Tiltott gyümölcs

22. fejezet - Sebastian

2018. április 4.

Olyan gyorsan eltelt a szünet, mintha nem is lett volna. Főleg azért, mert egy kulturális kirándulást kellett megszerveznem, és fogalmam se volt, mégis hogy lássak neki.
Az is fokozta az ingerültségemet, hogy még a szünet első napján írtam a helyi múzeumnak, hogy tudnak-e fogadni egy kisebb társaságot április 4-én,  azonban napokig válaszra se méltattak. Nem akartam megkockáztatni, hogy nemleges választ adnak - bár abban se voltam biztos, hogy egyáltalán visszaírnak bármit is -, így inkább magamtól megszerveztem egy kisebb túrát, amin keretein belül bemutatom Bridgeport nevezetességeit a külföldi iskolának.
Végül tegnap kaptam választ a múzeumtól, hogy természetesen szívesen fogadnak.
Mély levegőt vettem, majd közöltem velük, hogy már nem aktuális.
Annyira a kirándulás körül forogtak a gondolataim, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy a szünetben kikapcsoltam az ébresztőmet.
Még szerencse, hogy mikor ma reggel felébredtem, megnéztem, mennyi az idő.
Azonnal kipattantam az ágyból, mikor láttam, hogy késésben vagyok. Szerencsére csak tizenöt perccel keltem később, így attól nem kellett tartanom, hogy a buszt lekésem, a reggeliről és a kávéról azonban le kellett mondanom. Főként azért, mert úgy döntöttem, megszabadulok az ősember külsőmtől és megborotválkozok. Így azonban alig maradt időm bármit is összedobni reggeli gyanánt. Szerencsére azonban ennivalót elég sok helyen tud szerezni az ember, így úgy voltam vele, hogy majd útközben veszek valamit magamnak tízóraira.
Miután elkészültem, kisétáltam a buszmegállóhoz.
Már egy ideje egy helyben álltam és várakoztam, mikor egy alakot pillantottam meg, aki őrült tempóban közelített a buszmegállóhoz.
Mikor már elég közel volt, rájöttem, hogy Josh az, mire önkénytelenül is elmosolyodtam, ugyanis biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy elaludt, mint én.
Josh egy pillanatra megállt, jobbról és balról is szemügyre vette a környezetet, majd miután megbizonyosodott róla, hogy a busz még nincs a közelben, sokkal lassabb tempóra váltott.
Tőlem körülbelül két méterre állt meg, ő azonban nem vett engem észre. Fejhallgatója most is rajta volt, mint mindig, így szerintem nem csak rólam, de a környezetéről se vett tudomást.
Végül a busz érkezése előtt egy perccel találkozott össze a tekintetünk, így biccentettem neki köszönésképp, ő pedig ugyanígy tett.
Természetesen arról, hogy útközben tízórait akartam venni, teljesen megfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem semmit, miután kétszer végigjártam a suli folyosóit, majd Mrs Marin kabinjában kötöttem ki, aki épp Aaront próbálta rábeszélni arra, hogy egye meg a sonkás-uborkás szendvicsét.
- De nem szeretem az uborkát - nyafogott Aaron, mire Mrs Marin nagyot sóhajtott, majd kiszedte a szendvicsből az uborka darabokat.
- Tessék, most már nincs benne - nyújtotta ismét Aaron felé a szendvicset.
- De az előbb még ott voltak, és már a sonka is uborka ízű - érvelt tovább Aaron.
Sokat vaciláltam, hogy szóljak-e közbe, hogy én szívesen megeszem azt a szendvicset, ha van benne uborka, ha nincs, vagy inkább menjek és szerezzek saját ennivalót.
Végül az utóbbi mellett döntöttem.
Miután szegény Mrs Marint magára hagytam a kisfiával, visszasétáltam a kabinomba, felvettem a kabátomat, majd elindultam a kijárat felé.
