Tiltott gyümölcs

20. fejezet - Tabitha

2018. március 26.

Ma került sor a spanyol versenyre.
Fogalmam se volt, mégis meddig fog tartani, így még tegnap felhívtam Francist.
- Szia, Francis - szóltam bele a telefonba, miután végre felvette - Csak szeretnék szólni, hogy holnap spanyol versenyen leszek, és fogalmam sincs, mikor végzek, így lehet késni fogok. Nem gond?
- Ugyan már kölyök, ne hülyéskedj. A késés legyen most a legkisebb gondod. Nyugodtan koncentrálj csak a versenyre. Tudod, mit? Holnapra szabadnapot adok.
- Biztos vagy benne?
- Persze, Josie-val majd tartjuk a frontot. Amúgy is, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kértél szabadnapot, mióta munkába álltál. Már én érzem magam rosszul, amiért ennyit dolgozol - mondta, mire elmosolyodtam.
- Köszi, Francis. Te vagy a legjobb.
Hogy mi volt Francis válasza, nem hallhattam, ugyanis Theo kezdett dörömbölni az ajtón.
- Mi a francnak zárod magadra a fürdőszobaajtót? - mérgelődött Theo a túloldalon, miközben a kilincset ráncigálta.
Végül feladta, belőlem pedig felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj, ekkor azonban valami nagy erővel az ajtónak csapódott.
- Mennem kell, Francis. Még egyszer köszi. Szia - hadartam bele a telefonba, ugyanis attól féltem, Theo közben betöri az ajtót.
Kinyomta a hívást, majd gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban.
- Na végre - vicsorgott rám Theo, én pedig gyorsan elsurrantam mellette, még mielőtt ő lökött volna odébb.
Az estét megint a kanapén töltöttem, most azonban annyit se aludtam, mint általában. Ahányszor lehunytam a szemem, a verseny körül forogtak a gondolataim. Időközben teljesen kivert a víz, a pizsamám pedig izzadtan tapadt hozzám.
Mikor háromnegyed hatkor megszólalt az ébresztőm, majdnem felkiáltottam ijedtemben.
Továbbra is idegesen bámultam a mennyezetet, végül megembereltem magam, majd elkezdtem készülődni a mai napra.
Nem terveztem magammal sok dolgot vinni, így az iskolatáskámat lecseréltem egy válltáskára, amibe pont belefért a tízóraim, egy üveg víz, a pénztárcám és néhány toll. A néhány alatt konkrétan nyolcat értek, ugyanis biztos akartam benne lenni, hogy lesz nálam tartalékban, ha valamelyik épp kifogyna.
Odakint süvített a szél, valamint eléggé be is volt borulva, azonban ennek tudatában se vittem magammal esernyőt. Egyszerűen nem értem, mi értelmük van, ha a szél úgyis kifordítja őket, így ugyanúgy megázok, ráadásul még fel is bosszantanak...
Útközben gondoltam csak bele, hogy kissé kínos lenne, ha ázottan jelennék meg a versenyen, így azonnal fohászkodni kezdtem, hogy addig ne essen, míg be nem léptem a suli épületébe.
Valószínűleg a megfelelő emberek hallgatták meg a kérésemet, ugyanis végül sikerült szárazon megúsznom.
A folyosón azonnal észrevettem néhány diákot, akik nem tűntek ismerősnek, így feltételeztem, ők is a versenyre érkeztek. Mérget azért még nem vettem volna rá, ugyanis néha a saját diákjainkat is idegeneknek nézem...
Az osztályunk ajtaja tárva volt, be azonban nem szerettem volna menni, így megálltam az ajtóban, majd onnan integettem Vickyéknek. Vicky épp el volt merülve valamiben, Tina azonban szerencsére észrevett, majd megbökte Vickyt is, hogy felhívja rám a figyelmét. Miután mindketten rám szegezték a tekintetüket, fejemmel a folyosón lévő székek felé biccentettem.
Szerencsére tudták, mit akarok, így pár másodpercen belül meg is jelentek mellettem a folyosón.
- Menő a tasid - mosolygott rám Vicky, miközben az én tekintetem is az álomfogó mintára siklott.
- Köszi - mosolyogtam vissza Vickyre.
