Repülni és zuhanni (✓)

12.

Azon a héten már mindenki lázban égett. A napok tulajdonképpen úgy elszaladtak, hogy észre sem vettük. Bár nem volt kimondva, de egyértelmű volt, hogy már senki nem tanul. A lányok egymásnak mutogatták a ruháik képét, a fiúk azokról a bárokról beszéltek, ahova a bál előtt inni mennek. És mit csináltam én? Ha belegondolok, akkor igazából semmi fontosat. Csak tanultam, dolgoztam és edzeni jártam, ami valamit segített az alakomon, így könnyebben megtaláltam a megfelelő ruhát a bálra,de ezen kívül semmit. Na jó! Néha ábrándoztam is, talán kicsit többet a kelleténél, ha őszinte akarok lenni. Ahogy telt az idő egyre több oldal telt meg a naplómban, és egy idő után észrevettem, hogy túl sok bejegyzés szól fekete, csillogó szempárokról. Sőt, ami azt illeti újabban tele lett sárkányokkal a rajzfüzetem is. Nem mintha olyan nagy fantasy rajongó lennék, de nem tudtam megállni, hogy ne vessem újra meg újra papírra ezt az állatot, amelyet Diego bordáin láttam. Rettentően haragudtam rá aznap, de nem kerülte el a figyelmemet meztelen felsőteste, amely tökéletesen ki volt dolgozva. Te jó ég! Be kellene tiltani, hogy valaki ilyen jól nézzen ki! Még a fehérnemű reklámokban lévő modelleknek sincs ilyen teste! Vajon mennyire nőne meg az eladás, ha ő reklámozná a Calvin Klein alsóneműket? A fenébe is!- csitítgatom magamat, mert megint túl messzire kószáltak a gondolataim. Miért képzelek el egyáltalán bármilyen fiút is alsónadrágban? Sosem volt barátom, és nem is éreztem rá késztetést. Tökéletesen megvoltam egyedül. A sok tanulás mellett nem volt időm arra, hogy pasikkal foglalkozzak még akkor sem, amikor elkezdtek közeledni hozzám. András haverjai közül, ugyanis volt, aki bepróbálkozott. Persze mindig hamar véget ért a dolog, mert én udvariasan visszautasítottam őket.

Azonban most! Rettentően megrémít a tudat, hogy mennyire meg akartam érinteni azt a sárkányt Diego bordáin. Végig futtatni az ujjaimat a szárnyán, ami a fiú egész oldalát beterítette. Meg akartam nézni, hogy hol van vége a mintának, és hogy van e máshol is tetoválás a testén... azon a tökéletes testén... Annyira illett hozzá az a tetoválás. Csak még vadabbá tette őt, amitől hirtelen kíváncsi lettem, vajon hogyan bánik a lányokkal, akiket közel enged magához. Vajon mindig olyan arrogáns, mint velem, vagy van jobb oldala is?

Egyszerűen túl sok kérdést vetett fel csupán a megjelenése is. Miért hord mindig feketét? Nem mintha nem úgy állna rajta, mint egy görög istenen, de még sosem láttam más színt viselni. Miért olyan távolság tartó, és a legfontosabb kérdés az, hogy miért élvezem, amikor a közelemben van?

-Bori, figyelsz rám?- töri meg az álmodozásomat Anna.

-Bocsi, elkalandoztam.

-Azt látom- forgatja a szemét. Persze tudom, hogy nem haragszik rám, pedig igaza lenne. Megígértem neki, hogy segítek felrakni a lampionokat, és eddig semmit nem csináltam.- Azt kérdeztem, hogy segítenél e Nikinek, mert nem találja a konfettiket.

-Persze- vágom rá, és az ajtóhoz sietek Niki mellé, aki már vár rám.

-Sajnálom, de az egész szertárt feltúrtam, így sincs meg- magyarázkodik.

-Semmi gond. Szerintem az egyik vödörben van, azért nem találtad- nyugtatom meg, és amikor odaérünk rögtön a kezébe is nyomom a tekercseket. 

-Köszi- sóhajt fel. 

-Izgulsz?- kérdezem, bár a válasz egyértelmű.

