Repülni és zuhanni (✓)

11.

-Kölyök! Holnap meccsed lesz! Mondtam már?
-Nem, nem említetted- válaszolom, bár már egyáltalán nem döbbent meg a dolog. Az edzőm mindig az utolsó pillanatra hagyja, hogy engem értesítsen. Volt, amikor haragudtam rá emiatt, de már nem. Tudja, ez a sport a legfontosabb az életemben és bármikor szól, úgyis benne leszek a dologban.
-Akkor most mondom. Milyen a súlyod?
-Két kilóval fölötte vagyok- mondom keserűen, mert ez azt jelenti, hogy edzenem kellene még egyet, és inni sem ihatok ma már, nem, hogy egyek.
-Holnapra legyél eggyel, és az jó lesz, a részleteket később elküldöm- mondja megnyugtatóan, bár ez nem sokat változtat a dolgon.
A fenébe! Már így is este hét van! El kéne még mennem futni, és éhes is vagyok. Nem igaz! Ma még programom lett volna!
Összepakolom a cuccaim, amikor beérek az öltözőbe rögtön a telefonom után nyúlok.
-Diego? Tudtam, hogy fel fogsz hívni.
-Szia Kíra. Mi újság?- kérdezem gyorsan, bár csupán csak udvariasságból. Egyáltalán nem érdekel mi van vele.
-Egy kis kalandra vágysz? Tudod ma este üres nálunk a lakás. Találkozhatnánk itt- ajánlja fel bájosan magát már másodszorra. Először azon a bulin találkoztam vele, ahova asrácokkal mentünk. Miután Bori nevetségesen kiviharzott, ő készségesen a rendelkezésemre állt.
-Figyelj, pont a ma estéről akartam veled beszélni. Közbejött valami.
-Hogy érted, hogy közbejött?- nyávogja.
-Úgy hogy nem érek rá. Talán majd máskor- próbálom lerázni, bár már tudom, hogy nem lesz legközelebb. Jól szórakoztunk, de ennyi. Második alkalomra sosem szoktam vevő lenni, mert akkor már fenn áll az esélye, hogy kötődjenek hozzám, amit nem akarok. Nem is tudom, miért mentem bele, hogy ma este találkozok vele. Már rég le kellett volna koptatnom a csajt.
-Jól van. Sajnálom, viszont van egy ötletem.
-Mondjad drága!- hallom a kuncogást a telefon túloldalán, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Biztosan szórakoztatónak találja a helyzetet. Talán észrevette, mennyire nincs kedvem hozzá, vagy már eleve annak örül, amit kitalált.
-Lesz a hétvégén egy bál a suliban. Elmegyek rá, de szívesebben szórakoztatnálak téged. Nem akarnál odajönni, hogy utána megigyunk valamit? Egy-két felest esetleg?
-Csábítóan hangzik- válaszolom, csak, hogy minél hamarabb vége legyen a beszélgetésnek. Úgysem fogadna el nemleges választ, én meg szívesen elmegyek bárhova szórakozni, ahol inni lehet. Maximum lepasszolom őt idő közben.
-Akkor ezt megbeszéltük... azért majd írj még a héten.
-Persze, cica. Puszillak- és lenyomom. Előveszem a tusfürdőt, leveszem a pólóm. Ne már! Hol a törülközőm? Ez nem lehet igaz! Biztosan a teremben hagytam. Ledobok mindent, és visszakocogok az említett helyiséghez. Itt is van! Feldobom a vállamra, és elindulok visszafele, amikor meghallom két lány beszélgetését.
-Tudsz róluk valami mást is? Honnan kerültek ide? Mennyit edzenek?- tudakolja az egyik kíváncsian.
-Az biztos, hogy minden nap itt vannak. Tulajdonképpen ez a munkájuk.
-Jó, de azért tanulnak is, nem?- faggatózik tovább.
-Hát, szerintem igen.
-És ismered valamelyikőjüket?
-Nem, úgy közvetlenül nem- válaszolja a másik.
-Kár.
-Miért kérdezed? Csak nem amiatt...- amint belépek mindketten elhallgatnak.
-Szia- mosolygok rá Borira. Tudtam, hogy ismerem ezt a hangot. Biztos voltam benne, hogy ő az.
-Szia- feleli egy kicsit megkésve, durcásan. Biztosan még a pénteki gardróbos jelenet miatt haragszik rám.
-Van valami dolgod most?- kérdezem fesztelenül, miközben ő lassan végig mér. Egy apró pír jelenik meg az arcán, amikor rájön mennyire megbámult.
-Éppenséggel menni készültem- közli szinte még az előzőnél is idegesebb hangon.
-Remek, én is.
-Akkor menj! El!- elfordítja a fejét, és határozottan a távozásomat várja, de nem adom meg neki ezt az örömöt. Egy laza mozdulattal elé állok és a fülébe súgom:
-Azt látom, hogy mérges vagy rám, de nem értem miért- szabad felsőtestem majdnem hozzáér a mellkasához, érzem szapora lélegzeteit.- Egyébként aranyos, amikor duzzogsz.
Azzal ott hagyom őket. Meg sem kell fordulnom, így is tudom, hogy megbámulnak.