- Na, készen állsz a nagy megmérettetésre? - kérdezte Tina.
- Jajj, ne kérdezz ilyet, mert esküszöm, hogy mindjárt kisétálok az ajtón és hazamegyek.
- Nyugi, ügyes leszel - biztattak mindketten.
Tovább beszélgettünk, mikor hirtelen szóba került a francia verseny, amit szintén a mai napon rendeztek meg, csak egy másik helyszínen.
- Tényleg, te hogyhogy nem mentél versenyezni? - néztem Vickyre, aki tudtommal elég jó franciából.
- Mert Sabrina és Jessica viszont ment, így velük és Mrs Murray-vel kellett volna eltöltenem a fél napot.
- Most már minden világos - fintorodtam el, amint belegondoltam, milyen lenne Sabrina és Jessica társaságában tölteni annyi időt...
- Így meg legalább lesz egy király napunk nélkülük. Mármint, te hiányozni fogsz, csak... - mentegetőzött, azonban belé fojtottam a szót.
- Ne aggódj, teljesen megértelek.
Hirtelen Josh jelent meg a sarkon.
- Sziasztok! - köszönt nekünk, mielőtt bement volna az osztályunkba.
Pár másodperc után azonban ismét megjelent a folyosón, majd odasétált hozzánk.
- Tessék, hoztam neked egy szerencse tollat - nyújtotta felém.
- Ez nem az a toll, amit fél éve adtam neked kölcsön? - néztem rá gyanakodva.
- De - nevette el magát - Gondoltam, inkább visszaadom, hátha szükséged lesz rá.
- Vagy nyolc tollat hoztam magammal, de igazad van, sose lehet tudni. Lehet szükségem lesz egy kilencedikre is - tűnődtem el, mire barátaim nevetésben törtek ki.
Eközben Mr Verlac épp lefelé igyekezett a lépcsőn.
- Sziasztok! - köszönt oda nekünk, mikor elsétált mellettünk a kabinja irányába.
- Na jó, én megyek imádkozni, hogy Mr Verlac ne engem hívjon ki felelni - szólalt meg ismét Josh - Sok sikert.
- Köszi - mosolyogtam rá, majd ismét eltűnt az osztályunkban.
Pár percig még beszélgettem Vickyékkel, majd becsengettek. Ők is sok sikert kívántak nekem, majd magamra hagytak.
Egyre több versenyzőt vettem észre a folyosón, engem pedig megint kivert a víz idegességemben. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam, közben pedig különféle nyelvtani szabályokra próbáltam visszaemlékezni, azonban annyira izgultam, hogy már alapvető főnevekről se tudtam megállapítani, hogy hím- vagy nőneműek-e. 
- Hogy vagy? - szólalt meg hirtelen egy hang fölöttem, én pedig ijedtemben összerezzentem, ugyanis annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy Mr Verlac ott termett előttem.
- Idegesen - vallottam be, miközben azt mérlegeltem, hogy van-e még esélyem észrevétlenül elhagyni az épületet.
- Nincs miért izgulnod, menni fog - biztatott ő is.
- Mitől olyan biztos ebben mindenki?
- Mert hiszünk benned - mosolygott rám, én pedig bambán bámultam fel rá, ugyanis fogalmam se volt, erre mégis mit mondhatnék.
Mr Verlac végül megköszörülte a torkát.
- Na jó. Én most megyek, és megszívatom az osztálytársaidat - mondta, mire egy pillanatra teljesen elfeledkeztem a versenyről, és őszintén felnevettem - Sok sikert - tette még hozzá.
- Köszönöm.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre meghallottam Mrs Stasey hangját, aki a tanári konyha mellett lévő kisebb terem ajtajánál állt.
- Minden versenyzőt megkérek, hogy fáradjon be ebbe a terembe.
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd én is elindultam a többiek után.
- Menni fog - suttogta nekem Mrs Stasey az ajtó mellől.
Hálásan rámosolyogtam, majd beléptem a helyiségbe.
- Üdvözlök mindenkit - szólalt meg egy nő, aki esküszöm, teljesen úgy nézett ki, mint Umbridge professzor a Harry Potterben, csak vörös hajjal - Mielőtt kezdetét venné a verseny, megkérnék mindenkit, hogy húzzon egy sorszámot. Ez a szám lesz az azonosítójuk... - magyarázta valami fura akcentussal, amit nem tudtam hova tenni.
