Repülni és zuhanni (✓)

61.

Kedves Olvasóim!
Szeretnék tőletek elnézést kérni amiért ilyen sokáig nem tettem fel újabb részt. Bár még sosem meséltem magamról, most szeretném megosztani veletek miért is tűntem el az elmúlt hetekben. Élsportoló vagyok és egy elég komoly versenyen vettem részt nem is olyan régen, valamint idén érettségiztem, úgyhogy az utóbbi időben elég elfoglalt voltam, ezért nem került ki új rész. De ne aggódjatok, mert a történet folytatódik és ígérem ezentúl ismét rendszeresen rakok ki új fejezeteket☺️
Valamint el szerettem volna mondani, hogy hamarosan az utolsó 10 fejezethez érünk, úgyhogy ha ti is annyira izgatottan várjátok ennek a történetnek a befejezését, mint én, akkor kérlek hagyjatok magatok után valami nyomot.😉
További jó olvasást!

-Merre jártál?- kérdezi András, amint belépek a szobámba. Ő már ott ül az ágyon. Itt kuksolt a sötétben és engem várt?

-Jó ég, megijesztettél!

-Hol voltál, azt kérdeztem- faggatózik, ami őszintén szólva rettentően idegessé tesz. Természetesen nem mondtam el anyáéknak, hogy hova megyek. Azt mondtam leltárazni segítek Lillának, utána pedig nála vacsorázunk. Ők nem kérdezősködtek, de úgy tűnik akad valaki a családban, aki mégsem hitte el a mesémet.

-Lillánál- vonom meg a vállamat. Próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de sosem voltam jó a hazudozásban. Mondjuk soha nem is volt rá szükségem. Mindig őszinte voltam a szüleimmel, sőt egészen idáig úgy gondoltam, hogy nagyon jó velük a viszonyom, de egy idő után rájöttem, hogy tévedtem. Hiszen csak addig volt jó a kapcsolatom velük, amíg nem lett saját véleményem és nem nyilvánítottam ki a gondolataimat. Milyen különös dolog ez. Az ember azt hinné, ha valakinek felnő a gyereke és végre megtalálja az egyéniségét, a hova tartozását, akkor a szülők ennek örülni fognak. Miért is ne tennék? Hiszen ez azt bizonyítja, hogy jó munkát végeztek, és a gyerek, akit felneveltek meg fogja találni a helyét a világban. A mi családunkban talán ott bukott meg ez az elmélet, hogy én egy teljesen más életet képzeltem el magamnak, mint amilyet a családom szánt nekem.

-Ne hazudj nekem!- vágja rá András, majd gyorsan felpattan az ágyamról és becsukja a szobám ajtaját. A hangját is lejjebb veszi, mintha nem akarná, hogy bárki más hallja, amit mondani fog.- Elmentem a cukrászdába, beszéltem Lillával, és baromira nem tudta, hogy miről van szó.

-Te leellenőriztél engem?- fakadok ki.

-Igen, és úgy tűnik, hogy szükség is van rá!- suttogja András. A szemében ismét dühöt látok, ismét. De nem értem őt? Mégis mit mondhattam volna? Ha elmondom az igazat, akkor ki sem tehettem volna a lábamat ebből a házból! Utálom ezt, egyszerűen utálom! Itt senki nem akar engem meg hallgatni. Még csak esélyt sem adnak annak, hogy megismerjék Diegot, vagy hogy megbeszéljük én hova akarnék tovább tanulni, hogy mit akarok csinálni szabad időmben, és valójában mire akarom költeni a pénzt, amit a cukrászdában keresek.

-Ne tegyél úgy, mintha érdekelnélek!- vágok vissza. Andris most úgy viselkedik, mintha az apám lenne. Látom rajta, hogy mennyire elítél, és ráadásul biztos vagyok benne, hogy most jön az a rész, amikor kioktat.

-Pedig igenis érdekelsz, mert pontosan most cseszed el az életedet. Gondolkoztál már a jövődön, Bori; azon, hogy mit akarsz csinálni majd pár év múlva? Nem rég kijelenteted, hogy nem akarsz gazdasági egyetemre menni, de akkor mihez fogsz kezdeni? Talán csak nem egy szép nagy házat képzelsz el a kis szerelmeddel?

-Hagyd abba!- szólok rá. Rettentően idegesít ez a gúnyos hangnem, az, ahogy leszólja az álmaimat.- Művészeti szakra akarok menni, oké? Képeket fogok festeni és eladom őket. Talán még fotózok is.

