Repülni és zuhanni (✓)

33.

Diego a földre zuhant. A szívem kihagyott egy ütemet. A fiú nem kelt fel. Amilyen sebesen csak tudtam távoztam a nézők sorai közül és egészen az öltözőig meg sem álltam. A bátyám meccse már megy. Ott kellene lennem, őt nézni és bátorítani, én mégis itt vagyok hátul, mindenkitől távol és arra várok, hogy az a nyamvadt orvos végre kijöjjön. Pár perc elteltével nyílik az ajtó, és a doki az edzővel beszélgetve távozik. Végre. Közelebb lépek a bejárathoz, amely résnyire nyitva maradt. Óvatosan bedugom a fejemet, mit sem törődve vele, hogy ez a férfi öltöző, és semmi keresnivalóm nem lenne itt. Diego ott ül egymagában egy padon a sarokban. A fejét a falnak támasztja. A szeme csukva van. Sötét tincsei kuszán az arcába hullanak. Csöpög róla sz izzadság, és láthatóan nehezen veszi a levegőt.

-Jól vagy?- kérdezem és azon kapom magam, hogy vele szemben állok. Mi a fenét csinálok? El kellene tűnnöm innen. Biztosan én vagyok most az utolsó személy, akivel foglalkozni szeretne. hiba volt idejönnöm. Nem is tudom, miért tettem. Már épp megfordulnék, hogy távozzak, amikor meghallom mély, rekedtes hangját.

-Nem igazán- sóhajt fel. A szemei felpattannak, és végre rám emeli homályos tekintetét. Látszik rajta, mennyire nehezére esik ezt kimondania. Beismerni, hogy nincs jól. Annyira szeretnék segíteni neki. Rossz így látni őt. Annak ellenére, hogy próbál ellökni magától, nem tudok nem foglalkozni vele, nem gondolni rá. Megpróbáltam. Esküszöm, megpróbáltam, és azt hittem, hogy minden rendben, és ha ő így akarja, akkor elfelejtem őt. Mintha sosem találkoztunk volna. Még azelőtt lezárom a kapcsolatunkat, hogy megtörténhetett volna, de amint láttam őt a padlón heverni, másra sem tudtam gondolni, csak hogy mellette akarok lenni. Pedig nem kellene.- Mit csinálsz itt?

-Én csak...- dadogom.- Látni akartam, hogy jól vagy-e.

-Jól leszek, kössz- mondja, majd ismét lehunyja a szemét, és úgy folytatja.- A bátyád mindjárt végez. Menj, mielőtt még itt talál!- A szavai keserűek. Sajnálja, hogy itt kellene hagynom őt?

-Megmondtam, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások- emlékeztetem arra, amit a Gold előtt mondtam neki, de már akkor megbánom, amikor kiejtem a szavakat. Egyértelművé tette, hogy azt akarja távozzak. Többször is, én meg dacolok ellen. Még mindig.

-Bocs, Lala, de most egyáltalán nincs erőm erről vitatkozni veled.

-Akkor ne vitatkozz- válaszolom, és hirtelen felindulásból vezérelve leülök mellé a padra. Amint érzékeli a jelenlétemet oldalra fordítja a fejét. A szemében fájdalom tükröződik, ahogy rám néz. 

-Mit csinálsz?- kérdezi értetlenül. A hangjában hallom, hogy mára már teljesen feladta a küzdelmet. Sajnálom őt. Szeretném megvigasztalni, és remélem legalább most az egyszer nem fog dacolni ellenem. Óvatosan közelebb húzódom. Egy kissé felemelkedem a padról, hogy átérjem mind két vállát, és szorosan megölelem.

-Bori- szólal meg keserűen. Érzem, hogy a szíve egyre hevesebben ver, ahogy még közelebb húzom magamhoz. 

-Kérlek- suttogom, ahogy a vállára hajtom a fejemet. Nem is tudom, melyikőnknek van nagyobb szüksége erre az ölelésre. Pár pillanattal később megadja magát, feszült teste elernyed és ő is átölel engem.