Mindenki azonnal megrohamozta a tanári asztalt, hogy a kérésnek eleget tegyen, én azonban továbbra is a terem másik végében maradtam. Miután végre megritkult az embertömeg, én is odasétáltam az asztalhoz, hogy válasszak a maradék cetlik közül, amik egy számot rejtettek.
Találomra felfordítottam az egyiket, mire a tizenhatos szám nézett velem farkasszemet.
Fogalmam se volt, hogy tanúsítsak-e ennek bármiféle jelentőséget vagy se.
Tizenhatodikán születtem, így bizonyos értelemben közel áll hozzám a szám, azonban a születésnapom már egy jó ideje nem jelent számomra semmit...
- Ha már mindenkinek van száma, kérem, foglaljanak helyet - jött a következő utasítás Umbridge-től - A versenyt el is kezdenénk a hallgatási résszel.
Na igen, a verseny épp olyan összetett volt, mint egy érettségi.
Eléggé féltem a hallgatási résztől, így egyáltalán nem nyugtatott meg az a tudat, hogy ezzel kezdünk.
Megkaptuk a hozzá tartozó feladatlapokat, majd Umbridge tájékoztatott minket arról, mi is lenne a dolgunk.
Először fel kellett írnunk a bal felső sarokba a sorszámunkat, majd időt kaptunk, hogy átolvassuk a kérdéseket.
A feladatból tudtam meg, hogy Pablóról fogunk hallani egy szöveget, aki épp most költözött új környékre, a szomszédokkal azonban még nem volt alkalma megismerkednie, egy nap azonban összefut Martinnal...
Ezután volt tíz kérdés vagy állítás, amikhez A, B, C, D válaszok tartoztak, nekünk pedig a hallott szöveg alapján kellett kiválasztanunk a helyes megfejtést.
- Están listos? - tette fel Umbridge a kérdést, majd nekilátott a szöveg felolvasásának.
Umbridge fura akcentusa továbbra is megmaradt, sőt még rá is játszott, hogy spanyolnak tűnjön, ám egyáltalán nem volt az...
Megrökönyödve pillantottam fel rá, ugyanis hiába próbáltam bármilyen értelmes szót elkapni, még abban se voltam biztos, hogy tényleg spanyol szöveget olvas-e fel...
Emellett még hadart is, ráadásul időközben az eső is eleredt, ami hangosan kopogott az ablaküvegen.
Idegesen pillantottam körbe, ugyanis attól féltem, csak én vagyok béna, amiért nem vagyok képes felfogni a szöveget, azonban a többiek ugyanolyan bambán bámultak Umbridge-re, mint én. Csupán három diák kezében láttam tollat, akik be is karikázták az általuk helyesnek vélt válaszokat. Feltételezem, Umbridge diákjai lehettek, és már megszokták a kiejtését...
Hirtelen Umbridge abbahagyta az olvasást, én pedig azt hittem, ennyi volt, rögtön az első résznél felsültem.
Umbridge azonban továbbadta a papírt az egyik kollégájának, aki mosolygós arcával sokkal szimpatikusabb volt nekem.
Ő is felolvasta nekünk a szöveget, azonban sokkal lassabban és érthetőbben, így végre én is meg tudtam válaszolni a kérdéseket.
Miután a szöveg végére ért, kaptunk még öt percet, hogy gondolkodjunk és ellenőrizzük magunkat, majd összeszedték a feladatlapokat, és újabbakat osztottak ki.
Ezúttal a nyelvtani rész feladatait kaptuk meg.
Már sokkal nyugodtabb voltam, mint a hallgatási rész előtt, ráadásul ez alkalommal Mrs Stasey is bent volt a teremben, hogy felügyeljen minket. Ahányszor találkozott a tekintetünk, biztatóan rám mosolygott, ami nagyon jól esett.
A nyelvtani rész egyébként elég könnyű volt, bár volt néhány dolog, amin el kellett gondolkodnom.
Miután lejárt az idő, ezt is összeszedték, hogy kioszthassák az írás részhez tartozó feladatlapot.
