Repülni és zuhanni (✓)

37.

-Lilla, én még mindig nem hiszem, hogy ez jó ötlet- húzom lejjebb a zöld ruhám alját, amelyet karácsonyra kaptam, és most rám erőltetett Lilla.
-Dehogy nem! Gyönyörű vagy. Mindenki oda lesz érted!- kiáltja vidáman, mire én már sokadszorra elhúzom a szám szélét. Pontosan ez a bajom. Nem akarom, hogy észre vegyenek. Nem is tudom, miért mentem bele egy héttel ezelőtt, hogy elmenjek erre a hülye bulira. Akkor még jobb ötletnek tűnt. Azóta, hogy a szünet nagy részét egyedül töltöttem a szobámban, határozottan úgy gondolom, hogy nem lenne gond, ha a szilveszter estét egyedül kellene töltenem. Legalább nem találkoznék össze senki olyannal, akivel nem akarok. Például semmilyen barna hajú, barna szemű fél istenekkel, akikből már pont kiszerettem a szünet alatt. Bizony ám! Mert ez történt! Már nem érdekel Diego. Csak akkor azt nem tudom, hogy miért félek tőle, hogy mégis lássam őt.
-Lilla, nekem ez nem megy. Mindjárt megy a busz, menj csak el vele, mert utána már nem tudsz- kérlelem barátnőmet arra utalva, hogy az utolsó busz, ami ma este megy, hamarosan elhajt, és ha nem leszünk rajta, akkor bizony nem jutunk oda a házhoz, ahová a barátnői hívták Lillát -ő pedig engem.
-Nem, nem. Azon a buszon mind a ketten rajta leszünk, Bori. Szóval szedd össze magad és menjünk, mert nagyon régen szórakoztunk egy jót mi ketten- mondja és már meg is fogja a kezem, hogy a bejárati ajtóhoz menjünk, ahol felvehetjük a kabátunkat.
-Vigyázzatok magatokra!- hallom anyu hangját a konyhából.- Bori, ha van valami, hívj fel!
-Rendben!- kiáltom vissza, és azt veszem észre, hogy sokkal nyugodtabb leszek. Anya és apa az egyik ismerősünkhöz megy ünnepelni, így egész éjjel fenn lesznek, szóval ha akarok akkor korábban leléphetek a buliból, és nem kell feltétlenül megvárnom az első buszt, mint ahogyan azt Lillával beszéltük. Attól tartok ugyanis, hogy ő elég hamar jobb társaságot fog találni, mint én vagyok.
-Szedd a lábad, Bori!- kiáltja hátra Lilla, aki már majdnem a buszmegállóban van, míg én mögötte kullogok méterekkel.
-Igyekszem, de ez a ruha tényleg nem nekem való- mondom, arra a tényre utalva, hogy szinte minden lépésnél lejjebb kell húznom az öltözetem alját, amely állandóan felcsúszik. Nem is tudom, hogyan fogok táncolni ebben.
-Ne rinyálj már!- nevet fel hangosan a barátnőm, mikor végre mellé érek.- Nézd, már itt is van a busz!- fogja meg a kezemet, és ügyet sem vetve arra, hogy fel kellene mutatnunk a bérletünket oda rángat az egyik üléshez.- Már nem menekülhetsz- mosolyodik el szélesen, mire én is kénytelen vagyok mosolyra húzni a számat. Ha ő ennyire azt gondolja, hogy jól fogjuk érezni magunkat, akkor legyen. Érezzük jól magunkat.

✴️✴️✴️

A busz csupán egy utcával odébb rak le minket. El sem téveszthettük volna a leszállót, hiszen hozzánk hasonlóan itt szállt le az összes fiatal.
Még csupán 10 óra múlt, de már tele van az utca emberekkel. A legtöbben táncolnak és nevetnek a halvány utcafényben a zenére, ami a nagy verandás házból szűrődik ki. Ahogy megközelítjük a bejáratot, egyre több embert kell kikerülnünk, akik a ház előtt ácsorognak. A legtöbben láthatóan már most ittas állapotban vannak. Szerencse, hogy Lilla előttem van, így nem láthatja ahogy forgatom a szememet. Valahogy nem tudom megérteni a korombelieket. Mi a jó abban, hogy teljesen szétcsapod magadat és elveszted az irányítást a tested felett? Sosem értettem és ez talán egy újabb ok amiért nem tudom az ilyen helyeken jól érezni magam. Valahogy nem tartozok ide, és utálom ezt az érzést, de tudom, hogy így van.
