Repülni és zuhanni (✓)

24.

A picsába! Nem gondoltam, hogy megteszi. Kikészít ez a csaj. Azt reméltem, hogy keresztbe tehetek neki, erre tessék. Pont az ellenkezője történt.
-Ne haragudjatok, de most meg kell keresnem a barátaimat. Elszaladt az idő- mondja Bori, majd feláll és a legnagyobb lazasággal elsétál. Hallom, hogy Bianka mond valamit és közelebb mászik hozzám, de szinte nem is érzékelem, mi történik. Csak ülök egy helyben és ámulok. Össze kell szednem magam! Te nem ilyen vagy, Diego! - figyelmeztetem magam. Csak ki kellene törölnöm a képet a fejemből, ahogy a két lány megcsókolta egymást, de nem megy.
Lelököm magamról Bianka kezeit, aki már megint a nadrágom gombjánál nyúlkál. Normál esetben nagyon csábítónak találnám a helyzetet, hiszen egyértelmű, hogy totálisan felizgultam. Csak nem rá.
Még hallom Bianka szomorú nyöszörgését, ahogy ott hagyom őt, de a szememmel már Borit keresem. Hova a picsába tűnhetett? Nem hagyhatom, hogy csak így lelépjen. Ezek után végképp nem. Nem teheti ezt meg velem.
Azt mondta a barátait keresi meg, de sehol sem látom az asztalok körül. Pedig biztos vagyok benne, hogy erre indult. Vissza ment volna táncolni? Még a gondolat is dühít, hogy talán valaki más előtt ringatja a csípőjét. Emlékszem, ahogy velem táncolt. Egy pillanatra megtorpanok. Elég nagy bunyó lett belőle a végén. Mi van ha itt van a bátyja is? Most semmi kedvem verekedni. Ahhoz még nem vagyok elég józan, és különben is ma szórakozni jöttem ide.  A fenébe! Meg kell találnom őt! Még egyszer körülnézek, de miután nem látom sehol, a hátsó kijárat felé indulok. A hideg levegő azonnal megcsap, ahogy kinyitom az ajtót. Sokkal jobban szeretem a meleget. Gyermekkoromban is imádtam és ez azóta sem változott.
Összébb húzom a dzsekimet magamon. Sötét van. Nem látom őt. Már épp visszaindulnék, amikor meghallok egy kétségbeesett kiáltást.
-Hagyjon békén!- mondja határozottan a lány.
-Mi baj cica? Segíteni akarok- mondja egy férfi hang.
-Nem kell, köszönöm. Kérem hagyjon!- ismétli a lány, de a pasas meg sem hallja.
-Mit keres egy ilyen szép lány idekinn egyedül?- kérdezi. Nem kellene bele keverednem! Nem az én dolgom- gondolom, ennek ellenére teszek néhány lépést az épület sarka felé. Ahogy a szemem hozzászokik a homályhoz feltűnik a két alak. Te jó ég! Az ott Bori! Az idegen beszorította a fal és a két keze közé és egyre közelebb nyomja a testét hozzá. Látom, ahogy Bori próbálja ellökni őt, de nem jár sikerrel.
-Kérem hagyjon- nyöszörgi, de a férfi csak még közelebb húzódik hozzá, így már a saját testével zárja el az utat. Az egyik kezét Bori pólója alá csúsztatja. Mi a szar! Ösztönösen cselekszem. Egyáltalán nem is tudom, mit teszek, amíg az a féreg a földön nem fekszik. Akkor jövök csak rá, hogy mennyire elvertem. Még egy utolsót belé rúgok, ahogy a földön fetreng.
-Hagyd őt békén!- mordulok rá, majd Bori felé fordulok.- Jól vagy?
A szemei csillognak. Látszik rajta, hogy a sírás kerülgeti. Nem szólal meg, csak bólint egyet.
-Gyere!- fogom meg a kezét, hogy odébb vigyem őt, minél távolabb ettől a fasztól. Egy házzal érünk csak távolabb, amikor kitör belőle a zokogás. Maga köré fonja a karját, mintha ezzel akarná elkerülni, hogy szétessen. Elfordul tőlem, és olyan messzire sétál, amennyire a járda szélessége engedi.
Nem tudom mit kellene mondanom. Ez nem az én terepen, de nem akartam magára hagyni. Miért van egyáltalán egyedül? Jobban kellene vigyáznia magára! Annyira törékenynek látszik, ahogy ott gubbaszt a mellettünk lévő épületnek dőlve.
Idegesen a hajamba túrok. Most mit tegyek? Nem jut semmi értelmes eszbe, úgyhogy egyszerűen csak odasétálok és a karomba zárom a zokogó Borbálát. Egy pillanatra megdermed. Biztos vagyok benne, hogy váratlanul érte a közelségem, de végül elernyed és szorosan átölel. Nem tudom meddig állhatunk így mire végre abbahagyja a sírást. Még szipog egy párat, aztán elhúzódik tőlem.
-Köszönöm- suttogja, de nem néz rám.
-Nincs mit- mondom.
-Ő... Szóval...- kezdi idegesen.- Én akkor most megyek.
-Oké. Merre mész?- kérdezem tőle.
-Hát haza.
-Egyedül?- szalad fel a szemöldöm. Bármennyire is bonyolult a kettőnk közötti helyzet, ha azt hiszi, hogy hagyom ezután egyedül hazamenni, akkor nagyon téved!
-Igen. Nincs annyira nagyon messze- magyarázza esetlenül. Hát ez hihetetlen!