Ebben a körben egy levelet kellett írnunk az egyik osztálytársunknak, amiben elújságoljuk, hogy megbetegedtünk, ezért szükségünk lenne a házira, valamint kíváncsiak vagyunk, mi zajlik az iskolában.
Szerintem elég jó történetet sikerült összehoznom arról, mégis hogyan betegedtem meg. Amellett legalább tízféle tünetet felsoroltam, meséltem az orvosnál töltött időről, valamint panaszkodtam a gyógyszereimről is, mire végül rátértem a feladat másik feléhez, és érdeklődtem a suliban zajló események iránt.
Szerencsére nagyon sok ötletem volt, amit le tudtam írni, így sikerült összehoznom egy elég hosszú levelet. Konkrétan teleírtam egy A4-es lap mindkét oldalát.
Egy bizonyos idő után ezt a lapot is összeszedték, majd kaptunk tíz perc szünetet a beszélgetős rész előtt.
Hirtelen megint elöntött a pánik, ugyanis a beszélgetéstől féltem a legjobban.
Mi, versenyzők kimentünk a folyosóra, én azonban legszívesebben az osztályunkba mentem volna, hogy beszéljek Vickyvel és Tinával, a teremből kiszűrődő hangok alapján épp órájuk volt.
Végül lehuppantam az egyik folyosón lévő székre, majd ugyanazt csináltam, amit reggel: idegesen bámultam a falat, és azon gondolkodtam, vajon meg tudnék-e szökni.
Közben a gyomrom is megkordult, ugyanis nagyon éhes voltam, azonban nem voltam benne biztos, hogy akár egy falat lemenne a torkomon.
Hirtelen Umbridge hangjára lettem figyelmes, aki szólította az egyes számú versenyzőt.
Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg növekvő sorrendben fognak minket szólítani, így elég sokára fogok sorra kerülni.
Nagyot nyeltem.
Még többet idegeskedhettem...
Abban reménykedtem, hogy legalább Mrs Stasey-vel kell majd társalognom, azonban minden reményem elszállt, mikor megláttam őt a folyosón, miközben az első számú versenyző már rég bent volt...
- Na, milyennek érezted a feladatokat? - lépett oda hozzám.
Nem voltak túl nehezek, azonban egyszerűek sem, így nem igazán tudtam, mit válaszoljak...
- Szerintem tudtam őket - nyögtem ki végül.
- Abban biztos vagyok - mosolygott rám Mrs Stasey.
Váltottam még néhány szót Mrs Stasey-vel, majd egyszer csak megszólalt az óra végét jelző csengő.
Miután Mrs Stasey magamra hagyott, láttam, hogy félig nyitva van az osztályunk ajtaja, így felálltam, és benéztem a termünkbe.
- Na mizu? Hatásos volt az ima? - kérdeztem Josh-tól, mikor megpillantottam őt a helyén, közben pedig odaintettem Vickyéknek.
- Az ám. És te? Nyertél?
- Fogalmam sincs, még mindig tart a verseny - mondtam pont akkor, mikor Vickyék odaértek hozzám.
- Josh! Gyere ide, haver! - kiáltotta el magát Steve a hátsó padból, Josh pedig engedélykérően rám nézett.
- Menj csak - mondtam neki, majd Vickyékhez fordultam - Kijöttök a folyosóra?
Bólintottak, majd elfoglaltuk a szokásos helyünket.
- Na mesélj. Milyen a verseny? - fordult felém Tina, én pedig mindent elmeséltem nekik.
- Szóval, összességében megoldhatóak voltak a feladatok - összegeztem - De még hátra van a beszélgetős rész. Van itt egy nagyon fura tanár, akit én csak Umbridge-nak hívok, mert esküszöm, nagyon hasonlít rá - számoltam be róla, mire mindketten elnevették magukat - Kiráz tőle a hideg, olyan a nézése. Ráadásul van valami fura akcentusa, ami miatt azt se értem, mit mond. És ha jók a megérzéseim, pont vele kell majd beszélgetnem...
- Tres! - kiáltotta el magát ekkor Umbridge az ajtóból, mire a szólított versenyző felállt, és bevonult a terembe.
Feltűnt, hogy akik bementek, nem jöttek ki.