Az üvegajtón keresztül láttam, hogy Tabitha közeledik az épület felé. Már épp a kilincsért nyúlt, mikor kinyitottam az ajtót.
Kicsit odébb álltam, hogy be tudjon jönni, Tabitha pedig ugyanígy tett, csak az ajtó másik oldalán.
Biztos voltam benne, hogy mindkettőnk arra vár, hogy a másik feladja és végre átlépje a küszöböt, én azonban továbbra is kitartottam amellett, hogy hölgyeké az elsőbbség.
- Jó reggelt, gyere csak - szólaltam meg, mire Tabitha megadta magát.
Ahogy átlépte a küszöböt, hirtelen enyhe parfümillat csapta meg az orrom, amit nagyon kellemesnek találtam. Éppen ezért jobbnak láttam, ha mielőbb távozok, ugyanis attól tartottam, valami hülyeséget mondok vagy csinálok.
Az illatot még sokáig az utcán is éreztem, bár amilyen szél volt reggel, szinte biztos, hogy inkább csak beképzeltem.
Miután a pékségben sikerült ennivalót szereznem, gyorsan visszasétáltam az iskolába, ugyanis fogalmam se volt, mikor fog a külföldi iskola megérkezni, azonban nagyon reménykedtem benne, hogy még lesz időm megreggelizni.
- Nemrég kaptam az üzenetet, hogy a határon volt egy kis gondjuk, így egy kicsit késni fognak - informált az igazgatónő, akire a tanári konyhában találtam rá, miközben kávét ivott.
Úgy döntöttem, csatlakozok hozzá, így végül az ő társaságában fogyasztottam el a pékségben szerzett tízóraimat, közben pedig elmeséltem, hogyan is jártam a múzeummal.
- Örülök, hogy ennek ellenére sikerült megoldanod. Még az is lehet, hogy akkora sikered lesz, hogy ezentúl te fogsz minden látogatónkat körbevezetni a környéken - mondta olyan hangsúllyal az igazagtónő, mintha ezt megtiszteltetésnek kéne vennem, én pedig vadul bólogattam is hozzá.
Legbelül azonban azért fohászkodtam, hogy soha többé ne bízzanak rám ilyen feladatot.
És ekkor még nem is tudtam, milyen nap vár rám...
Már elkezdődött a második óra, mikor a gondnok szólt, hogy egy busz állt meg a parkolóban.
Az igazgatónőnek dolga akadt, így megkért, hogy én üdvözöljem a vendégeket.
Mivel úgy terveztem, hogy rögtön indulunk is tovább, gyorsan magamra kaptam a kabátomat és a táskámat, és csak ezután ballagtam ki a parkolóba.
A diákok már leszálltak a buszról, így egy kisebb tömeg alakult ki. Ez azonban azt eredményezte, hogy fogalmam se volt, merre találom a tanárukat.
- Szia, Kelly vagyok - nyúlt ki végül egy kéz a tömegből, mire megpillantottam egy velem egykorú lányt széles mosollyal az arcán.
Kissé meglepődtem, ugyanis ritkán találkozok korombeli kollégákkal.
- Umm, Sebastian. Örvendek - nyújtottam én is a karomat.
Kezet ráztunk, én pedig már szerettem volna távolabb húzódni, Kelly azonban nem igazán akart elengedni. Mosolya ráadásul továbbra se tűnt el az arcáról, én azonban kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
Diákjai kihasználták, hogy tanáruk mással van elfoglalva, így azonnal szét is szóródtak a parkoló különböző pontjain. Valaki még az épületbe is megkísérelt belépni.
Ez végre elvonta rólam Kelly figyelmét.
- Martin! Ide hozzám! - szólt a fiúra, miközben elengedte a kezemet, majd elindult, hogy diákjait egy helyre terelje.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, azonban alig telt el néhány másodperc, és Kelly ismét mellettem termett.
Valamiért jobbnak láttam, ha a kezemet azonnal zsebre dugom...