✴✴✴

-Digo, menni fog?- kérdezi az edzőm.
-Ser pan comido- válaszolom, de csak utána jövök rá, hogy ebből egy mukkot sem értett. Amikor feszült vagyok, még előfordul, hogy az anyanyelvemet használom.
-Nagyon remélem, hogy ez igent jelent- nevet Laci bá'. 
-Igen, ne aggódjon!- a bandázs már a kezemen van, és a kesztyű is, pár percen belül kezdődik a meccs.
-Akkor gyerünk!- indulunk meg a ring felé. Az ellenfelem már ott vár. Rajta van a kék mez, rajtam meg a piros. A sarokba megyek és ütök párat, amíg a bíró fel nem szólít minket, hogy menjünk. Középre állunk és összeütjük a kezünket, amíg elmondja a szabályokat. Nincs fejelés, és figyeljünk a felszólításokra, meg a többi.
-Szakszerű játékot kérek uraim- és megszólal a gong jelezve a kezdést. A fiú, aki ellenem van, rögtön letámad. Valamivel alacsonyabb nálam, és gyors. Ügyes, de mindenki ilyen az elején. Aztán jön az a probléma, hogy én bal kezes vagyok, és ez megzavarja őket.
El kell ismernem, hogy ő jobb, mint a legtöbben, ennek ellenére most is én nyerek. Az arcomról ömlik a víz, és a szám sarka felrepedt, de ő rosszabbul járt. Már most látszik, hogy a szeme teljesen be fog lilulni, és feldagadt a szemöldöke is.
-Jó voltál- dícsér meg az edzőm.- Mint mindig.
-Gracias.
-Elég komolyakat bevertél neki, de a lábmunkát még gyakorolni kell.
-Tudom, lassú voltam- közlöm a nyilvánvaló tényt. Mindig elmondja a hibáimat, amiért nagyon hálás vagyok, bár teljesen tisztában vagyok velük.
-Nem, ne aggódj emiatt. Magasabb vagy, ez természetes, csak figyelj rá- magyarázza
-Está bien.
-Rendben, hát akkor mehetsz is. A mai napra ki vagy kérve a suliból. Pihenj egy kicsit.
-Kössz- összedobálom a ruháim, és kifele menet előveszek egy szál cigit. A füstje messze száll, ahogy kifújom a levegővel. Te jó ég mennyire kellett ez! Az emberek körülöttem még az én meccsem mámorában úsznak. Belehallgatok néhány beszélgetésbe, és boldogan tapasztalom, hogy a legtöbben örülnek a győzelmemnek. A lányoktól még egy-egy vágyakozó tekintetet is elkapok, néha egy cserfes mosolyt. Mind ugyanolyanok. Abban a percben, ahogy meglátnak hirtelen elfelejtik, hogy van-e barátjuk vagy nincs, de nem akarom bántani őket ért, ez ösztön, és nekem csak jól jön. Én bárkinek itt vagyok, aki azt akarja. Lehet, hogy közhelyes, de nekem tetszik a "carpe diem". A hely, ahonnan jöttem megtanított rá, hogy megbecsüljem, amim van. 