Azonnal forogni kezdtek a kerekeim.
Ez azt jelenti, hogy akik túl esnek a beszélgetésen, bent maradnak, és meghallgatják az utánuk következőket?
Szóval engem tizenöt ember fog hallgatni a tanárokon kívül?
- Te hányas számú vagy? - zökkentett ki a gondolataimból Vicky.
- Csak a tizenhatos - sóhajtottam egy nagyot.
Vickyék ismét mondtak pár biztató szót, majd ezúttal ők mesélték el, mi minden történt velük a mai nap. Volt egy olyan gyanúm, hogy ezzel akarják elterelni a figyelmemet arról, hogy igazából még mindig versenyzek, csak várnom kell a soromra...
Végül vissza kellett menniük órára, én pedig ismét egyedül maradtam.
Annyi időt töltött bent egy-egy versenyző, hogy hirtelen ismét arra lettem figyelmes, hogy kicsengettek.
- Még mindig nem kerültél sorra? - kérdezte Vicky, mikor meglátott a folyosón.
- Még nem - csóváltam a fejem - Most van bent a tizenhármas.
- Gyorsan elszaladok a büfébe kaját venni, mert éhen halok. Aztán dumálhatunk - mondta, majd el is tűnt a másik folyosón.
Miután visszaért, kihívta Tinát is a folyosóra, így ismét az ő társaságukat élvezhettem.
- Dieciseis! - hallottam meg végül a számomat.
Esküszöm, ha nem tartottam volna számon, hogy már tizenöt ember bement, rá nem jöttem volna, hogy Umbridge a tizenhatos számú versenyzőt szólítja...
Nagyot nyeltem, majd Umbridge mellett besétáltam a terembe.
Jól sejtettem, amint betettem a lábam a helyiségbe, tizenöt diák szegezte rám a tekintetét.
Az egyetlen dolog, ami csillapította az idegességemet, hogy a mosolygós arcú tanár ült a tábla előtt elhelyezett asztalnál.
- Hola - köszönt nekem, amint leültem vele szembe, majd elém tolta a papírt, amin elolvashattam a feladatot.
Közben Umbridge is helyet foglalt a mosolygós arcú tanár mellett.
Adott volt egy szituáció, ami szerint a legjobb barátnőmnek gondjai vannak a tanulással, és az én feladatom volt, hogy ellássam néhány tanáccsal.
Ezt kellett szerepjáték szerűen eljátszanunk.
Mosolyra húztam a számat, ugyanis eléggé ismerős volt a helyzet.
Umbridge a jókedvemet látva felvont szemöldökkel kezdett bámulni engem. Nagyot nyeltem, majd inkább a mosolygós arcú tanárra összpontosítottam minden figyelmemet, és bele kezdtem a szerepjátékba.
Féltem, hogy túl hamar fogok kifogyni az ötletekből, a mosolygós arcú tanár reakciói miatt azonban szerencsére mindig tudtam válaszolni valamit és tovább vinni a sztorit.
Umbridge közben fapofával bámult rám, ő azonban szerencsére nem avatkozott közbe.
Végül befejeztük a szerepjátékot, majd én is elfoglalhattam az egyik padot, ahonnan végignézhettem az utánam következőket.
Amíg behívták a tizenhetes számú versenyzőt, végig azon gondolkodtam, milyen kevés ideig beszéltem. Ekkor azonban a faliórára siklott a tekintetem, és rájöttem, hogy amit én öt percnek éreztem, az valójában negyed óra volt.
A másik, amitől féltem, hogy túl sablonos dolgokat mondtam, azonban a maradék négy versenyző se volt sokkal kreatívabb.
Miután a húszas számú versenyző is végzett, a tanárok megkértek minket, hogy várjunk a teremben, amíg vissza nem térnek az eredményekkel.
Hogy elüssem az időt, a tollaimmal játszottam, mire egy örökkévalóságnak tűnő idő után a tanárok végre ismét felbukkantak.
Mrs Stasey is bevonult a terembe, aki széles mosollyal az arcán bámult rám, amit ekkor még nem nagyon tudtam mire vélni.
Természetesen ismét Umbridge vette magához a szót, aki néhány mondatban megköszönte a részvételt, majd nekilátott, hogy kihirdesse a nyerteseket.