-Kérsz valamit inni?- fordul hátra Lilla, mikor végre áthaladunk a bejárati ajtón. Egyenesen beleveti magát a tömegbe és a konyha felé indul.
-Csak egy kólát- kiabálom, hogy hallja a nagy zajban, de ő értetlenül visszafordul.
-Úgy érted vodkával?- húzza fel a szemöldökét, mire én megrázom a fejemet.
-Nem, nélküle- valahogy túl korainak érzem még az ivászatot. Tudom, hogy szilveszter van, és ilyenkor mindenki elengedi magát, de én valahogy szeretnék emlékezni arra, hogy hogyan lépek át az új évbe. Éjfélkor koccintok majd Lillával, esetleg még a barátaival is, ha megtalálnak minket, de ennyi éppen elég lesz. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy figyeljek oda a mértékre. Nem akarom, hogy csalódjanak bennem.
-Te jó ég! Nem is tudtam, hogy itt leszel. Hogy kerülsz ide?- hallom Lilla hangját néhány méterrel arrébb, amint szorosan megölel egy számomra ismeretlen alakot.
-A barátommal jöttem- válaszolja a majdnem velem egy magas, hosszú, barna hajú lány.
-Ki a barátod? Ő is a Kálváriába jár?- faggatózik a barátnőm.
-Igen, sőt szerintem évfolyam társad.
-Hát ez hihetetlen- hüledezik Lilla.- Milyen kicsi a világ! Annyira örülök, hogy itt vagy! Majdnem általános óta nem találkoztunk.
-Igen- idézi fel az emlékeket a lány. Láthatóan nagyon közel állnak egymáshoz, így kissé kellemetlenül érzem magam, amikor odalépek melléjük, és megzavarom őket.
-Ó, Bori ő itt Szonja, Szonja ő Bori- mutat be minket egymásnak lelkesen Lilla.- Szonjával általánosban legjobb barátok voltunk, de ő a város másik végébe jár középiskolába így azóta nem is nagyon láttuk egymást- magyarázza.- Bori pedig a cukrászdában dolgozik és ott ismertem meg, azóta meg nagyon közel kerültünk egymáshoz.
-Ez nagyon klassz- mosolyog Szonja és eltűr az arcából egy kósza tincset. Ahogy jobban megfigyelem rá kell jönnöm mennyire gyönyörű ez a lány. Az arcának szív formája van, barna szemeit pedig hosszú szempillák keretezik. Emellett a mosolya is őszintének tűnik.
-Igen, tényleg az- válaszolom és magamra erőltetek egy mosolyt. Annyira tökéletesnek tűnik ez a lány. Kedves és csinos is. Egy egyszerű fehér póló és egy farmer van rajta, mégis sokkal jobban néz ki, mint én a vadonatúj ruhámban. - Kimegyek levegőzni kicsit. Nagyon fülledt idebent az idő- mondom Lillának.
-Persze, okés, én is hamarosan megyek- ölel meg szorosan, amivel azt az érzést kelti bennem, hogy szeretné, ha én is maradnék beszélgetni, de amikor elfordulok, mintha mi sem történt volna, hangos trécselésbe kezdenek Szonjával. Megértem őt. Ennyi év után biztosan tényleg örül, hogy újra találkoznak. Nem is akarom zavarni őket. Nélkülem jobban ellesznek, ezért is döntöttem úgy, hogy magukra hagy őket. A gond csak az, hogy ezzel bekövetkezett, amitől annyira féltem. Egyedül maradtam egy buliban. Nem ismerek senkit és nem tudom, mit csináljak. Lehet, hogy csak hozzá kellene csapódnom valakihez. Anna biztosan ezt tenné. Ő mindig feltalálja magát. Vagy talán tényleg innom kellene egy -két pohárral, hogy feloldódjak kicsit, utána pedig táncolhatnék. Azt nagyon szeretem, mivel régebben hip-hopra is jártam. Sajnáltam, hogy abba kellett hagynom. Azt is Annával együtt csináltuk és nagyon jó buli volt, csak sajnos az iskolában megszűnt az oktatás.