Kelly észrevette a mozdulatot, azonban továbbra is kitartóan mosolygott.
- Bocsánat, hogy késtünk, de a határon akadt némi gond. Remélem, ezzel nem borítottuk fel a programot.
- Egyáltalán nem. Én foglak titeket körbevezetni a városban és megmutatni a nevezetességeinket, így egyáltalán nem vagyunk időhöz kötve - magyaráztam, mire Kelly szeme felcsillant, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy épp most nyert a lottón.
- Remek. Akkor indulhatunk is - mondta, az egyik diákja azonban közbeszólt.
- De tanárnő, hosszú volt az út. Ki kell mennünk a mosdóba.
- Ó, igazatok van - értett egyet Kelly, majd rám nézett.
- Menjetek be nyugodtan az épületbe. A földszinten és az emeleten is van mosdó. Az ajtón ott a jelzés, úgyhogy könnyen megtaláljátok - mondtam nekik.
Amikor azt mondtam, ,,menjetek be nyugodtan", úgy képzeltem el, hogy a diákok csendben besétálnak az épületbe és megkeresik a mosdót. Ehelyett azonban olyan tempóban és hangzavarban indultak meg, mintha egy ellenséges hadseregre akarnának rátámadni.
Kikerekedett szemekkel bámultam őket, Kelly azonban csak halkan felkacagott, majd elindult utánuk.
Én se maradtam le sokkal mögöttük, majd elborzadva jutott el a tudatomig, hogy az épületben se akarnak halkabb hangnemre váltani.
- Nem gondolod, hogy kissé hangosak? - kérdeztem Kellytől már a folyosón.
Én is rájuk szólhattam volna, azonban mégiscsak Kelly volt a tanárnőjük.
- Ők már csak ilyenek - jött a válasz.
Teljesen figyelmen kívül hagyta a burkolt célzásomat.
- Legyetek szívesek halkabbak lenni - szóltam végül rájuk én, azonban, mint sejtettem, egyáltalán nem fogadtak szót egy idegennek.
Az egész épület zengett a hangzavartól. Biztos voltam benne, hogy így egyik kollégám se tud dolgozni, és már láttam lelki szemeim előtt, ahogy Mrs Decker és Mrs Kean a tettest keresi, aki ezért az egészért felelős.
Szerencsére azonban egyik tanár se jött ki a folyosóra csendre inteni minket, azonban biztos vagyok benne, hogy Mrs Deckertől és Mrs Keantől majd úgyis megkapom a fejmosást, amiért ezeket a vandálokat az iskolába hoztam...
- Jobb lenne sietni. El fogunk késni - szóltam rá ismét a diákokra, ugyanis minél hamarabb el akartam őket vinni az épület közeléből.
- Nem azt mondtad, hogy nem vagyunk időhöz kötve? - vonta fel a szemöldökét Kelly.
- Umm, de igen, de attól még miért nem kezdhetnénk el a programot minél hamarabb? - erőltettem magamra egy mosolyt, mire Kelly ismét felkacagott, majd megérintette a felkaromat. A kezeim még mindig zsebre voltak dugva.
- Milyen igazad van - értett egyet, majd ő is megsürgette a diákjait.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire a csapatot sikerült újra a parkolóba terelni.
- Mindenki itt van? - számolta meg őket Kelly, majd végre elindulhattunk.
Bridgeport mindig is fontos központ volt, így a múltban számos csatát vívtak a területen. Ennek eredményeképp rengeteg katona esett el, akiknek szobrait szerte a városban meg lehet csodálni. Én pedig ezeket az embereket szerettem volna megismertetni a külföldi diákokkal.
- Ő itt Charles Farwell. Bridgeport szülötte valamint híres katona. Kezdetekben a hazájáért harcolt, később azonban átállt az ellenség hadseregébe. Hogy önszántából, vagy átcsábították, azt nem tudni. Csak annyi biztos, hogy mikor a népe elkapta, nem bocsátották meg neki az árulást. Megtorlásul lefejezték, és azt állítják, hogy a szobor pont azon a helyen áll, ahová a feje akkoriban pottyant - meséltem az első szobornál.