A harmadik helyen a nyolcas számú versenyző végzett, a másodikon pedig a tizenhatos...
Időbe telt, mire megfejtettem, hogy Umbridge szájából a dieciseis hangzott el, majd miután sikerült, még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
A többiek ülve maradtak és illően tapsolni kezdtek, ami a bizonyítéka volt annak, hogy márpedig engem szólítottak.
A mosolygós arcú tanártól átvettem a nyereményemet, majd miután az első helyezett is kifáradt a tábla elé, csináltak rólunk egy képet.
Végül Umbridge búcsúzóul mondott még valamit, majd mindenki azonnal felpattant, hogy elhagyhassa a termet.
Ismét megvártam, hogy megritkuljon a tömeg, addig pedig jobban szemügyre vettem a kezemben tartott dolgokat.
A nyereményem egy oklevél, egy tábla csoki és egy könyv volt.
Ha előre szóltak volna, hogy a nyertesek jutalma egy könyv, sokkal lelkesebben versenyeztem volna...
Utolsóként léptem ki a folyosóra, majd rögtön megpillantottam Mrs Stasey-t Mr Verlac társaságában.
- Tudtam én, hogy meg tudod csinálni - mosolygott rám Mrs Stasey - Gratulálok.
- Köszönöm - mosolyogtam vissza rá hálásan.
- Én is gratulálok - szólalt meg Mr Verlac szintén széles vigyorral az arcán.
- Köszönöm.
- Látod, nem is olyan rossz dolog versenyezni - vette vissza a szót Mrs Stasey.
Ebben annyira azért nem vagyok biztos, de...
- Tényleg nem - válaszoltam inkább.
- Legközelebb irodalomversenyen is indulhatsz - vetette fel az ötletet Mr Verlac.
- Na felejtse el - vágtam rá azonnal, mire Mr Verlac nevetésben tört ki.
- Na de én megyek is. Pihend ki a mai napot - búcsúzkodott Mrs Stasey, majd miután elköszöntünk tőle, kettesben maradtam Mr Verlackal.
Kissé zavarban voltam a társaságában, így nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki.
Közben a tekintetem az osztályunk felé siklott, és észrevettem, hogy a termünk ajtaja tárva van.
- Nekem mennem kell - hebegtem, majd Mr Verlactól is elbúcsúztam.
Abban bíztam, hogy találok még valakit az osztályunkban, azonban mikor beléptem a helyiségbe, csak a takarítónővel találtam szembe magamat.
- Ó, jó napot - köszöntem neki, majd visszahátráltam a folyosóra.
Mr Verlac kabinjának ajtaja épp abban a pillanatban csukódott be hangos nyikorgással.
Még elég sok időm volt a vonatom indulásáig, így leültem a folyosóra, és megvártam, míg az idegen diákok elhagyják az épületet. Miután ez megtörtént, elindultam a szekrényemhez.
Útközben megálltam a bejárati ajtó előtt, az üvegen keresztül pedig szemügyre vettem a tájat.
Tisztában voltam vele, hogy odakint esik, azt már azonban nem tudtam, hogy úgy zuhog, mintha dézsából öntenék...
Igazából azért indultam a szekrényemhez, hogy beletegyem az oklevelemet és a könyvemet, ugyanis nem fértek bele a táskámba, azonban ha bele is fértek volna, akkor se vittem volna őket haza, ugyanis biztos, hogy eláztak volna...
Végül leültem a szekrényeknél lévő padok egyikére, és vártam, hátha alábbhagy az eső. Ez azonban nem történt meg, a vonatom pedig hamarosan indult, így felkészítettem magam, hogy márpedig bőrig fogok ázni, majd elindultam a kijárat felé.
Már épp a kilincs után nyúltam, mikor lépteket hallottam, majd egyszer csak Mr Verlac termett mellettem.
- Azt hittem, már rég elmentél - nézett rám megdöbbenve a tanárom - Ma nem a Sunrise-ban kéne lenned?
- Szabadnapot kaptam mára - magyaráztam.
Gondolkodtam rajta, hogy mégis beugrok a Sunrise-ba elújságolni a jó hírt, miszerint második lettem, azonban mióta szembesültem azzal, milyen idő van kint, azonnal meggondoltam magam.