-Rettentően- böki ki, és elkezd babrálni szoknyája szélével idegességében. Amikor visszaérünk egy óvatos mosoly keretében átnyújtja Annának a szalagokat, végül ismét rám néz. Tekintetében kétségbeesés tükröződik.- Neked is van párod, ugye?

-Igen. Dávid kérte, hogy menjek vele...- válaszolom őszintén, bár azt nem teszem hozzá, mennyire nincs kedvem az egészhez. Legszívesebben megmondanám Nikinek,hogy ha amiatt aggódik, hogy egyedül marad, akkor majd én táncolok vele, mert nem akarom bonyolítani a dolgokat Dáviddal, de nem tehetem meg, mert már elígérkeztem. Nem volt szívem megmondani Dávidnak, hogy azt szeretném, ha csak barátok lennénk, és abba nekem nem fér bele, hogy vele menjek a bálra, így csak annyit kértem tőle, hogy kicsit lassítsunk le. Ez volt az össz, ami tőlem tellett. 

-Hát ez az! Te Dáviddal jössz, Anna Arnolddal, én meg Tomival, és ez szerintem nagyon nem jó- nevet fel keserűen. Teljesen meg tudom érteni. Én sem szívesen jönnék a bátyámmal, annak ellenére, hogy még pár évvel ezelőtt is mindenhova együtt mentünk, hiszen csak egy év a korkülönbség közöttünk.

-Várj! Azt mondtad Anna Arnolddal jön?- kérdezem, mikor rájövök, mit is mondott az előbb.

-Igen. Nem emlékszel, hogy meghívta?

-De, de igen- bólogatok.- Csak azt hittem, hogy mégsem, hiszen azóta, hogy a bulin együtt voltak nem is beszéltek. Pontosabban alig.

-Ez érdekes- gondolkodik el Niki is.- Nekem ma délelőtt mondta Anna, hogy vele jön, sőt utána nála is alszik.

-Tényleg?- kerekedik el a szemem.- Anna!- rohanok oda a barátnőmhöz, aki még mindig egy létra tetején áll. - Beavatnál, mi a programod ma estére?- fonom keresztbe a karomat magam előtt. Ez egyszerűen nem hiszem el! Hogy mehetett bele ebbe? Biztos vagyok benne, hogy tudja mi lesz, ha Arnolddal kettesben maradnak egész este. Direkt csinálja ezt?

-Tudtam, hogy így fogsz reagálni- mászik le az állványról, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.

-Mármint tudtad, hogy kurválkodásnak fogom tartani, amit csinálsz, és ezért nem szóltál?- esek neki. Utálom ezt csinálni. Annyira szeretem Annát, de nem tudom mikor lett abból a merész csajból, akit már évek óta ismerek egy ribanc. Most pontosan azt csinálja, mint azok a lányok, akiket tavaly még kigúnyoltunk. Lohol egy srác után, aki szarik rá. Ez az igazság.

-Ezt nem mondod komolyan- tárja szét a karját.- Tudom, hogy azért vagy ilyen, mert nem értesz.

-Úgy érted, hogy nem vágom miért teszed szét a lábad valakinek, aki nyilvánvalóan nem akar többet tőled?- kiabálom, de azonnal meg is bánom, amint kimondom. Anna megsemmisülve rogy  a földre.

-Igazad van- szipogja.- De tudod, én remélem, hogy lesz- emeli rám könnyes tekintetét. Egy darabig csak hallgatunk, végül Anna áll fel, hogy folytassa a munkát.

-Akkor délután nálatok találkozunk, Bori?- tereli el a témát Niki, de én mit sem törődök vele. Egyre csak az jár a fejemben, hogy még sosem láttam Annát sírni. Valami nincs rendben vele, és ennek régen fel kellett volna tűnnie. Aztán észreveszem a halvány csíkokat a csuklóján.

-Anna, mi van veled?- szegezem neki a kérdést a leglágyabb hangon, amit megtudok ütni. Most már mindjárt másabbul látom a dolgokat.

-Nem akarok most erről beszélni- hadarja, mikor rájön, hogy egyenesen a csuklóján lévő vágásokat bámulom. Óvatosan lehúzza a pólója ujját, hogy ne látszódjon semmi, majd mintha mi sem történt volna rám mosolyog.- Akkor hétkor nálatok készülődünk, igaz? Annyira várom már az estét!