Tiltott gyümölcs

19. fejezet - Sebastian

2018. március 15.

Tegnap került sor a matematika írásbeli érettségire, és eme nemes nap alkalmából ismét elő kellett kotornom a fehér ingemet a szekrény mélyéről.
Bár a vizsga csak háromnegyed tízkor kezdődött, mégis a szokásos busszal utaztam be Bridgeportba. A suliba érve elintéztem néhány dolgot, majd valamikor kilenc után a lépcső előtt vártam az érettségiző diákokat. Pár perccel később Mrs Decker is csatlakozott hozzám, mivel lyukasórája volt, és szeretett volna még néhány szót váltani a negyedikesekkel.
- Nem értem meg néhányukat, miért pont a matekot választották harmadik tantárgynak. Leót például majdnem megbuktattam tavaly év végén - csóválta a fejét Mrs Decker.
- Lehet a főiskola miatt van rá szükségük.
Mrs Decker válaszát már nem hallhattam, ugyanis felbukkant az első negyedikes a folyosón, utána pedig sorban szállingóztak be a többiek is.
- Na ide figyeljetek - fordult hozzájuk Mrs Decker, mikor már mindenki megérkezett - Az összes eddigi tesztet megoldottuk, szóval tisztában vagytok vele, hogyan is néz ki az egész és hogy mire számítsatok. Figyelmesen olvassátok el a feladatokat, és ne merjétek bármelyik kérdést is megválaszolatlanul hagyni.
- De tanárnő, harminc feladatból csak tíz karikázós. És ha a maradék húszból nem fogjuk tudni valamelyiket megoldani? - tette fel a kérdést Samantha.
- Nem érdekel, akkor is írtok oda valamit. Ha a feladat két tizedesjegyre végződő számot kér, akkor olyat, ha egész számot, akkor meg olyat.
A negyedikesek megrökönyödve pislogtak Mrs Deckerre, megszólalni azonban egyikük se mert.
Én sem igazán értettem Mrs Decker logikáját, ugyanis ha az érettségizők hasra csapva írnak egy eredményt, ugyanott tartanak, mintha nem írtak volna semmit. Szónoklatát azonban személy szerint viccesnek találtam, egyszer majdnem fel is nevettem, így inkább az ajkamba haraptam, majd a legkomolyabb arckifejezésemet magamra öltve buzgón bólogatni kezdtem, amivel Mrs Deckerrel való egyetértésemet szerettem volna kifejezni.
Mrs Decker még mondott nekik néhány lelkesítő szót - vagy legalábbis, valami olyasmit -, majd a negyedikesek elfoglalták a másodikosok termét.
Az érettségiztető elnök felügyelete mellett a diákokat szétültettük majd miután minden számológép ellenőrzésre került, kiosztottuk a feladatlapokat és a válaszadó íveket.
Ekkor még semmiféle reakciót nem tudtam leolvasni a diákok arcáról. Ez azonban rögtön megváltozott, amint elolvasták az első feladatot. Volt, aki azonnal nekilátott a számolásnak, voltak azonban olyanok is, akik percekig bámulták a kérdést, mire végre tollat ragadtak.
Időközben többen is feltették a kezüket. Sokan azért, hogy üres papírt kérjenek, amin számolni tudnak. Leo azonban annyira nem tudott mit kezdeni az egyik feladattal, hogy segítségben reménykedett. Miután az elnök meglátta a levegőben lévő kezét, oda is ment hozzá, majd a hosszan tartó suttogásból ítélve tényleg megpróbált segíteni neki, Leo azonban valószínűleg a frissen szerzett információkkal se jutott előrébb, ugyanis továbbra is csak pislogott a feladatra, majd láttam, hogy szeme lejjebb siklik a következő kérdésre. 
Az elnök egy időre kiment a teremből, Leo keze pedig ismét a magasba lendült. Valószínűleg abban reménykedett, hogy mivel a tanára vagyok, hamarabb segítek neki összehozni az eredményt. Sajnos csalódnia kellett.
