Tiltott gyümölcs

9. fejezet - Sebastian

2017. október 6.

Mint minden reggel, ma is összefutottam Josh-sal a buszmegállóban. Zenét hallgatott a fejhallgatóján keresztül, így csak kurtán biccentettünk egymásnak, aztán pedig figyelemre se méltatott. Miután beértünk Bridgeportba és leszálltunk a buszról, Josh őrült tempóra kapcsolt. Azt hittem, a suliba siet ennyire, hirtelen azonban lassítani kezdett, majd egy épület mellett rágyújtott a cigire. Tudtam, hogy több gimnazista is cigizik, mégis elszomorító volt látni, hogy ilyen hamar rászoktak a dohányra.
Miután beléptem az épületbe, a kabinom felé vettem az irányt, ahol ledobtam a cuccaimat, majd felmentem a tanáriba. Ott Mrs Marinnal elegyedtem szóba, aki elmesélte, hogy a kisfia most kezdte az általánost, de máris szerelmes lett egy lányba, akinek mindenáron szeretett volna valamilyen ajándékot adni, így azonnal neki is látott, hogy feltúrja a lakást megfelelő ajándék után kutatva. Végül Mrs Marin egy tábla csokit adott a fiának, hogy azt vigye el másnap a lánynak. A kissrác másnap azzal állított haza, hogy a többi lány is követeli a saját csokiját. Jót nevettem a történeten, majd én is meséltem neki Lucie-ről.
Pár perccel becsengetés előtt mentem vissza a kabinomba, csengetéskor pedig már be is mentem a másodikosokhoz.
- Jó reggelt! - köszöntem, mire ők is mormoltak valami hasonlót.
Beírtam a hiányzókat a laptopon, majd visszaültem a tanári asztalhoz. Természetesen ma is terveztem feleltetést, így azonnal neki is láttam átnézni a noteszemet, kit is hívhatnék ki.
- Szeretne valaki önként felelni? - kérdeztem, bár tudtam, hogy úgyse kapok választ.
A noteszemet nézegetve rájöttem, hogy nagyon sokan rendelkeznek pocsék átlaggal, így sokuknak kell javítaniuk. Volt azonban valaki, aki hiába állt rosszul, tudtam, hogy sokkal többre képes. Ma pedig kivételesen nem aludt az órámon.
- Senki? - kérdeztem újból, miközben a noteszemet lapozgattam, bár már rég tudtam, kit akarok feleltetni - Tabitha Galavan - mondtam ki végül.
- De hiszen én már feleltem - szólalt meg.
- Karót kaptál és szó szerint nem tudtál kinyögni semmit, szóval gyere és javítsd ki - vitatkoztam vele.
- Nem tudom az anyagot - bökte ki végül, én pedig nagyot csalódtam.
Egy ideig farkasszemet néztünk, miközben azon gondolkodtam, mégis mi lehet olyan fontos, hogy amellett nem tud felkészülni az órámra. Vagy bárki órájára. Tizenhét évesen kétlem, hogy világmegrendítő problémái lennének. Kezdem azt hinni, hogy a kollégáimnak igaza van, és csak lázad, ami elég dühítő, ugyanis ezzel az én munkámat veszi semmibe.
Az utóbbi alkalomból tanulva nem erőltettem, hogy feleljen, így végül befirkantottam egy karót a neve mellé, majd Steve lett a következő áldozat.
Steve borzalmas felelést produkált, azonban pont sikerült megúsznia, hogy karót kelljen neki adnom. Miután visszaült a helyére, Tabitháék felé siklott a tekintetem. A lány természetesen megint aludt. Nagyot sóhajtottam, majd nekiláttam az új tananyagnak.
Ötödik óra után azonnal a tanáriba vettem az irányt, így a nagyszünet elejét ott töltöttem, egy idő után azonban megéheztem, így úgy döntöttem, lemegyek a kabinomba a tízóraimért. Miközben lefelé tartottam a lépcsőn, éreztem, hogy rezeg a farzsebem.