Kiléptem az ajtón, majd megtartottam, hogy ne csapódjon vissza, és Mr Verlac is ki tudjon jönni.
- Köszi - mondta.
- Nincs mit. Akkor hát, viszlát - búcsúztam el, majd elindultam a szakadó esőben.
Csupán három lépést tettem meg, mikor Mr Verlac utánam szólt.
- Nincs esernyőd?
Visszafordultam Mr Verlac felé, akinek természetesen volt esernyője, így velem ellentétben nem ázott el. Én már ekkor csuromvizes voltam, pedig épp hogy csak kiléptem a suliból.
- Nincs - csóváltam a fejem - Ezért is szeretnék minél előbb az állomáson lenni - feleltem, majd ismét elindultam, ezúttal azonban csak egy lépést tettem meg, mire Mr Verlac ismét megszólalt.
- Tabi... - kezdett bele, majd hirtelen elhallgatott.
Valószínűleg rájött, hogy Tabinak szólított, azonban mégse javította ki magát, és én se mondtam semmit.
Ezúttal nem igazán zavart, hogy így hív...
- Bőrig fogsz ázni, és beteg leszel - folytatta aztán.
- Nem igazán tudok mit ellene tenni.
- Jöhetnél esetleg velem. Ketten is elférünk egy esernyő alatt - ajánlotta fel.
Szaporán pislogva bámultam Mr Verlacra, miközben azon gondolkodtam, mi tévő legyek.
Nem igazán értettem az ajánlatát, ugyanis a buszmegállónál úgyis szétválnánk, az út hátralévő részét pedig mindenképp esernyő nélkül tenném meg.
- Kérlek - fűzte még hozzá Mr Verlac.
Vannak szavak, amik otthon nagyon ritkán, vagy soha nem hangzanak el, így szinte ismeretlenek számomra.
A kérlek is közéjük tartozik...
Mivel Mr Verlac megajándékozott ezzel a szóval, már csak azért is visszasétáltam hozzá, és beleegyeztem, hogy ketten menjünk.
Az a kijelentése azonban, hogy ketten is elférünk az esernyő alatt, erősen túlzás volt.
Nekem a jobb karom ázott bőrig, Mr Verlacnak pedig a bal....
Végig tartottam Mr Verlac tempóját, és nem panaszkodtam, amiért túl gyorsan megy, ám csak azért nem, mert tényleg minél hamarabb az állomáson szerettem volna lenni.
Végül elhaladtunk a buszmegállók mellett, én pedig azt hittem, Mr Verlac elbúcsúzik tőlem, ehelyett azonban tovább folytattuk utunkat.
- Nem fogja lekésni a buszt? - kérdeztem meg.
- Vonattal megyek - jelentette ki, én pedig ismét ledöbbentem.
Néhány perc múlva meg is érkeztünk az állomásra.
- Megyek, veszek jegyet - közölte Mr Verlac, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ezt végszónak-e szánta, vagy sem.
Fogalmam se volt, hogy megvárjam-e őt, vagy inkább felszálljak a vonatra.
Az egy dolog, hogy kikísért az állomásra, azonban lehet, hogy a vonaton egyáltalán nem szándékozik velem ülni...
- Mehetünk? - hallottam meg hirtelen Mr Verlac hangját, ezzel pedig minden eldőlt.
- Persze - bólintottam, majd felmentünk az egyes peronra.
Én szálltam fel elsőként a vonatra, majd véletlenszerűen kiválasztottam egy helyet.
- Nem ülök ide, ha nem szeretnéd - szólalt meg Mr Verlac.
- Nem harapom le a fejét - mosolyogtam rá, majd Mr Verlac elfoglalta a szemben lévő ülést.
Alapból kínosan érzem magam, ha valaki velem szemben ül, és ez most se volt másképp.
Próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne érjen össze a lábunk, valamint mindenhova néztem, csak Mr Verlacra nem.
Miután kellően feltérképeztem mindent, fogalmam se volt, mihez kezdjek magammal, így úgy döntöttem, végre eszek valamit, így elő is halásztam a táskám mélyén lévő szendvicsemet.