Azt hittem, a diákokat érdekelni fogják ezek a történetek, azonban alig figyeltek rám. Egyedül Kelly bámult rám csillogó szemekkel...
Azt hittem, később majd sikerül elnyernem a figyelmüket, azonban ez a negyedik szobornál se történt meg.
Ráadásul mire az ötödik szoborhoz értünk, a diákok ahelyett, hogy figyeltek volna, egymást kezdték el szórakoztatni. Kelly ráadásul most se szólt rájuk.
És én ezért áldoztam erre a húsvéti szünetemet...
A tizedik szobornál már akkora lett a hangzavar, hogy elegem lett az egészből, és egyszerűen csak közöltem az ábrázolt személy nevét, majd sétáltunk is tovább.
- Éhes vagyok - szólalt meg egy idő után az egyik diák, mire többen is az egyetértésüket fejezték ki.
- Biztos van egy hely, ahová leülhetünk enni - nyugtatta meg őket Kelly, majd rám nézett.
- Igen, van itt egy park nem messze. Ott leülhetünk - javasoltam, mire Kelly bólintott, így a következő szobor helyett a park felé vettük az irányt.
Ott ismét szétszóródtak a diákok, Kelly pedig nem igazán igyekezett, hogy egy helyen tartsa őket, így én se foglalkoztam ezzel. Inkább leültem egy padra, és előszedtem az egyik reggel vásárolt pékárut.
- Szóval, Sebastian - jelent meg hirtelen Kelly, aki szorosan mellém ült, annak ellenére, hogy bőven volt még hely mellettem - Milyen tantárgyat tanítasz? Lefogadom, hogy történelmet - mosolygott rám, keze pedig indokolatlanul a térdemre siklott.
- Ami azt illeti, irodalmat - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Ó, szeretem az irodalmat - kezdett el csacsogni, engem azonban egyre inkább zavart a térdemen pihenő kéz.
Annyira, hogy már azt fontolgattam, hogy kimondom, hogy házas vagyok...
Végül elhessegettem az ötletet.
Végül Kelly befejezte a mondanivalóját, majd türelmesen várt. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg a reakciómat várja, nekem azonban fogalmam se volt, mégis miről beszélt.
Épp azon gondolkodtam, melyik lehet az a mondat, ami bármilyen szituációba beleillik, ekkor azonban Kelly átnézett a vállam felett, majd felkiáltott.
- Martin!
Azonnal elindult a fiú irányába, aki fogalmam sincs, mit követhetett el, az azonban biztos volt, hogy egyre jobban kedvelem ezt a Martin gyereket...
Mielőtt Kelly ismét lecsaphatott volna rám, gyorsan javasoltam a többieknek, hogy folytathatnánk a sétánkat, mire kelletlenül beleegyeztek.
Néhány szobor után végül úgy döntöttem, hogy lerövidítem a túránkat, így az utoljára tervezett szobrokat kihagytam, és egyenesen a Bridgeporti várhoz vittem őket.
- Ezen az oldalon csak a romokat látni, azonban ha megkerüljük, akkor már a vár épen maradt részét is megnézhetjük.
- Be is lehet menni? - tette fel valaki a kérdést.
- Nem - közöltem, mire a kérdező csalódottan lebiggyesztette az ajkát, majd tovább folytatta a beszélgetést a mellette lévővel.
Miután megkerültük a romokat és mindenki vetett egy pillantást a vár ép részére, Kellyhez fordultam.
- Nos hát ennyi lett volna ez a túra - erőltettem magamra ismét egy mosolyt.
- Ó - szólalt meg Kelly csalódottan - Azt hittem, hogy még visszamegyünk az iskolába és ott is körbenézünk. Esetleg beszélgetünk...
