Repülni és zuhanni (✓)

34.

András a földhöz vágja a kesztyűjét, amit a kezében tartott, és a karomnál fogva megragad. Egy gyors mozdulattal talpra állít és a lehető legtávolabb rángat Diegotól.

-Nem fér a fejembe, Bori! Egyszerűen hihetetlen vagy!- ordibálja. A szemében a csalódottság jeleit vélem felfedezni, amitől hirtelen rettentően dühös leszek.

-Bocs, de nem kell a kioktatásod- mondom neki, mire teljesen ledöbben, és csak még mérgesebben néz rám. A feje ide- oda cikázik köztem és Diego között, aki a padon ülve figyeli a jelenetet.

-András, én nem akarok balhét- kezdi miközben feláll. Egy pillanatra felém sandít, és mintha azt üzenné vele, hogy én megmondtam, hogy el kellett volna menned. Egy kissé bűntudatom támad, mert nem akarom, hogy megint egymásnak essenek. Ez az én döntésem volt. Én akartam ezt. Diego figyelmeztetett, de én mellette akartam lenni, akárcsak most. Nem érdekel, mit mondott a bátyám. Nem érdekel mások véleménye- ezt mondtam Diegonak is, és most vállalnom kell a tetteim következményét.

A két fiú közé állok, ezzel kitakarva a bátyám elől a fiút, akit ő gyűlöl, én pedig egyre jobban és jobban kedvelek.

-Bori, menj ki innen! Most!- kiabálja, de én meg sem mozdulok. Ökölbe szorítja a kezét, és úgy tűnik nehezen uralkodik magán, de én akkor sem tántorodom vissza. Most nem. 

-Bori- szólal meg Diego, mire én gyorsan megpördülök, hogy ránézzek.- Kérlek.

Szinte könyörög nekem, ahogy ezeket a szavakat mondja. Ismét felfedezem a szemében a fájdalmat, amelyet már oly sokszor láttam benne. Meg akarom csókolni, hogy újra a szenvedélyt lássam benne. 

 Bólintok, de még mielőtt távoznék, odalépek Diegohoz, és szorosan átölelem, annak ellenére, hogy ezúttal nem viszonozza, valamint biztos vagyok benne, hogy Andrást csak még jobban felidegesítem vele. De nem érdekel. Az évek során mindent megtettem, amit a családom elvárt tőlem. Én voltam a jó tanuló. Azt csináltam, amit anyáék mondtak, de azt már nem fogom hagyni, hogy a bátyám beleszóljon a szerelmi életembe. Itt a határ. Ez az, amibe mát nem avatkozhat bele senki. Nem engedem.

-Odakint várlak- szólok Andráshoz és sietve távozok az ajtón. Nagyon félek, attól, ami most jön, hogy mi történhet odabent, de nincs időm ezen gondolkodni, mert amint kilépek Anna a nyakamba ugrik.

-Már mindenhol kerestelek- mondja, és odébb húz az öltözőtől, így nem érthetem miről van szó, csupán a kiabálást hallom, ahogy távolodunk.- Nem láttad a bátyádat sem. Elég sokáig voltál a mosdóban- jegyzi meg, ugyanis, amikor Diegot kiütötték azzal az indokkal távoztam a nézők közül, hogy wc-re kell mennem. Persze Anna elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, ez csak egy kifogás volt, de szerencsére egyenlőre nem kérdez rá.

-Aha- erősítem meg a hazugságomat.- De miután végeztem belefutottam Andrásba. Szerintem mindjárt megyünk- Legalábbis remélem- teszem hozzá magamban, és ismét a csukott férfi öltöző ajtaja felé sandítok. Hol van már? Istenem, mit tettem? Tuti, hogy szétverik egymást.

-Figyu, ha már itt tartunk. Én és Bence most már mennénk. Ugye nem gond?

Eleinte sajnáltam, hogy ők ketten lelépnek, mivel így nem tudjuk az évek óta tartó rituálénkat betartani Annával, de most nagyon örülök, hogy távozik. Normál esetben talán még azt is hozzá vágnám, hogy vigyázzon magára, és ne csináljon semmi hülyeséget, mint ahogy általában, de jelenleg csak szorosan megölelem és már megy is. 

Odasomfordálok, az ajtóhoz, hogy halljak valamit, bármit, de mikor odaérek András már jön is ki rajta. Feldúlt. Nagyon. A keze ökölbe van szorítva, és mintha vér is lenne. Ez nem lehet igaz! El akarok osonni mellette, hogy megnézzem Diegoval minden rendben van- e, de amint a testvérem mellé lépek, ő megfog és egyenesen a parkoló felé tol.