- Jó étvágyat - mosolygott rám Mr Verlac, én pedig minél gyorsabban megpróbáltam lenyelni a számban lévő falatot, hogy megköszönhessem.
- Azért egy palacsinta jobban esne - mondtam sóvárogva.
- A túrós palacsintát most én is megenném - válaszolta Mr Verlac, mire fintorba húztam a szám - Mi az? - görbült mosolyra a szája sarka.
- Nem szeretem a túrót. Nekem nutellás kéne - ábrándoztam tovább.
- Szóval, ilyen jól megy a spanyol? - kérdezte, miután végeztem a szendvicsemmel.
- Úgy néz ki - nevettem fel - Vicces, mert eddig én se tudtam róla.
Rövid csend támadt közöttünk, végül bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy megkérdezzem...
- És maga? Beszél valamilyen nyelven?
- Franciául - bólintott.
- Szeretem a nyelveket - mondtam, bár fogalmam se volt, érdekli-e egyáltalán a mondanivalóm - Gondolkodom, hogy ilyen irányban folytatom majd tovább a tanulmányaimat.
Igazából nem vártam reakciót, egyszerűen jó volt ezt az információt megosztani valakivel, így nagyon meglepett, mikor Mr Verlac megszólalt.
- Kinéztél már konkrét főiskolát magadnak?
- Wallchesterben - bólintottam.
- Az az ország másik felében van - ráncolta a homlokát.
- Igen...
És még így is úgy érzem, hogy túl közel van Theohoz...
Egy ideig ismét csendben maradtunk, majd Mr Verlac kibámult az ablakon.
- Úgy néz ki, ma nem megyek futni.
- Jár futni? - lepődtem meg.
- Igen.
Tekintve, hogy alapból is nagyon gyors, el nem tudom képzelni, futva mégis mekkora sebességre képes.
- Jár versenyekre is?
- Nem igazán. Gimis koromban voltam néhány futóversenyen, de ennyi. Miért?
Mert simán lenne esélye megnyerni akár a maratont is...
- Csak kíváncsi vagyok - mosolyogtam rá - Én se megyek ma be a könyvesboltba- sóhajtottam csalódottan.
- Nem most nyertél egy könyvet? - nevette el magát Mr Verlac.
- Attól még vehetek én is magamnak ajándékba - mondtam, mire még hangosabb nevetésben tört ki.
Tovább beszélgettünk Mr Verlackkal, hirtelen pedig arra lettem figyelmes, hogy következő megállónak Shellwoodot mondják be.
Nem akartam elhinni, hogy ilyen hamar odaértünk.
- Még mindig zuhog - állapította meg Mr Verlac - Messze laksz az állomástól?
- Kábé huszonöt percnyire.
- És gondolom azt tervezted, hogy hazasétálsz.
- Igen... - vallottam be.
- Nem tudsz hazataxizni?
- De igen...
- Akkor megtennéd? A kedvemért?
Egy ideig farkasszemet néztünk, végül bólintottam.
Mr Verlac beérte ennyi reakcióval, és nem firtatta tovább a dolgot.
Miközben a leszálláshoz készülődött, azzal szembesültem, hogy összeér a lábunk...
Zavartan odébb tettem őket, hogy Mr Verlac majd kényelmesen fel tudjon kelni.
- Akkor hát, további szép napot - búcsúzott.
- Magának is.
Miután leszállt, addig bámultam a távolodó alakját, míg a vonat tovább nem indult...
Végül én is megérkeztem Folkestone-ba, majd eleget tettem Mr Verlac kérésének, és odasétáltam egy taxishoz, aki néhány percen belül haza is juttatott.
- Nahát, hogyhogy ilyen korán itthon vagy? - támadott le rögtön anyám, amint betettem a lábam a házba - Merre voltál? - kért számon.
- Suliban - néztem rá értetlenül.
- Akkor mit keres itt az iskolatáskád? - mutatott a földön heverő táskámra.
- Másik táskát vittem magammal - mutattam fel.
Anyám szikrázó tekintettel csóválta a fejét, majd visszavonulót fújt, és átballagott a konyhába.
- Egyébként versenyen voltam. Második lettem - motyogtam magam elé, amit anyám már nem hallhatott - Köszi a gratulációt.