- Hidd el, jobb, ha nem jöttök vissza az épületbe. Épp felújítás folyik, így alig lehet elférni a folyosókon. Így sajnos nem tudnálak titeket ott körbevezetni.
Fogalmam sincs, miért hazudtam, de még most se bánom...
- Tényleg? Nem vettem észre, hogy felújítás folyna az épületben - gyanakodott Kelly.
Na basszus.
- Ó, igen, mert a másik szárnyat újítják fel. Azt pont elkerültétek. A legizgalmasabb dolgok pedig pont ott vannak - mosolyogtam még mindig.
- Hát jó - sóhajtott végül csalódottan Kelly - Ez a túra is épp elég nagyszerű volt - mondta, mire megpaskolta a felkaromat.
Végül visszasétáltunk a suli parkolójába, Kelly pedig visszaterelte a diákokat a buszra.
- Nagyszerű nap volt. Mindenképp megírom az igazgatónőnek, hogy csodás kirándulást szerveztél - mosolygott rám Kelly.
Inkább ne...
- Remek - mondtam ki hangosan, majd Kelly is felszállt a buszra.
Miután a busz kigurult a parkolóból, végre abbahagyhattam a műmosolygást.
Alig akartam elhinni, hogy csak fél napot töltöttem velük. Vagy tízezer évnek tűnt...
A buszom indulásáig még sok idő volt, így úgy döntöttem, visszamegyek az épületbe. Ráadásul szükségem volt valamire, ami elfeledteti velem ezt a napot, így azt terveztem, hogy üzenek a srácoknak, hogy találkozzunk a Sunrise-ban.
Ahogy a kabinom felé sétáltam, észrevettem, hogy a másodikosok ajtaja félig nyitva van. Azt hittem, a takarítónő takarítja az osztályt, ehelyett azonban Tabithát pillantottam meg az első padban. Elmélyülten olvasott, a borító alapján pedig tudtam, hogy nem mást, mint a Reményfosztottakat.
Jobbnak láttam őtt nem zavarni, úgyhogy inkább csendben a kabinomba mentem. Már amilyen csendben ki lehet nyitni azt az ajtót...
Amint beléptem a helyiségbe, ledobtam magam a székembe, majd előkaptam a telefonomat.
Sebastian üzenete: Ráértek ma?
Dave üzenete: Van még három fuvarom, aztán ja.
Jamie üzenete: Ráérek.
Sebastian üzenete: Sunrise?
Dave üzenete: Oké
Jamie üzenete: Rendben.
Hát ezt gyorsan megbeszéltük.
Úgy döntöttem, addig szétnézek az épületben, hátha valamelyik kollégámat még itt találom, azonban ahogy ismét elhaladtam a másodikosok ajtaja előtt, nem tudtam megállni, hogy ne szóljak Tabithához, aki már nem olvasott, hanem dühöngött.
- Ennyire nem tetszett? - álltam meg a küszöbön, miközben a nevetésemet próbáltam visszafojtani.
Egyértelmű volt, hogy nem tetszett neki...
- Az első kilencven oldal tetszett, az utolsó tízet viszont ki tudnám tépni.
- Miért? Hiszen szép befejezése van - értetlenkedtem.
- Ebben mégis mi a szép? - háborodott fel.
- A férfi látja, hogy a nő boldog, ezért feláldozza a saját boldogságát, és hagyja, hogy a nő továbbra is élje a megszokott életét - magyaráztam.
- Egy szóval sincs leírva, hogy a nő boldog lenne - szállt velem vitába.
- Van egy gyereke és egy férje. Ez azért elég a boldogsághoz.
- Igen, egy olyan férfi a férje, akit nem is szeret.
- Ez sincs leírva - világítottam rá.
- De az se, hogy szereti - vágott vissza.
Hirtelen nem tudtam mit mondani. Eddig teljesen meg voltam róla győződve, hogy a férfi helyesen cselekedett, hiszen akkora volt a szíve, hogy inkább a saját boldogságát áldozta fel, és nem a nő életét akarta a feje tetejére állítani.