-El kell menned- mondja, és próbál ellökni magától. A keze, ami az előbb még gyengéden körül vett, most igyekszik távolságot ékelni közénk. Nem akarom, hogy elengedjen. Nem érdekel, ki lát meg bennünket. Nem érdekel, hogy rohadtul nem kellene itt lennem. Csak érezni akarom még egy kicsit, ahogy hozzám nyomódik a teste. Ahogy árad belőle a forróság, ahogy a szíve egyre gyorsabban dobog, akárcsak az enyém. Itt akarok maradni ebben a nyamvadt pillanatban!

-De én nem akarok elmenni. Miért nem érted ezt?- Küszködök a szavakkal, mert attól félek, hogy egyszer csak kipukkad a szappanbuborék, miben vagyunk, és ismét a valóságban találom majd magam, ahol ismét távol leszünk egymástól.

-Csak menj el!- húzódik odébb.- Így lesz a legjobb neked, hidd már el!

-Ne mondd meg, mi a jó nekem!- csattanok fel. Akárhányszor beszélünk mindig ide lyukadunk ki. Miért mondja, hogy ez az én érdekem? Nem látja, mennyire szenvedek? Ha úgy van, ahogy korábban mondta, és ő is kedvel, ő nem szenved?- Akarsz engem, vagy sem? - kérdezem tőle ingerülten.

-Már mondtam, hogy ez nem ilyen egyszerű- válaszolja, és elnéz a sarok felé, valahova a sötétségbe, amivel még messzebb kerül tőlem. Nem tudom, honnan jön a bátorságom, de egy gyors mozdulattal felpattanok és belemászok az ölébe. Be akarom ezt fejezni, ha már egyszer elkezdtem. Tudnom kell, hogy tényleg úgy gondol-e rám, ahogyan én ő rá, vagy csak hazugságokkal etet, hogy ne bántson meg. Az utóbbi lehetőség sokkal valószínűbbnek tűnik számomra, mégis az ellenkezőjében reménykedem.

-Igenis, ennyire egyszerű- suttogom, mire végre ismét a szemembe néz. Csak most jövök rá, mennyire kevés is a távolság közöttünk. Hülye ötlet volt, hogy ráültem. Annyira idióta ötlet volt, de ez az egyetlen lehetőségem, hogy válaszra kényszerítsem. Az egyetlen gond csak az, hogy ez a helyzet engem sokkal jobban zavarba hoz, mint őt. Sosem ültem még fiúnak az ölében. Dáviddal mindig tartottam egy bizonyos távolságot.  Szükségem volt a térre, most viszont annyira ösztönösen jött ez az egész. Érzem, ahogy elpirulok már a gondolattól is, hogy rámásztam Diegora, de a világért sem csinálnám vissza. A mellkasa szaporán emelkedik jelezve nekem, hogy milyen hatással van rá a tettem. Beharapja az ajkát, és látszik rajta, hogy nagyon vívódik. Mintha ismét fellobbant volna a tűz a szemében, ami mindig ott ég. Lassan felemeli kezeit és a derekamra csúsztatja, közben végig a szemembe néz, mintha azt várná, hogy leállítom... de nem teszem. Apró köröket ír le az ujjával a hátamon, és látszik rajta mennyire zavarban van. Sosem láttam még zavarban. Mindig annyira magabiztos, most mégis úgy tűnik, kétségei vannak afelől, hogy mit tegyen. Végül közelebb von magához. A tekintete a szemem és az ajkam között cikázik. Minden mozdulata lassú, szinte bizonytalan, ahogy a száját az enyémhez érinti. Amint megérzem magamon az ajkait, tudom, hogy többet akarok. Eddig nem is jöttem rá, mennyire hiányzott az érintése, csak most, ahogy a karjai között tart. Érzem, ahogy hátra húzódik, de én még jobban hozzá nyomom a felső testemet, hogy esélye se legyen visszakozni. Ezúttal én csókolom meg, beleadva minden érzésemet, hogy tudja, ha ő nem is, én nagyon is biztos vagyok abban, amit csinálok. 

Az ellenállása ezután már nem tart sokáig. Szétnyitja ajkait, melyeket eddig szorosan összezárt, és épphogy csak hozzám érintett. Elmélyíti a csókot, és olyan hevesen csókol, hogy most már biztosan tudom a válasz: akar engem. A kezét becsúsztatja a pólóm alá, és az eddiginél is jobban szorít.

-Mi a szar?- hallom a bátyám kiáltását.