-Hát jó, akkor ez van- gondolom magamban, és egy nagy sóhajjal leülök az udvaron egy hatalmas fa tövében, ami kellő képpen távol van a bulizó emberektől. Itt legalább meghúzhatom magam. Még szerencse, hogy nem vetettem le a kabátomat, amikor bementünk, különben most nagyon fáznék.
-A kurva életbe ezzel a hideggel- szitkozódik valaki, mire én óhatatlanul is összerezzenek. Nem vettem észre, hogy más is van itt, márpedig ez a hang nagyon közelről jött.
-Mi kell?- szólal meg ismét a hang. Először azt hiszem hozzám beszél, de hamar ráeszmélek, hogy tévedek. Kicsit odébb csúszom a fa tövében, és meglátom, amint egy alacsonyabb vézna fiú odahajol a másikhoz, akin még a sötétben is látszik, hogy mennyire izmos. Azonnal meg is jegyzem magamban, hogy ő lehet az, aki előbb az időjárást sérelmezte, mivel csupán egy fekete bőrdzseki van rajta, ami így decemberben meglehetősen kevés, még akkor is, ha most nincsenek fagyok.
Amint a két fiú eltávolodik egymástól a bőr kabátos bólint és egy apró zacskót húz elő a zsebéből, amit átnyújt a másiknak, míg az elveszi a pénzt érte.
-Mi a...?- csúszik ki a számon, mikor a vézna srác távozik.
-Lala?- hunyorog felém a fiú srác, akit épp most kaptam rajta, hogy ismét drogot árul. Vagyis igaz, amit Diegoról mondanak. Ő a város dílere.
-Igen?- körülöm meg a torkomat. Próbálok magabiztosnak tűnni. Nem veheti észre, hogy mennyire ledöbbentett az amint épp az előbb láttam, de azt hiszem ezzel már elkéstem. Gunyoros mosoly jelenik meg a szája sarkában, amitől egy pillanatra elakad a lélegzetem. Azóta nem láttam őt, hogy közölte velem, hogy nem akar az életem részese lenni. Nem akar, mert nem működne, és nem akar, mert ő többre vágyik az én rendesen előre megtervezett jövőmnél. Ahogy bele nézek sötét szemeibe, melyet jelenleg még a házból kiszűrődő fények is alig világítanak meg, csak akkor jövök rá, hányszor is játszottam le a fejemben újra meg újra, ami történt köztünk. Az elmúlt héten, amikor otthon voltam a családommal minden nap egy kicsit jobban igyekeztem nem gondolni erre a fiúra, hiszen annak ellenére, hogy kétségkívül visszautasított, többször is, tudom, hogy akar engem, hiszen ezt már bebizonyította, azzal, ahogy megcsókolt. De az is lehet, hogy túl sokat képzelek a kettőnk ügyébe. Ezért is próbáltam teljesen elfelejteni őt. Végülis igazat mondott. Nekem egy jó egyetemre kell mennem, hogy utána egy jó állást szerezhessek, hogy aztán lehessen egy háza és egy családom. Legalábbis azt hiszem így kellene lennie, hiszen a szüleim mindig ezt mondták. És tény, hogy ő ebbe a képbe nem illik bele.
-Te mit csinálsz itt?- emeli fel a hangját. Egyszerűen hihetetlen. Már megint én vagyok a hibás, pedig most még csak nem is szándékosan kerültem a közelébe.
-Engem meghívtak erre a bulira- közlöm vele kissé ingerülten.- Na és téged?
-Nekem dolgom van itt- válaszolja kurtán, egyértelművé téve a helyzetet.
-Remek, akkor úgy tűnik a Sors hozta megint úgy, hogy találkozzunk- morgolódok, miközben elfordítom tőle a fejemet. Az elején ő beszélt nekem mindig a Sorsról. Azt mondta, ha ennyiszer találkozunk, az már nem lehet véletlen. Lehet, hogy az egész szöveg, amit összehordott nekem, az csak beetetés volt, hogy az ujja köré csavarjon, de tessék, itt vagyunk, eltelt 4 hónap mióta először összefutottunk az utcán és teljesen belé estem. Az az igazság, hogy elhittem neki, amikor azt mondta, hogy annak a találkozásnak meg kellett történnie. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor még mindig hiszek benne, és talán ez az, amiért rettentően dühít a jelenlegi helyzetünk. Ő és én annyira mások vagyunk, mégsem lehet, hogy így érjen véget az egész. Annak nem lenn értelme.