Ideje meglátogatnom anyámat. Mióta ebbe a városba költöztünk, alig látom őt. Az én hibám, tudom. Lakhatnék vele is, de néha úgy érzem, csak teher vagyok számára, mert a múltjára emlékeztetem. Azonkívül így legalább nem kell eltartania. Ennyivel is segíthetek neki. Sosem mondja, de biztos vagyok benne, hogy nem eszik eleget, és a ruhái is ugyanazok már jó ideje. Viszont minden egyes alkalommal, amikor meglát, úgy ragyog a szeme, mintha én lennék számára a világon a legfontosabb. Talán tényleg én vagyok. Rajtam kívül már nem maradt senki számára.
-Anya. Itthon vagy?- lépek be a kis, rozoga épületbe. A falak omladoznak, a sarkok penészesek, mégis kellemes virág illat lengedezik a szobában.- Madre?
-Diego? Itt vagyok- besétálok a nappaliba, és ott találom meg őt. A kanapén ül, és a szekrényen lévő illatgyertyák fényét bámulja. Hosszú barna haja kócos, arca beesett.- De jó látni téged! Agradecido!- remeg, amikor feláll, érzem kidülledő medencecsontját, amikor megölel.- Éppen most akartam ebédet csinálni. Tacco lesz. Ugye maradsz?
-Persze. Menjünk! Segítek- a konyhája szolid, mint minden más is. Előveszi a zöldségeket, a serpenyőt. Szerencsére nem telik sok időbe, hogy elkészüljön. Együtt ülünk le az asztalhoz.
-Gondolom nyertél- érinti vékony ujjait a szám sarkán lévő sebhez. Tudom, hogy aggóik értem.
-Igen, nyertem- egy darabig csend telepszik közénk, aztán már csak arra eszmélek fel, hogy édesanyám szipog, és törölgeti a könnyeit.
-Bocsáss meg- szavai halkak.
-Ugyan, nincs miért.
-Én... nehezen viselem.
-Tudom- Hiába próbálja elrejteni mindig látom a kiürült üvegek halmát a szemetesben. Teljesen összeroppant lelkileg a költözés miatt, meg persze, hogy a húgom nincs mellette. Apám nem engedte, hogy ő is velünk jöjjön. Kész cirkusz az egész! Mintha ő lenne a fizetség azért a hibáért... amit anyám követett el, és a bűntudta azóta annyira gyötri, hogy alkoholba folytja bánatát. -Tovább kell lépned! Ez nem mehet így tovább!
-Kellene, igen kellene, de nem tudok. Megcsaltam őt, fiam, ez már örökre elkísér! Annyival másabb lehetne az életünk, ha én nem...
-Másabb lenne, igen, de biztos vagy benne, hogy jobb? Te vagy az egyik, aki a legjobban ismerte apa bizniszét.
-Akkor is. Én szerettem apádat, és életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor félreléptem. Emellett ott van Martina is. Ó Martina!- és megint hullani kezdenek a könnyei, most, a húgom említése után csak még jobban.- Hallottál felőlük valamit?
-Tudod, hogy erről nem beszélhetek- közlöm tárgyilagosan.
-Akkor igen? -faggatózik. Tudom, mit érez. Látom a  szenvedést az arcán. Azt kellene mondanom, hogy minden rendben van, és a testvéremnek jó sora van, élvezi az életét, annak ellenére,hogy ez hazugság lenne. Már azt sem tudom,hogy egyáltalán él-e, bár apám megígérte, ha teszem, amit mond, akkor biztosítja neki a felhőtlen életet. Már amennyire ez lehetséges mellette.
-Nem, konkrétan felőlük nem. Már régóta nem beszélek vele, csak az embereivel. Küldi az árut, én meg terjesztem, ahogy megállapodtunk.

Kedves Olvasóim!
Hihetetlen öröm számomra, hogy most hozzátok szólhatok. Nagyon régóta terveztem, hogy írok egy könyvet, de csak most jutottam el odáig, hogy rendezett formában leírjam a gondolataimat.
Remélem tetszik nektek a történet, amennyiben igen, kérlek hagyjatok valami nyomot. Nyomjatok egy vote- ot, vagy kommenteljetek.
Köszi mindenkinek és jó olvasást!❤️