szinte már kínossá válik a csönd, mire válaszolok.
-Azt fogom tenni.

***

Valami hülye oldalon olvastam egyszer, hogy az élet két dolognak az egyensúlya: elengedni és kitartani, amivel egyet kell értenem. A gond csak az, hogy senki nem közli velünk, hogy mikor melyiket tegyük. Sőt vannak bizonyos esetek, amikor minden ellenünk dolgozik. B*assza meg, mintha maga Isten akarna üzenni! Csak nem tudom mit... Bármerre megyek belebotlok ebbe a lányba, pedig rettentően el kellene kerülnöm őt...

Vasárnap van, éppen az ágyamon fekszem, és a tévét bámulom, amikor felcsörren a telefonom. A messenger ismerős hangja magára vonja a figyelmemet.
Dominik: Hol vagy? Buli ma este?
Én: Reggel edzés.
Dominik: És?
Én: Nem.
Dominik: Na
Ekkor újabb értesítés ugrik fel, ami az azonnali végét jelenti az előző csetelésemnek. Az instagram ikonjára kattintok.
borbálala: Szia. Hogy vagy?
A fenébe is! Pontosan tudom, hogy a józan eszemre kellene hallgatnom és nem válaszolni, de legszívesebben megírnám neki, hogy már túl rég láttam a csinos kis seggét, és szívesen...
Én: Jól -ezután a válasz azonnal érkezik.
borbálala: És mizu?
Én: Mi van, Lala, unatkozol? -az alkalmazás kijelzi, hogy ír, de aztán abbamarad a gépelés. Nem ír vissza, ami azt jelenti, hogy tényleg elég flegma voltam.
borbálala: Lala?
Én: Mint borbáLALA
borbálala: Aha. Minden OK?
Apám! Azt hiszem nem akarja venni a lapot! Hagynom kéne, ahogy Dominik mondta. Így lesz a legjobb. Annyi nő van még. Annyian vannak, akiket megkaphatok! -Talán fel is kéne hívnom valakit, aki elfeledteti ezt az egészet velem.- Kilépek a beszélgetésből, anélkül, hogy visszaírnék, de le is teszem utána a telefonomat. Most nincs kedvem senkihez. Összeszedem a cuccaim, és úgy döntök, hogy meglátogatom anyámat. Biztosan örülni fog nekem, bár most nem miatt megyek oda. Van nála valami, ami kell nekem.

A lakásból, ahogy benyitok, szokás szerint árad a piaszag.
-Anyu?- beljebb megyek és meghallom a halk zokogást.- Anyu?-ismétlem és a hang után megyek.
-Diego, te vagy az?- a hálószobában fekszik az ágyon és szorosan magához szorítja a párnát, amit még a húgomtól kapott egyszer születésnapjára. Vékonyka kezei szinte görcsösen köré vannak fonódva. Ahogy meglát egyik kezével elengedi a tárgyat,majd felém nyúl. Így közelebbről még jobban látszanak a csontok a kézfején, melyeket csak vékonyan fed a bőr.
-Qué pasa?-(Mi a baj?) lassan közeledek hozzá, és én is odatelepszem az ágyra.
-Hát már nem is emlékszel rá, hogy ma van Martina születésnapja?- Hogy ne emlékeznék rá? Hihetetlen, hogy ezt kérdezi tőlem,de ezt természetesen nem közlöm vele. Kettőnk közül én vagyok az a jobban félt ettől a naptól. Mióta itt vagyunk próbálok nem tudomást venni a húgom hiányáról, de ezen a napon ezt nem tehetem meg. Pontosan tudom, hogy az éjjel,amikor a futár leadja nekem apám bizniszének a termékét egy apró boríték is lesz mellette, melyben benne lesz egy fotó Martináról. Ezt azért teszi oda, hogy emlékeztessen rá, miért is kell neki dolgoznom. Egy figyelmeztetés, hogy van mit veszítenem. Azonban ha szerencsém van, egy levél is lehet a borítékban személyesen a húgomtól. Néha, ha jó kedve van apámnak, megengedi, hogy Martina kommunikáljon velünk. Próbálja fenntartani a látszatot, hogy ő is egy teljes életet él,bár mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha ez így lenne, akkor választhatott volna, hogy elköltözik e velem és anyával.
-Tudom, mama, tudom, de kérlek most nyugodj meg- tudom,hogy neki nem megy úgy a tagadás, mint nekem. Én szinte már tökéletesre fejlesztettem a képességet annak, hogy úgy teszek,mintha minden rendben. Egy burkot vontam magam köré, hogy ne árthasson nekem semmi. Egy burkot, ami mögé nem engedem be az embereket, mert ha megteszem, tudom, hogy vagy én vagy ők, de valaki megsérül a végén.
-Miért jöttél ide ma?- eszmél fel egy pillanatra a zokogásból.
-Játszani akartam- vallom be.
-Tényleg?- csillan fel a szeme.-Olyan régen nem tetted már.
-Tudom- túrok bele a hajamba idegesen.- Hol van?
-A nappaliban. A sarokban- mosolyodik el, én pedig viszonozom a gesztust. Felsegítem őt az ágyról, és együtt megyünk ki a szobából. Jobban örültem volna, ha egyedül lehetek, de tudom, hogy anyunak most szüksége van arra, hogy halljon. A gitárom pontosan ott van, ahol anya mondta. Gyönyörű fekete, és pontosan olyan makulátlan, mint a legutolsó alkalommal, amikor használtam. Mindig is nagyon vigyáztam rá. Ez az én kincsem. Az utóbbi időben még csak rá sem akartam nézni, mert arra emlékeztetett,amit hátrahagytunk, és ezért is kértem meg anyámat, hogy vigyázzon rá. Most viszont szükségem van rá. Szükségem van egy világra, ahová elmenekülhetek a valóságból.

Recuérdame, si en tu mente vivo estoy
Recuérdame, mis sueños yo te doy
Te llevo en mi corazón y te acompañaré
Unidos en nuestra canción, contigo ahí estaré

Recuérdame, si sola crees estar
Recuérdame, y mi cantar te irá a abrazar
Aún en la distancia nunca vayas a olvidar, que yo contigo siempre voy

(Emlékezz rám, ha az elmédben élek
Emlékezz rám, az álmaimra amiket adok
A szívemben hordozlak, és kísérlek téged
Egy dalban egyesülünk, veled ott leszek

Emlékezz rám, ha azt gondolod egyedül vagy
Emlékezz rám, és az énekem körülölel
Még a távolságban sem fogod elfelejteni a tényt, hogy mindig veled leszek)

Miközben pengetem a gitárt látom, hogy legördül még néhány könnycsepp anyám arcán, de egy halvány mosoly kíséretében már ő is velem énekel.)