- Akkor szerinted miért ment hozzá feleségül? - kérdeztem végül, remélve, hogy Tabitha véleményét meg tudom másítani, neki azonban erre is volt válasza.
- A nyomás miatt, amit a családja rágyakorolt - vágta rá azonnal - És mert szegény szerencsétlen azt hitte, hogy az egyetlen szerelme már rég meghalt. Ha azonban a férfi bevallotta volna neki, hogy ki ő, biztos vagyok benne, hogy ismét egymásra találtak volna.
Teljesen ledöbbentem, ugyanis sose gondoltam bele, hogy a nő esetleg boldogtalan és egész végig a férfire várt.
Talán azért, mert a Caroline-nal történtek után nehéz elhinnem, hogy létezik olyan pár, amely a végsőkig kitart egymás mellett...
Tabitha azonban ezek szerint még hisz ebben.
- Nehéz veled vitatkozni - vallottam be végül
- Köszönöm - mondta elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
Még mindig Tabitha szavain gondolkodtam, mikor hirtelen felkiáltott.
- El fogok késni!
Kétségbeesetten a táskájába kezdte dobálni a dolgait, én pedig jobbnak láttam távozni.
- Akkor hagylak is - bólintottam - Szia! - köszöntem el, majd elindultam a folyosón.
- Viszlát! - szólt még utánam.
Ezután a tanáriban rátaláltam Mr O'Brien-re.
- Na, milyen volt a napod? - érdeklődött.
- Borzalmas - mondtam ki az igazat, mire Mr O'Brien elnevette magát.
- Na én pont ezért nem vállalok el ilyeneket.
Addig maradtam az épületben, míg meg nem kaptam Dave üzenetét, hogy fél óra múlva lálkozzunk a Sunrise előtt.
- Egyébként örülök, hogy hívtál - mondta Dave a bejárat előtt - Legalább felkérem Josie-t modellnek.
- Én meg már azt hittem, az én fejemet hiányoltad - nevettem el magam.
- Ne aggódj, a te fejedet bámulom így is eleget a számítógépen. Már csak néhány képet kell retusálnom, aztán felkerülsz az oldalamra.
- De ugye előtte elküldöd nekem is?
- Persze, persze - mondta Dave oda se figyelve, miközben kinyitotta az ajtót.
A kávézó tele volt, a pultnál azonban egy vendég sem várakozott.
- Én foglalok helyet - szólalt meg Jamie, majd el is indult az egyik asztal felé.
- Én megyek veled - közöltem Dave-vel, aki kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem ellenkezett.
Josie-t szerencsére nem kellett keresni, ugyanis épp a pult mögött készítette buzgón az egyik rendelést, akárcsak Tabitha. Azonban mikor Josie észrevett minket, azonnal abbahagyta azt, amit csinált.
- Sziasztok! - léptünk oda a pulthoz Dave-vel.
- Sziasztok!- viszonozta a köszönést Josie széles mosollyal az arcán, engem azonban szinte levegőnek nézett, és egyedül Dave-re fókuszált.
- Tudnánk beszélni? - kérdezte Dave Josie-tól, mire Josie Tabitha felé fordult.
A sok vendég láttán azonnal megértettem, mi lehet a két lány között zajló néma kommunikáció témája. Ha most Josie beszélgetni kezd, minden rendelés Tabithára hárul...
Már majdnem szóltam Dave-nek, hogy hagyja az egészet és majd máskor beszélje ezt meg Josie-val, ekkor azonban Tabitha megadóan felsóhajtott.
- Beszélgessetek csak, majd én tartom a frontot.
- Imádlak - örvendezett Josie, majd figyelmét ismét Dave-re fordította.
Mire Dave belekezdett a mondanivalójába, Tabitha épp elkészített egy csésze kávét, és azon igyekezett, hogy minél előbb eljuttassa a vendéghez, aki rendelte.