- Tanár úr, maga hogy oldaná meg ezt a feladatot? - mutatott Leo az egyik kérdésre.
- Nem vagyok a te embered, ugyanis egyáltalán nem értek a matekhoz - veregettem meg a vállát - Hagyd ki a feladatot, vagy tégy eleget Mrs Decker kérésének, és írj egy véletlenszerű számot eredménynek - tanácsoltam neki.
Végül pontos negyed egykor az elnök mindenkitől összeszedte a válaszadó ívet, én pedig a feladatlapokat.
Mrs Decker a folyosón várta a diákokat, és természetesen mindenről kifaggatta őket.
Miután mindenki elmesélte a saját tapasztalatát, Mrs Decker felém fordult.
- Te hogy láttad a helyzetet?
- Szerintem ment nekik.
Azt inkább elhallgattam, hogy többen is küszködtek a feladatokkal.
- Remélem is - bólintott elégedetten Mrs Decker.
A nap számomra véget ért, azonban mivel a buszom csak később indult, felmentem a tanáriba, ahol kollégáim beszélgetését hallgattam, ha pedig tudtam, én is közbeszóltam.
Hirtelen megkívántam a kávét, így már épp lefelé indultam a tanári konyhába, hogy készítsek magamnak egy bögrével, ekkor azonban eszembe jutott, hogy a Sunrise-ba is beugorhatnék.
Azonnal csináltam egy hátraarcot, majd kifelé indultam az épületből. Szerencsére jó idő volt, így nem hiányzott a kabátom.
Főleg amiatt döntöttem a Sunrise mellett, mert az ottani kávé finomabb, mint amit én csinálnék, útközben azonban rájöttem, hogy más is van a háttérben. Mégpedig abban reménykedtem, hogy összefutok Tabithával...
Pár perc alatt a kávézóhoz is értem, és már az ajtón keresztül láttam, hogy Tabitha a pult mögött áll.
- Szia - köszöntem neki, amint odaértem hozzá.
- Jó napot.  Eszpresszót kér?
Eredetileg tényleg eszpresszót rendeltem volna, azonban bosszantott, hogy ennyire kiszámítható vagyok.
- Most már inkább egy Caffè Lattét - nevettem el magam - Elvitelre - tettem még hozzá.
- Rendben - mosolygott rám, majd neki is állt, hogy elkészítse a rendelésemet.
Közben Josie is a pult mögé sétált.
- Szia Bash - mosolygott rám.
- Szia Josie - viszonoztam a mosolyát.
Josie háttal a pultnak dőlt, így nem láttam az arcát, valamit azonban nagyon Tabitha tudtára szeretett volna adni, aki azonban értetlen arckifejezéssel bámult vissza Josie-ra. Viccesnek találtam a jelenetet, végül a kezemmel takartam el az arcomra kiülő vigyort.
- Tessék - nyomta aztán Tabitha a kezembe a rendelésemet egy mosoly kíséretében.
A zsebembe nyúltam, majd jóval több pénzt tettem a pultra, mint amennyibe a kávé került.
Tabitha már nyitotta volna a kasszát visszajárórét, így gyorsan közbeszóltam.
- Tartsd meg - mosolyogtam rá, majd gyorsan távoztam, ugyanis biztos voltam benne, hogy ha hagyom Tabithát szóhoz jutni, akkor azonnal elkezd velem veszekedni a borravaló miatt.
Végül visszamentem a suliba, megittam a kávét, majd kisétáltam a buszmegállóba.
A mai napon is történtek érdekes dolgok, annak ellenére, hogy a reggelem pocsékul kezdődött.
Valamiért nem szólt az ébresztőm, és bár a buszt sikerült elérnem, a reggeli kávémról kénytelen voltam lemondani. Azzal vigasztaltam magam, hogy majd a suliban főzök magamnak, azonban amint betettem az épületbe a lábam, az igazgatónő hívatott, és kénytelen voltam elintézni néhány dolgot.