-Adsz nekem is?- töröm meg a csendet, amely néhány percre közénk telepedett, majd felkelek a helyemről, hogy közelebb legyek Diegohoz, és szerezzek magamnak a cigarettából, amit éppen a szájához emel.
-Hogy mi?- kérdezi értetlenül, miközben egyre hangosabban köhög.
-Abból, amit szívsz- magyarázom neki, bár már közel sem olyan bátran, ahogyan az előbb kérdeztem. Sosem voltam az efféle szerek híve, de kell valami, ami elterelni a gondolataimat arról, hogy mi a fenéért is kellett idejönnöm ma este. Szórakozni jöttem ide. Úgy volt, hogy Lillával leszel, és még véletlenül sem találkozom Diegoval, de ettől függetlenül még mindig szeretném jól érezni magam, ezért is fordult meg a fejemben, hogy talán ha elengedném magam és kipróbálnék valami újat, akkor az jó lenne. Talán csak ki kellene lépnem a komforzónámól, hiszen ha nem lennék olyan, mint most vagyok, olyan rendes és jó tanuló, ahogy általában jellemeznek, akkor egészen biztos, hogy bizonyos dolgok máshogy alakulnának az életemben.
-Meghibbantál, Lala? Tudod egyáltalán, mi ez?- mered rám Diego idegesen, amire nem tudok mit válaszolni, mert nyilvánvalóan nem vagyok tisztában vele.- Ez fű, Lala. Nem egy olyan jó kislánynak való, mint te.
Nem egy olyan jó kislánynak való, mint te -visszhangzik a fejemben. Elegem van abból, hogy ilyen lekezelően bánik velem, hogy meg akarja mondani, hogy milyen is vagyok, hogy milyennek kell lennem. És a legrosszabb az, hogy rádöbbentett, mennyi ember bánik ugyanígy velem.
Mintha meg sem hallottam volna, minek nevezte a szert, ami a kezében van, egy gyors mozdulattal felkelek, majd eléállok és megpróbálom kivenni a kezéből azt.
-Mennyit kérsz érte?- fonom össze a karomat a mellkasom előtt, mikor rájövök, hogy esélytelen megszereznem tőle. Diego legalabb fél fejjel magasabb nálam és sokkal erősebb is. Nem okoz nehezére kitérni előlem, sőt láthatóan még szórakoztatja is a helyzet, ami rettentően idegesít. Nem mintha nem röpködnének pillangók a gyomromban attól az öntelt mosolytól, ami az arcán virít. Nem tudom miért, de bármit tesz, egyszerűen megőrít vele.
-Neked nem adok el abban biztos lehetsz- húzza össze a szemöldökét. A tekintete haragos. Mintha szívből gyűlölne. Hogy kedvelhetek ennyire valakit, aki egy hét alatt túlteszi magát rajtam? Nyilván már rég felszedett valaki mást. Valaki sokkal szebbet és jobbat, mint én.
-Oké. Akkor ha nem adsz máshogy oldom meg a dolgot- fordulok sarkon, hogy faképnél hagyjam, de még csak egy lépéssel sem jutok arrébb, amikor erős keze visszaránt.
-Mit forgatsz a fejedben?
-Most bemegyek abba a házba és leiszom magam annyira, hogy még a nevemre se emlékezzek- közlöm vele a tervemet.
-De hát te nem szoktál inni- néz rám mérdőn megrökönyödve, és teljesen igaza van. Egyáltalán nem szokásom alkoholt fogyasztani, nem hogy részeg lenni, és az a szomorú, hogy ezt meg ő is tudja. Mert én ilyen vagyok. Egy jó kislány...
-Nem, de mivel te nem akarsz segíteni, és jelenleg nincs más társaságom, így más módon kell jól éreznem magam- mondom neki őszintén, és kirántom a karomat a kezéből.