- Pedig úgy ennék mogyorós csokit - hallottam meg Tabitha hangját a földszinti folyosón.
- Az nem is kaja - vitatkozott vele Vicky, miközben elmentem előttük.
Esküszöm, hogy éreztem Tabitha gyilkos tekintetét a hátamon, miközben a kabinomhoz sétáltam.
Miután beléptem a helyiségbe, kihalásztam a mobilomat a zsebemből, és megnyitottam az újonnan érkezett üzenetet. Anyám írt, hogy apám végre fogadhat látogatókat a kórházban. Apámat a bridgeporti kórházban kezelték, így megbeszéltük anyámmal, hogy a buszmegállóknál találkozunk, és együtt megyünk meglátogatni őt.
Miután végeztem az iskolában, ki is ballagtam anyám elé, majd szótlanul taxiztunk át a kórházhoz. A nővérkék kedvesek voltak, és megmondták, melyik szobában találjuk apámat.
- Bash! - terült szét egy széles mosoly az arcán, amint meglátott bennünket - Szia drágám - nézett ezúttal anyámra, aki leült az ágya szélére, és nyomott egy csókot apám homlokára.
- Hogy vagy? - kérdeztem tőle.
- Kutya bajom - legyintett.
Látszólag tényleg nem úgy nézett ki, mintha bármi baja lenne, azonban pontosan tudtam, hogy a betegsége belsőleg teszi tönkre, nem külsőleg. Emellett kemény férfi volt, sose vallotta volna be, hogy fájdalmat érez.
- Szóval, mikor visztek haza? Pocsék ételt adnak itt- próbálta elviccelni a dolgot apám.
- Az orvos majd megmondja, mihez kezdjünk veled - mosolygott rá anyám.
Mintegy végszóra meg is jelent az orvos az ajtóban.
- Á, gondolom, maguk a hozzátartozói. Jó napot kívánok - üdvözölt minket az orvos.
- Doktor úr, milyen a férjem állapota? - kérdezett rá azonnal anyám.
Az orvos egy ideig csendben hallgatott, hol rám, hol anyámra nézett.
- Beszélhetnék magukkal négyszemközt? - kérdezett vissza az orvos, mire azonnal rossz érzés kerített hatalmába.
Anyám azonnal felpattant apám mellől, nekem azonban földbe gyökerezett a lábam, és kényszeríteni kellett magamat, hogy megmozduljak. Az már rossz, ha az orvos négyszemközt szeretne velünk beszélni.
- Nem fogok kertelni - szólalt meg újból az orvos a folyosón, miután hárman maradtunk - A férje állapota tragikus volt, mikor behozták. Még szerencse, hogy időben észrevették, így meg tudtuk menteni. A betegsége azonban folyamatosan támadja a szervezetét - mondta, mire anyám a szája elé kapta a kezét - A szervezete harcol, a legtöbb csatát pedig meg is nyeri, de fennáll a lehetőség, hogy bármikor elbukhat.
Anyám nem bírt megszólalni, így végül én nyögtem ki a kérdést.
- Azt akarja mondani, hogy bármikor meghalhat?
Az orvos egy ideig hallgatott, majd bólintott, mire anyám nyüszítésszerű hangot hallatott.
- Mit tehetünk? - nyögte ki végül anyám.
- Nos, amennyiben időben észrevesszük, hogy haldoklik, még van rá esély, hogy megmentsük. Ez azonban folyamatos orvosi felügyeletet igényel. És a férjét elnézve kétlem, hogy élete hátralevő részét kórházban szeretné tölteni.
- Az már biztos - mondta anyám.
- A legjobb, amit javasolni tudok, hogy vigyék haza, és vegyenek fel mellé egy ápolót.
Anyám bólogatni kezdett.
- Úgy lesz. Köszönjük, doktor úr - mondta anyám, mire az orvos együttérzően még egyszer ránk nézett, majd távozott.
Láttam, hogy az anyám a könnyeivel küszködik, így átöleltem. Egy idő után hallottam, hogy szipog, és úgy kellett kényszerítenem magam, hogy ne sírjam el magam én is.