Valamikor becsengetés után néhány perccel sikerült végeznem, majd rögtön el is indultam a kabinomból a tanári konyha felé, hogy végre megfőzzem magamnak azt a kávét.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy csapódik a bejárati ajtó, majd valaki futva közeledik a folyosón. A kanyarnál pillantottam meg az illetőt, aki valószínűleg megcsúszhatott, ugyanis már majdnem elesett, én azonban szerencsére közel voltam hozzá, így el tudtam kapni a derekánál fogva.
- Whoa, vigyázz - szólaltam meg, majd rádöbbentem, hogy Tabitha áll előttem.
Stabilan tartottam, míg vissza nem nyerte az egyensúlyát, közben azonban észrevettem, hogy arca fájdalmas grimaszba torzul.
A jelenet emlékeztetett arra a bizonyos napra a tanáriban.
Épphogy hozzáértem, mégis fájdalmat okoztam neki...
Reflexszerűen végigsimítottam a hüvelykujjamat mindkét oldalán, mintha azzal elűzhetném a fajdalmát.
Tabitha az érintésemre összerezzent, és tudtam, hogy el kéne engednem, hiszen már rég visszanyerte az egyensúlyát, valamiért azonban mégse tettem.
Annyira közel állt hozzám, hogy éreztem parfümjének illatát, miközben megbabonázva bámultam a hatalmas barna szemeit.
Végül Tabitha volt az, aki elhúzódott.
- Mennem kell, Mrs Decker már így is dühös lesz - hebegte, majd megkerült, és bekopogott az osztályuk ajtaján, a választ már azonban nem várta meg.
Én eközben továbbra is ugyanott álltam, mint egy barom, és addig bámultam utána, míg be nem csukódott mögötte az ajtó.
Végül szerencsére kitisztult a fejem, és tovább folytattam utamat a tanári konyha felé, azonban pont az ajtóban jutott eszembe, hogy a múltkor a kabinomban hagytam a bögrémet, így kénytelen voltam visszamenni érte.
- Szia Bash - köszönt rám ekkor Mrs Decker, aki épp a lépcsőről igyekezett lefelé.
Ezek szerint Mrs Decker mégse lesz dühös Tabithára...
- Szia Karen.
Miután megszereztem a bögrémet, végre kávézhattam.
Ma az irodalom írásbeli érettségire került sor, kezdésig pedig sikerült összefutnom néhány negyedikessel a folyosókon, így nekik sok sikert kívántam.
Fél tizenkettőkor végeztek a teszt résszel, és akárcsak Mrs Decker, én is kifaggattam őket, hogy mégis hogy sikerült.
- Szerintem könnyű volt - osztotta meg velem a tapasztalatát Nica, én pedig gyanakodva néztem rá - Na de tanár úr, most miért néz rám így? - háborodott fel.
- Tényleg könnyű volt - szólt közbe Bernie, mire azonnal megnyugodtam.
- Örülök neki - mosolyogtam rájuk.
- Tanár úr, nem mondja el a fogalmazás témákat? - csillant fel Nica szeme.
- Ha akarnám se tudnám, csak egy óra múlva fogják bejelenteni a rádióban - csóváltam a fejem - De az már a könnyebbik része, úgyhogy amiatt ne izguljatok. Menjetek inkább és egyetek, úgyis van egy óra szünetetek - javasoltam nekik, mire bólintottak, majd távoztak.
Pár perccel tizenkettő után be is kapcsoltam a a rádiót a kabinomban, majd kerestem egy papírt és egy tollat.
„Gondolkodom, tehát vagyok." René Descartes (Elmélkedés önmagunkról, az önmegvalósításunkról, önmagunk kereséséről)
Jelentették be az első címet, én pedig elfintorodtam. Már ekkor tudtam, hogy ezt senki se fogja választani.