-Nem azt mondtad, hogy megkeresed a barátaid?- Most már végre rám néz. Elhúzza a száját és keserű hangon válaszol.
-De igen, de nem tudom hol vannak. Azért jöttem ki, hátha itt meglesznek, de semmi, szóval üzenetem nekik, hogy lelépek. Épp akkor, amikor- elcsuklik a hangja. Ebben a pillanatban annyira sajnálom őt. Igen, én is kihasználom a lányokat, de soha senkivel nem erőszakodkodtam.
-Na idefigyelj, Lala. Én most elkísérlek és nincs vita!- jelentem ki, mire durcásan rám mered. Istenem, de aranyos!
-Nyugodtan menj vissza- mondja.
-Lala- meredek rá. Attól, hogy így szólítom csak még idegesebb lesz, de nem érdekel. Állom a tekintetét. Végül megadóan sóhajt.
-Arra- mutat el jobbra.- De legalább egy óra.
-Nem baj- veszem elő a legcsábosabb mosolyom.- Addig megismerkedhetünk.
Abban a pillanatban, amikor kimondom megbánom. Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy elcsábítsam.
-Bocsi- bukik ki belőlem. Nem tehet róla. Annyira megszoktam már ezt a szerepet, hogy már magától jönnek ezek a szövegek. Néha már én is elhiszem, hogy ilyen vagyok. Túl rég óta játszom meg magam.
-Szóval kikkel jöttél?- kérdezem, miközben elindulunk.
-Annával. Ő meg Tomival. Én csak elkísértem őket.
-Ez rendes tőled- motyogom. Mi fenétől lettem ilyen ideges? Miért érdekel, mi van ezzel a lánnyal?
-Sajnálom, hogy szemét voltam- El sem hiszem, hogy ezt mondom!- Odabent, meg amúgy- magyarázkodom. Egek! Mennyire szánalmas vagyok!
-Semmi gond- kuncogja.- Vicces voltál.
-Vicces?- Jó látni, hogy kicsit vidámabb, nagyon jól áll neki a mosoly.
-Igen! Nem gondoltad, hogy megcsinálom, mi?
-Hát nem!- nevetem el magam én is, arra gondolva, amikor megcsókolta Biankát.- Nagyon szexi volt- vallom be. Még a sötét ellenére is látom, ahogy elpirul az arca.
-Reméltem, hogy tetszik- válaszolja.- Azt hiszem nem mostanság fogok ekkora marhaságot csinálni megint.
-Marhaságot? De hát élvezeted, nem?- faggatózok.
-Tudod én a pasikra pukok!
-Jó tudni- kacsintok rá, mire megint elönti a pír az arcát. Annyi mindent szeretnék kérdezni. Megőrít ez az ártatlanság, ami belőle árad.
-Van barátod, Lala?- teszem fel a kérdést, ami nem hagy nyugodni.
-Van... Tulajdonképpen- feltűnik, hogy mennyire bizonytalan a válasza.
-Ez nem volt valami meggyőző.
-Van, de... ő inkább csak egy barát nekem. Bár nem tudom ezt miért mondom el neked- halkul el a hangja. Őszintén én sem tudom, miért kérdeztem, azt meg végképp nem, hogy miért tesz boldoggá a tény, miszerint nem szerelmes a barátjába.
-Akkor miért vagy vele?- faggatom tovább. Egy darabig hallgat. Látszik rajta, hogy kényelmetlen neki, hogy erről beszélünk, de aztán beadja a derekát és válaszol.
-Azt hittem működhet- vonja meg a vállát.- A filmekben működni szokott.
-Á, már értem. Szóval te az a fajta vagy, aki hisz a happy end-ben- észre veszem, hogy a hangom kissé cinikusan csend, de nem tehetek róla. Annyi mindent éltem már át, hogy rég elvesztettem a hitemet a boldog befejezésben. Sokkal valószínűbb, hogy a pokolra jutok, minthogy akármi jó vár rám.
-Miért, te nem?- méreget.
-Én nem hiszek a csodákban.
-Pedig szerintem kellene- harsogja vidáman.
-Ja, persze- nevetek fel keserűen.- Figyelj, ez itt a való élet! Nincsenek főhősök, akik csodákat tesznek, akikre mindenki emlékszik majd. Itt csak mi vagyunk. Mi, átlagosak. Egyszer mindenki meghal, ennyi, semmi több- fakadok ki.
-Ez érdekes- mondja, majd belemerül a gondolataiba. Végül, amikor már azt hiszem, hogy mindent elcsesztem, újra megszólal.- És mi van a szerelemmel? Abban sem hiszel?
Hirtelen rám tör a tánik. Bassza meg! Nagyon régen voltam ennyire őszinte bárkivel is. Mi ütött belém? Térj észhez, Diego! Mond azt, hogy nem, és zárd le beszélgetést. Probléma megoldva.
-De igen- szalad ki a számon. Látom az ámhlatot az arcán. Úgy tűnik, nem számított erre a válaszra. Annyira szeretném tudni, mi jár a fejében! Szerencsére hamar megkapom rá a választ.
-Szerinted miből tudod, hogy szerelmes vagy?- annyira klisé ez a kérdés, amennyire csak lehet. Először az jut eszembe, hogy elkezdem nyomtatni a szarságokat, amiket állandóan mondanak az emberek. Arról hogy görcsbe rándul a gyomrod, lassabban sétálsz, zavarba jössz. Kinyitom a számat és becsukom. Aztán megint. Válaszolni akarok, de nem megy, mert rájövök, hogy pontosan ezek a dolgok történnek most velem. Ez nem lehet igaz! Ez az egész egy baromság!