-Persze- nevet fel megvetően.- Nagyon naiv vagy drága húgom, de rendben, tegyük fel, hogy ebből meg fogsz élni. És mi lesz a barátoddal? Ha elmész főiskolára itt kell hagynod őt, és biztos vagyok benne, hogy nem fog rád várni.

-Elég- emelem fel ismét a hangomat. Tudom hova akar kilyukadni. Rá akar mutatni, hogy a kapcsolatomnak Diegoval nincs jövője, így aztán jobb lenne, ha már most véget érne, de ez nem fog megtörténni. Szeretjük egymást, és ez számomra fontosabb, mint bármi más. Minden egyéb majd kialakul idővel, de valaki mást találni az Ő helyére az lehetelne lenne. Márpedig az élet fikarcnyit sem ér, ha nem tudom megosztani egy olyan személlyel, akit teljes szívemből szeretek és ő viszont szeret engem.

-Egy idő után meg fog ám unni téged, te meg azon kapod majd magad, hogy kidobtál egy csomó évet az életedből, azoknak az eszméknek az üldözésével, amikre ő buzdított téged, de mind hiába volt.

-Ez nem igaz. Azért sem mert ő nem buzdít semmire- válaszolom Andrásnak. Egyre inkább nehezemre esik, hogy kordában tartsam a hangomat. Legszívesebben kiabálnék. Sőt ordítanék, hogy végre meglássa a családom, hogy itt vagyok, és ez én vagyok. Senki nem változtatott meg, senki nem befolyásolt, csak rájöttem, hogy én más utakon akarok járni. Én többet szeretnék egy jó, de átlagos életnél. Nem mondom, hogy ez rossz, hiszen a családomnak van pénze, saját tévém van, márkás ruhákban járok, és minden évben elmegyünk valahova nyaralni, ami sokaknak nem adatik meg, de nekem ez nem elég. Bármennyire is tartják magukat a szüleim és próbálnak meggyőzni arról, hogy ők boldogok, én látom rajtuk, hogy nem azok. Hiányzik a változatosság az életükből, a móka és a meglepetések. Minden nap ugyanazt csinálják, és az évek alatt talán már azt is elhitették önmagukkal, hogy ők egyáltalán nem is hivatottak többre. Beletörődtek, hogy  van egy főnökük, akinek meg kell felelniük, hogy a szabadságuk száma korlátozott, és legfőképpen az bánt velük kapcsolatban, hogy már rég lemondtak az álmaikról. Szóval, ha az tesz naivvá, hogy álmodozó vagyok,akkor rendben, tényleg naiv vagyok, de én nem akarok beállni a sorba. Én nem akarok átlagos lenni.

-Tudod mennyi mindent kihagysz, ha vele maradsz? Higgy nekem, ezt még meg fogod bánni- magyarázza András.

-Ez hülyeség- vágok vissza. Egyáltalán nincs igaza, hiszen amióta együtt vagyunk sokkal többet éltem, mint korábban. Az helyzet, hogy Ő előtte csupán csak léteztem, és ez a fájdalmas igazság. Mert mielőtt megismerkedtünk csak tanultam, esetleg dolgoztam. Mindig arra gondoltam majd egyszer én is elmegyek szórakozni, majd egyszer nekem is lesz sok barátom. Mindig a pénteket vártam, mert arra gondoltam, hogy na most, ez lesz az a hétvége, amikor végre elkezdek élni, és valami olyanban veszek részt, ami maradandó emléket okoz. De aztán mindig eljött a hétfő, és én várhattam újra a pénteket. Viszont miután ő belépett az életembe, minden megváltozott. Már nem csak a hét végét vártam, hanem minden reggelt, mert tudtam, hogy minden egyes nappal egy új esélyt kapok arra, hogy láthassam őt. Megtaláltam a szépséget egy egyszerű napfelkeltében, és rájöttem, hogy néha azok az emberek a legmagányosabbak, akiknek látszólag a legtöbb barátjuk van. Szóval ezek után kérdem én, mégis miből maradnék ki, ha együtt maradunk? Mert véleményem szerint csak még több és jobb dologban lehet részem.

-Oké, Bori, higgy, amit akarsz. Nem érdekel- forgatja a szemét a bátyám.- Jó fej leszek és ezúttal nem árullak be anyáéknak sem. De ha rossz vége lesz a dolognak kettőtök között, ne gyere hozzám sírni, mert én figyelmeztettelek előre.