Ünnepi szokásaink régen és ma (Leírás – elfelejtett hagyományaink újjáélesztése)
Ha az iskolatáskám mesélni tudna (Elbeszélés)
Megismertem egy érdekes embert (Jellemzés)
A másik három cím sokkal szimpatikusabb volt, a diákok sok mindent ki tudnak belőlük hozni, bármelyiket is választják.
Végül felmentem az emeletre, majd átadtam az elnöknek a papírt, rajta a témákkal.
Ezután a tanáriban töltöttem egy kis időt, majd valamikor ebédszünetben döntöttem úgy, hogy lemegyek a tízóraimért.
Miközben a kabinomba igyekeztem, észrevettem Tabithát, aki egyedül ücsörgött a folyosón, miközben a valamilyen papírokat tanulmányozott. Eszembe jutott a görög mitológiás könyv és Lucie rajza, amik a táskám mélyén lapultak, így mikor a kabinomba értem, a tízóraim helyett ezeket kerestem elő, majd visszamentem Tabithához.
- Szia - köszöntem neki, hogy magamra vonjam a figyelmét - Ezeket Lucie küldi - mondtam, miután rám nézett, majd felé nyújtottam a kezem.
Tabitha egy pillanatig habozott, majd elvette tőlem a könyvet. Azonnal észrevette, hogy valami kikandikál belőle, így rögtön megtalálta a benne lapuló rajzot.
- Lucie csinálta. Direkt neked. És a szívemre kötötte, hogy ezt továbbítsam - nevettem el magam, miközben lelki szemeim előtt megjelent Lucie.
- Aranyos - nevette el magát Tabitha is - És a pillangó is. 
- Honnan tudod, hogy pillangó? Ha nem mondta volna el, hogy az, mostanáig se jöttem volna rá - ráncoltam a homlokomat.
Imádom Lucie-t, de a rajzait máig nem tudom megfejteni, bárhogy próbálkozom.
- A múltkori rajzai alapján raktam össze - magyarázta Tabitha, és tudtam, arra a napra gondol, amikor neki kellett Lucie-re vigyáznia - Egyébként se nehéz kitalálni. Itt van a két szárnya, látja? - kérdezte, miközben ujjával körberajzolta a szárnyak körvonalát.
Próbáltam hunyorítani és más szögből nézni a rajzot, pillangót azonban így se láttam.
- Nem igazán - csóváltam meg nevetve a fejemet - A versenyre készülsz? - váltottam inkább témát.
- Igen, Mrs Stasey adott néhány korábbi feladatlapot, hogy képben legyek, mire is vállalkoztam.
- Ha mégis megbánod, hogy részt veszel a versenyen, nem engem fogsz hibáztatni, ugye?
- Háááát... - húzta el direkt a választ, mire ismét felnevettem.
- Hát akkor jó felkészülést. És vigyázz a folyosókon.
Tabitha mintha elpirult volna.
- Köszönöm - válaszolta végül.
Feltűnt, hogy mindig olyan furcsán ejti ki ezt a szót. Mintha nem lenne hozzászokva, hogy megköszönjön dolgokat...
Végül elmentem a tízóraimért, majd visszamentem a tanáriba. Mrs Marin az érettségit felügyelte, ezért ma vele nem igazán tudtam beszélgetni, így aztán Mr Monaghannal elegyedtem szóba.
Mondanivalójának első felére még nagyjából odafigyeltem, aztán a gondolataim elkalandoztak Tabitha és a reggel történtek felé.
Eszembe jutott az arca, mikor megérintettem.
Ugyanott kötöttem ki, mint a múltkor: alig értem hozzá, így én aligha okozhattam neki fájdalmat. Hacsak nem sérült meg mostanában, én pedig pont ott érintettem meg...
A minap azt mondta nekem a könyvtárban, hogy túl nagy otthon a zaj. El nem tudom képzelni, mi köze a zajnak a sérüléseihez. Már ha tényleg vannak sérülései és tényleg más okozza őket.