Dave röviden elmesélte, hogy fotóskarrierjét szeretné beindítani, ehhez azonban modellekre lenne szüksége.
- Én benne vagyok - egyezett bele Josie, pont akkor, amikor Tabitha visszatért a pulthoz.
Azt hittem, ezzel végeztünk is, így már majdnem elindultam a Jamie által foglalt asztalunkhoz, Dave azonban továbbra is a pultnál állt, és Tabitha felé fordult.
- Igazából neked is elmondom, hátha érdekel a dolog - kezdett bele, mire Tabitha pont olyan kíváncsian kapta fel a fejét, mint én. Ugyanis azt hittem, Josie is bőven elég lesz modellnek.
Tabithának is elmondta ugyanazt, mint Josie-nak, Tabitha azonban nem vágta rá azonnal, hogy igen. Sőt, nem mondott rá semmit. Úgy tűnt, mint aki nem érti, mégis miért ossza meg vele Dave ezt az információt.
Végül a szája egy o betűt formált, mint aki épp rádöbben, mit is akarnak tőle.
- Ó, köszi az ajánlatot, de nem hiszem, hogy jó modell lennék - szabadkozott, én pedig elképzelni nem tudtam, miért mondja ezt.
- Hát jó. Ha mégis meggondolnád magad, Josie-n vagy Bash-son keresztül elérsz - vette tudomásul Dave - Egyébként espressot kérünk mindhárman - adta le a rendelést, majd elindult Jamie irányába, én azonban nem tudtam rávenni magam, hogy kövessem.
Tabitha egy újabb kávé elkészítésével foglalatoskodott, így nem igazán törődött velem, én azonban nem igazán tudtam róla levenni a tekintetemet.
- Miből gondolod, hogy nem lennél jó modell? - kérdeztem meg végül, mire Tabitha végre rám nézett. De csak egy röpke pillanatra, utána ismét a kávéra koncentrált.
- Mert a modellek szépek, magabiztosak, és még egy csomó olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amivel én nem. Inkább elbújok, minthogy fényképezőgép elé álljak, a külsőm pedig legfeljebb átlagos - sorolta közben az érveit.
Az érvei nagy részét megértem, azt azonban el nem tudom képzelni, miért hiszi magáról, hogy átlagos.
Még egyszer szemügyre vettem, hogy rájöjjek, melyikünknek van igaza.
Az eredmény pedig ugyanaz lett: Tabitha minden, csak nem átlagos.
Azt hittem, ennyi idősen megtanultam, hogy előbb gondolkozzak, mint beszéljek, azonban nem tudtam megállni, hogy ezt ne adjam a tudtára.
- Közelről se vagy átlagos - mondtam ki végül, mikor Tabitha ismét rám nézett.
Pont annyira döbbent meg, mintha azt közöltem volna vele, hogy vámpír vagyok.
Talán mégse kellett volna hangosan kimondanom, amit gondolok...
Tabitha már épp szólásra nyitotta a száját, ekkor azonban megszólalt az egyik vendég.
- Megkaphatnám már a rendelésemet? - kérdezte egy lány.
- Viszem - biztosította róla Tabitha, majd el is indult a lány asztala felé.
Én pedig elfoglaltam a helyemet az asztalunknál.
- Minden oké? - kérdezte Jamie.
- Persze.
Csak épp az egyik diákomat szerettem volna meggyőzni, hogy nincs nála gyönyörűbb lány a világon...
- Bocs haver, én megpróbáltam - szólalt meg hirtelen Dave, aki az itallapot nézegette.
- Mégis mit? - ráncoltam a homlokomat, ugyanis fogalmam se volt, miről beszél.
Dave gyanakodva rám nézett, pont úgy, mint aki azt próbálja eldönteni, hogy csak játszom, vagy tényleg hülye vagyok.
- Hagyjuk - mondta végül.