Az is lehet, hogy szimplán ügyetlen, és csak én gondolok bele többet...
- Bash, figyelsz te rám? - hallottam meg hirtelen Mr Monaghan hangját.
- Bocs, elkalandoztam - vallottam be.
- Azt látom - ráncolta a homlokát Mr Monaghan, majd újból nekikezdett mondanivalójának.
Mikor visszamentem a kabinomba, Tabithát már nem láttam se a folyosón, se az osztályukban. Összepakoltam a cuccaimat, majd elindultam a buszmegállóba.
Meglepődtem, ugyanis útközben Tabitha jött velem szembe egy vörös hajú lány társaságában.
- Sziasztok - mosolyogtam rájuk, majd mentem is tovább.
- Ez meg ki volt? - hallottam a hátam mögül a kérdést, mire elvigyorodtam.
A választ már nem hallottam, ugyanis egyre több csevegő ember jelent meg körülöttem, akik elnyomták Tabitháék hangját.
Miután hazaértem, ledőltem a kanapéra, majd bekapcsoltam a tévét, azonban egyik műsor se kötötte le a figyelmemet. Nagyot sóhajtottam, majd eszembe jutott, hogy kint hét ágra süt a nap. Azonnal talpra ugrottam, majd átöltöztem sportosabb ruhákba.
Tökéletes idő volt a futáshoz.
Sikerült jó pár kilométert lefutnom, a shellwoodi parkba pedig már kifulladva érkeztem.
A térdeimre támaszkodva kapkodtam levegő után, mikor hirtelen ismerős arcokra lettem figyelmes.
Caroline és a férje sétálgattak néhány méterre tőlem.
Fintorogva bámultam rájuk, majd direkt a másik irányba futottam tovább, hogy ne kelljen velük összefutnom.
Már majdnem hazaindultam, mikor eszembe jutott, hogy Dave már két hete kibérelt egy fotóstúdiót, én azonban még nem láttam, pedig már nem egyszer meghívott, hogy nézzem meg.
Szerencsére tudtam a címet, így már csak abban kellett bíznom, hogy Dave-et ott találom. Az üzenetei alapján azonban elég sok időt tölt ott.
A stúdiót könnyen megtaláltam, az ajtón azonban a zárva tábla függött, ennek ellenére mégis megpróbáltam kinyitni. Jól tettem, ugyanis nyitva volt.
Besétáltam, majd rögtön megláttam Dave-et, aki épp valamilyen fotós eszközöket helyezett el a helyiségben.
- Köszönöm, hogy két hét után megtisztelsz a jelenléteddel. Azt meg pláne, hogy ilyen büdösen - nevette el magát Dave.
- Igazán nincs mit - vigyorogtam rá - Elég jól kipofoztad a helyet - néztem körbe.
- Még van tennivaló, de igen, a nagyján túl vagyok. Aztán jó lenne lőni néhány képet, amivel reklámozhatom.
- Kik lesznek a modelljeid?
- Emlékszel Sandrára a gimiből?
- Bögyös Sandrára?
- Szóval a lényegre emlékszel - vigyorgott rám Dave.
Szégyellem is magam, amiért nem emlékszek szegény lány vezetéknevére...
- Őt kértem meg, hogy álljon modellt, bár még nem igazán tudom, össze fog-e jönni. Elég elfoglalt a csaj. Szóval lehet jobb lenne másokat is kerítenem. A Sunrise-ban például szép lányok dolgoznak - gondolkodott hangosan, engem pedig hirtelen elfogott a féltékenység.
Mielőtt elgondolkodhattam volna, mi váltotta ki belőlem az érzést, Dave tovább folytatta.
- A férfimodellem pedig te leszel - közölte.
- Én? - döbbentem le.
- Pontosan. Szóval majd szólj, ha nem leszel ilyen izzadt és ráérsz.
- Barom - nevettem fel.
Még maradtam egy ideig dumálni Dave-vel, majd hazakocogtam.